„Egy forradalom, amely nem a távoli jövő, hanem a régmúlt nevében fogalmazódik meg – hát nem izgalmas?” – Békés Márton a Mandinernek

Pár nappal ezelőtt új kötete jelent meg Konzervatív forradalom címmel. Bár ez a kifejezés, illetve az általa jelzett valóság – amint azt az előszóban le is írja – nem új keletű, sokak számára talán még ma is különösnek, akár végletesen ellentmondásosnak tűnhet. Kifejtené röviden, hogy miről is van itt szó?

A konzervativizmus és a forradalom összeházasítása, fogalmi, sőt politikai egyben kezelése sokak számára idegen és valószerűtlen konstrukció, pedig semmi másról nincs szó, mint arról, hogy úgy hozzuk szintézisbe őket, hogy a közöttük valóban meglévő termékeny feszültség ne tűnjék el, hanem magasabb minőségre emelkedjen. Dinamikus, szintetikus, merész dolog ez.

Persze alapvetően politikafilozófiai elgondolásról van szó, amelynek a napi gyakorlathoz, pláne a pártpolitikai küzdelmekhez nem sok köze van, bár kétségtelen, hogy

De akkor definiáljunk most röviden: minden, ami a múlt értékes tartalmát a jelenben más formában újrateremti, szabadon nevezhető konzervatív forradalomnak. Ez adja egyébként a mindenkori reneszánszok és rekonkviszták dinamikáját. Amint a legutóbbi nagy európai újjáéledés, vagyis a 15–16. század fordulójának legfontosabb politikai gondolkodója, a nagy Machiavelli megfogalmazta: „Azok az egészséges változások, amelyek a kezdetekhez vezetnek vissza.” 

Egy forradalom, amely nem a távoli jövő, hanem a régmúlt nevében fogalmazódik meg – hát nem izgalmas?

Milyen mértékben formálja a konzervatív forradalmat a spontaieitás, illetve – ezzel szemben – a tudatos tervezés? Milyen a belső szerkezete annak az eszmének, amely – mint azt a kötet hátoldalán olvashatjuk – „egyszerre ősrégi és vadonatúj”?

A kis kétszázoldalas kötet hátlapjára valóban ezt nyomtattuk: „A konzervativizmus és a forradalom szintézise: egyszerre ősrégi és vadonatúj.” A 102 évet megért Ernst Jünger, aki azon kevesek közé tartozott, akik kétszer látták föltűnni az égbolton a Haley-üstököst, a weimari Németország újkonzervatív-ifjúnacionalista köreinek vezető alakja volt, frontharcos veterán, író, lapszerkesztő; nos,

A körülötte is formálódó különböző konzervatív forradalmi csoportosulásokhoz közel álló művészkortársai – köztük írók, mint Hans Fallada, költők, mint Gottfried Benn és litográfusok, mint A. Paul Weber – erősen vonzódtak azokhoz az esztétikai kategóriákhoz, melyeket a korban „heroikus realizmusnak” és „új tárgyiasságnak” hívtak.

gondoljunk csak az expresszionista filmre vagy az északi Bauhausra, de visszamehetünk akár a titáni jellegű wagneri operákig vagy a franciás impresszionizmust ellensúlyozó Arnold Böcklin mitologikus festészetéig.

Ez az a kor, amikor 1918–22-ben megjelenik A Nyugat alkonyának két kötete, meghirdetik a Ruhr-felkelést, Fritz Lang megrendezi 1924-ben A Nibelungok két részét, majd három évvel később a Metropolist, napvilágot lát Heideggertől a Lét és idő, politikai jelszóvá válik a „porosz szocializmus” és Schleswig-Holsteinből a német parasztháborúkat idéző agrármozgalom indul.

A Versailles-i békediktátum és a Hitleráj közötti szűk másfél évtizedben virágzó német konzervatív forradalom – mint értelmiségi közeg, veterán-, ifjúsági és parasztmozgalom, népi-nemzeti szubkultúra, valamint embrionális politikai csoportosulás – szívesen használta a fényes fekete színt, amely újságcímlapjaikon, kötetborítóikon, zászlóikon és zakóik hajtókájába tűzött zománcjelvényeiken is feltűnt, és

A témáról szóló, most megjelent keményfedeles zsebkönyv is fekete borítóval jelent meg, Szabó Lőrinc egyik verséből származó mottója pedig úgy hangzik:

Milyen kapcsolatban van itt – tehát a konzervatív forradalom gondolkodási keretei közt – az „ősrégi” és az „örök”? Hogyan érzékeli, akár meg is cserélhetnénk egymással ezt a két fogalmat?

A weimari időszak német konzervatív forradalmának – melynek  szűkre szabott tizenöt évében az általános európai konzervatív forradalmiság a legjobban megvalósult – számos fontos gondolkodója akadt, azt is mondhatnánk, hogy

A nagy nevek között meg kell említeni Hans Freyert, Martin Heideggert, Ludwig Klagest, Carl Schmittet, Oswald Spenglert, Werner Sombartot és Leopold Zieglert, a lapszerkesztők között a részben magyar Hans Zehrert és a nemzetibalos Ernst Niekischt, de kezdetben Thomas Mann is benne volt, mások pedig, mint például a szociológus Arnold Gehlen vagy a geopolitikus Karl Haushofer, társutasnak tekinthetők.

A mozgalom nagy elméletalkotója Arthur Moeller van den Bruck, majd 1926-os öngyilkossága után Edgar Julius Jung volt, akit a „hosszú kések éjszakáján” gyilkoltak meg. Előbbi úgy foglalta össze a krédót, hogy „olyan körülményeket kell teremteni, amik megőrzésre méltóak”, utóbbi pedig azt írta, hogy

Ez nem aktuálpolitikai praxist jelent, hanem annak távlatos, metapolitikai megalapozását.

Hogyan küszöböli ki a konzervatív forradalom „a megvalósulás problémáját”? Vagy másképpen fogalmazva: hogyan iktatja ki önmagából az „utópisztikus epekedéssel” kapcsolatos elemet? Mikor, milyen körülmények között teljesedhet be a konzervatív forradalom?

Oda kell visszatérni, ahol az előbb abbahagytam: a konzervatív forradalom világlátás, magatartás, legföljebb világnézet vagy ideológia, de nem napi politikai cselekvés. Pártprogramszerű nyilatkozat persze időnként született, ami német kontextusban a Versailles–Weimar-tengely elutasítását jelentette, revízióval és határozott államvezetéssel, de maga a megvalósulás – a nácik hatalomra kerülése miatt – nem tudott kibontakozni.

amint a kötet második fejezete teszi is. Ennek végén áll egy idézet, ami kicsivel később, 1942-ben keletkezett, és így szól: „Hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára.” Egyszerűbben és ugyanakkor összetettebben nem lehetne megfogalmazni, miről is van itt szó.

Jelenleg mely országokban – illetve leginkább mely életterületeken – látja kibontakozni a konzervatív forradalmat, akár részelemek szintjén? 

A Meidzsi-reform tipikusan konzervatív forradalom volt, amely modern körülmények között restaurálta az ősi japán értékeket.

A jobboldali korszellemet, amely a választási eredményekben szokott megnyilvánulni, a vallási újjáéledéseket, mondjuk a keresztény ébredési hullámokat, aztán a tradicionalista fordulatokat, amik a házasodási és gyermekvállalási kedv növekedésében érhetők tetten,

amiben a zsurnalizmus hangzatos túlzásain kívül van is igazság. Emlékezzünk csak a ’80-as évek Reagan-forradalmára, a nekem annál kevésbé szimpatikus, 1979-től egészen 1990-ig tartó Thatcher-érára, Berlusconi, ifjabb Bush vagy Sarkozy győzelmeinek egykori interpretálására,

William S. Lind, az amerikai konzervativizmust újraalapozni kívánó katonai stratéga – ez az összefüggés is milyen jellemző – 2019-ben Retrokultúra címmel írt könyvet, amely alatt azt értette, hogy a hagyományos családra és szorgos munkára alapozott, Amerikában angolszász-protestáns erénynek tekinthető kulturális alapra kell visszaépítkezni. Az ’50-es évek idillikus reklámkultúrája – és az azt nosztalgikusan visszaidéző retróképeslapok világa – ezt is sugallja: good old days, boldog békeidők.

Ezzel kapcsolatosan sokszor mondogatjuk mi is, hogy konzervatívnak lenni ma a legnagyobb lázadás.

A generációm politikai felfogását meghatározó, a 2002-es választási vereség után megjelent Konzervatív kiáltványban írta Lánczi András, hogy

Szemet nyitogató megjegyzése szerint a konzervatív paradoxont azt okozza, hogy „ebben a történelmi helyzetben egyedül a kommunizmus vagy szocializmus tekinthető konzervatívnak, egyedül a régi rendszerhez kötődő embereknek van mit konzerválniuk”, így hát „a konzervatív jobboldal kínlódásának éppen az az egyik oka, hogy céljai elérése érdekében radikálisan kell fellépnie”. Miután ez a mentális gát leomlott, politikai és szellemi értelemben egyaránt, fáradtságos út nyílt a 2010-es választási győzelemhez.

ami pedig utána történt, alkotmányozással, munka- és családközpontúsággal, nemzeti szuverenizmussal, azt Lánczi akkoriban „visszaállító forradalomnak” is nevezte. Ezért is adtam a rendszerváltoztatástól máig eltelt három évtized jobboldali fölépülési folyamatát bemutató harmadik fejezet címéül a Konzervatív állítmányt.

Merre kellene tovább építkezni ezen a vonalon? Milyen elméleti és gyakorlati mozgásokra volna szükség itt és most?

A konzervatív forradalom építi magát: jönnek és lesznek új generációk, ifjúkonzervatív nemzedékek, a Kommentár nyári lapszámában például tízen mutatkoztak be, 22 és 33 közöttiek, akik mind valamiképpen a megújulás forradalmát keresik. Kellő erőt és ihletet ad, hogy a 20. században egy sor neves, ma is népszerű alkotó került a konzervatív forradalom esztétikai, sőt politikai gyanújába,

Mindez arra mozdít, hogy a hatalom szelleme helyett a szellem hatalmát firtassuk, persze annak fenntartása mellett, hogy a kettő nagyon is összefügg egymással. A ’20-as és ’30-as évek egyik legkülönlegesebb gondolkodója, Jünger barátja, a román zsidó Valeriu Marcu – talán nem véletlenül a Machiavelliről szóló könyvében – írja, hogy „a hatalom szellem nélkül csak holt súly”, ám „mindaz, ami valóban szellem, ezer úton és kerülőúton hatalommá válik, a szellem megejti a hatalmat”.

amely voltaképpen – s ez talán kiderül a kötet nemzetközi eszmetörténeti alfejezetéből is – különböző absztrakciós szinteken egész Európában, sőt az Egyesült Államokban, az orosz emigrációban, de a revizionista cionisták között is hatott. Nem valami ezoterikus gondolatiskolára kell gondolni, hiszen, időben-térben tágabban húzva meg a határokat, ősapja a francia szindikalista Georges Sorel volt, inspirálta az olasz futurizmust, befolyása alá vonta Stefan George misztikus és T. S. Eliot modernista költészetét, sőt a magyar ókortudományt megalapító Kerényi Károly Sziget-körének munkamódszerében is nyomára bukkanhatunk, arról nem is beszélve, hogy rokonmozgalmának tekinthető az 1935 és 1944 között többtízezres tömeget megmozgató magyar hivatásrendiség, az olyan tipikusan forradalmi-konzervatív jelszavaival, mint az újrendiség, a nemzeti szolidarizmus, az új nacionalizmus és a szociális népállam.

folytatva a népi mozgalom konzervatív szocializmusával vagy szocialista konzervativizmusával, egészen odáig, hogy az összeurópai konzervatív forradalmat szervező Rohan herceg apósa Apponyi Albert volt, a magyarországi Német Intézetet pedig nem más, mint Hans Freyer vezette.

Hogy ezek nem afféle történeti kis színesek és bennfenteseknek való csemegék, azt bizonyítja, ha megnézzük, hogy Spengler vagy a világháborús szolgálata miatt magyarul is tudó osztrák Othmar Spann mekkora hatást gyakorolt a két világháború közötti magyar gondolkodásra.

A mű a Kommentár Könyvek második részeként jelent meg. Milyen kötetekkel tervezi még bővíteni a sorozatot?

A Kommentár folyóirat 2018 tavaszi megújulása óta, amikor a lap – valóban forradalmi konzervatív gesztussal – visszatért 2006-os alapíttatásának gyökereihez, az elmúlt fél évtizedben túllépett körein, ezt bizonyítják az előfizetési adatok, a teltházas lapszámbemutatók és az M5-ön futó Kommentár Klub nézettségi adatai. Ennek jegyében fogant meg az ötlet, hogy

Az akkor elkezdett munkát bővíti sorozattá a most megjelent Konzervatív forradalom, amely részemről szintén nem a semmiből keletkezett, hiszen egyrészt alapoz a Kommentárban megjelent írásaimra, a még 2009-ben megjelent Németh László-könyvem, A hagyomány forradalma megállapításaira, sőt, a témában legkorábban keletkezett jegyzeteim még az egyetem alatt, vagyis nem kevesebb mint húsz éve születtek.

Sokan talán önkényesnek vagy elfogultnak fogják tartani a kötetet, amit nem bánok vagy tagadok, hiszen ehhez a tradícióhoz érzem a leginkább közel magam, s nem, mondjuk, a liberálkonzervativizmushoz vagy az ellenforradalmi hagyományhoz.

A továbbiakban biztosan szeretnénk metapolitikával, keresztény szabadsággal, ökológiai konzervativizmussal foglalkozó köteteket kiadni, de jó lenne egy kifejezetten magyar konzervatív szöveggyűjtemény is.

(Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád)