„A temetésén sírtam. Nem mondom, hogy az volt az utolsó alkalom, de akkor nagyon. És talán még jobban, amikor néhány nappal korábban, este be lehetett menni a Parlamentbe a ravatalához. Én ott, akkor nemcsak a miniszterelnököt gyászoltam. Hanem nagyanyai nagybátyámat (azaz nagymamám öccsét) is. Aki minden vasárnap este ott volt nálunk (dédmamám, az ő anyukája velünk lakott), az iskolai füzeteimbe rendszeresen szaró lovat rajzolt (kiválóan rajzolt és imádta a lovakat), mindig úgy fogott velem kezet (belevakart a tenyerembe), ahogy azok szoktak, akiket nem szabad néven nevezni a fészbukon… amikor egyszer egy temetésen a szomszéd ravatalozónál valamit szerelhettek, ezért kopácsolás hallatszott, ő odaszólt anyukámnak, hogy »te, itt valaki akar jönni«… hatalmas troll volt.
Ezeket a sztorikat időről időre elmeséltem már itt-ott, különböző műsorokban, de sosem elég. Akkor is az a kép maradt meg róla a magyarokban, hogy egy komor, szigorú, unalmas tudósember volt. Persze családtagnak sem kellett lenni, közeli munkatársai is tudták, micsoda humora volt. Néha-néha parlamenti válaszaiban ugyan megcsillantott ebből valamit, reagálva az SZDSZ valóban humortalan, görcsös gazembereinek támadásaira.
De mindig ügyelt rá, hogy ne bagatellizálja el a feladatot, amit vállalt, és egyszer el is mondta egy szűkebb körben tartott beszédében, hogy a felelősség súlya kényszeríti a komolyságra. Talán ha jobban elengedi magát, nem támadja meg a betegség…
Talán ha nem tartja magában, nem nyomja el az érzéseit, a fájdalmát amiatt, hogy milyen méltatlan módon bánnak vele nemcsak az ellenfelei, de azok is, akiket a barátainak gondolt (elsősorban Göncz Árpád), akkor nem belülről emésztette volna föl mindez, a rák formájában.”
Nyitókép: MTI Fotó: Soós Lajos