Móricz újratöltve

Köztudomásúlag nagy fanyalgó vagyok, ha filmekről vagy televíziós sorozatokról van szó. Igyekszem mindent megnézni, ami itthon készül, s különösen a magyar történelem megjelenítésére tett kísérletek foglalkoztatnak. Ezért vártam olyan izgatottan a Tündérkert című televíziós sorozat megjelenését. Izgatottan, de óvatos távolságtartással, jó magyar szokás szerint az első pillanattól fogva a hibákat, a kifogásolni való dolgokat keresve benne. A megtekintése előtt szinte az összes kritikát elolvastam, amik csak erősítették bennem azt a képet, hogy egy újabb mellényúlásban lesz részem, s az első rész tovább mélyítette ezt az előítéletet.

A televíziós sorozatok térhódítása elől én sem tudok kitérni, az utóbbi években nagy sorozatfaló lettem, nincs olyan politikai krimi vagy kémtörténet, nincs olyan régi időkbe vagy a jövőbe repítő történet- vagy mesefolyam, amit ne néztem volna meg a nagy streamszolgáltatók felületein, a Faudától a Babilon Berlinen át A mandalóriig. Mára a sorozatok, különösen a négy–nyolc részből álló minisorozatok egyenrangú kihívói lettek a nagy mozifilmeknek, nem egy esetben az ember egy éjszaka alatt néz végig öt-hat órányi anyagot, mert egyszerűen beszippantják a professzionális eszközökkel kép­ernyőre vitt sztorik. De azokból az időkből is van meghatározó élményem, amikor a sorozatok még csak a mozifilmek szegény kistestvéreinek számítottak: ez a hazai televíziózás hőskorában, 1979-ben született, hatrészes, magyar–olasz–francia–nyugatnémet tévé­filmsorozat, a Sándor Mátyás, amelyben Bujtor István világklasszisokhoz méltó alakítást nyújtott.