„Vajon miért érzem azt, hogy most egy teljesen másik Puzsér Róbert ül velem szemben, és nem az, akit a médiából megismertem? Hány arca van Puzsér Róbertnek?
Két Puzsér Róbertről beszélünk. Az egyik egy közszereplő, egy médiaperszóna, ő nem én vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy én mint privát személy ne vállalnám a felelősséget azért, amit az az illető tesz vagy mond, de az nem én vagyok. A legfájdalmasabb személyiségzavarok rendszerint abból adódnak, amikor egy közszereplő a médiaperszónáját összetéveszti a személyével. Ilyenkor azt képzeli, hogy az az érdeklődés, tetszés vagy elutasítás, ami a médiaszereplőnek szól, az ő személyét illeti. Fontos, hogy egy közszereplést vállaló magánszemély konzisztens tudjon lenni azzal a médiaszereppel, amit felvesz, mert nyilvánvalóan felelős érte, meg hát azzal azonosítják. Egy ruha is akkor kényelmes, ha az ember testére van szabva, de legalábbis az ő mérete kell hogy legyen, meg kell hogy feleljen az ízlésének és a stílusának, de akkor sem szabad elfelejteni, hogy a ruha nem azonos az emberrel. Az az ember, aki a ruhájával azonosítja magát, nincs tisztában az énjének a határaival. Én személy szerint nem vagyok médiaterminátor. Én egy magánszemély vagyok.
Ön milyen jelmezt szabott a magánember Puzsér Róbertre?
Én egy neurotikus, eléggé lelkizős, mindent a szívére vevő, érzelmileg minden élethelyzetbe nagyon erős szálakkal involvált ember vagyok. Ezzel szemben a puzsérságot, mint kulturális és médiaszerepet, a frontális, nagyon erős, nagyon karakteres, nagyon konfrontatív véleménymondásnak szenteltem, és azt mondhatom, hogy ez a szerep önazonos velem. Évtizedeken át figyeltem kívülállóként a médiát, és nagyon visszatetszőnek találtam, ahogy a közszereplők egymással nyalakodnak, hogy ezzel hitelesítsék egymást, és így képezzenek egy belterjes és kontraszelektív médiaelitet. Nekem ez viszolyogtató volt, és már akkor érzékeltem magamban egy nagyfokú ingerültséget a médiakaszttal szemben, amikor még egyáltalán nem is vettem részt benne. Hétköznapi emberként kerültem ebbe a közegbe, aki nem kap mikrofont az arca elé, nem készítenek vele interjút, nem írt se publicisztikát, se könyvet, nincs rádióműsora, nem szerepel a televízióban, de van véleménye, sőt lesújtó véleménye van a médiaközeg szereplőiről, akik nem tehetség vagy alkalmasság alapján, hanem haveri ismeretség által kerülnek az országos nyilvánosság überterébe.
Azért vettem magamra ezt a küldetést, mert rajtam kívül nem látja el senki, én azonban fontosnak tartom, úgyhogy ennek áldozom a médiaszerepemet. Magánemberként megfelelési kényszeres alkat vagyok – tudom, hogy nehéz ezt rólam elképzelni, mert közszereplőként nagyon nem annak mutatkozom. Magánszemélyként nehezen mondok nemet, közszereplőként meg igent mondok nehezen. Ez nem kitalálva lett, hanem szervesen alakult így, és nem hiszem, hogy a közszereplő véletlenül tart ellen a magánszemélynek, olyan, mintha közszereplőként kompenzálnám azokat a hiányosságokat, amiket magánszemélyként érzek magamban – azt hiszem, a személyiség így tart egyensúlyt.
Ösztönös, vagy idővel vált tudatossá, hogy a közszereplőt és a magánembert el kell különítenie egymástól?
Kezdetektől törekszem ezeknek a megkülönböztetésére, mert meg akarom őrizni a privát szférámat. Ha kiteregetném, akkor szétfotóznák, szétkukkolnák, széthordanák, márpedig az egyrészt nem tartozik a közre, tehát a kiteregetése szégyentelenség, másrészt meg az az én saját életem, aminek a nyilvánossá tételével a személyes sorsomra mérnék csapást. Abnormális, amit celebek tömegesen tesznek magukkal meg a gyerekeikkel, ahogy félóránként kiposztolják a család intimitását, mondván, milyen cuki, milyen édes, és úgy gondolnak a Facebook-oldalukra meg az Insta-fiókjukra, mint egy fotóalbumra. A fényképalbum egy gyűjtemény a legjobb képekből, a legszebb pillanatokról, amiket majd visszalapozunk, és akkor azok felidézik a múltat – a celebek, akik fotóalbumot csinálnak a közösségi médiafelületeikből, nem értik, hogy amit nem őriznek meg önmaguknak meg a családjuknak, az mindenki martaléka lesz, és ezzel felkínálják kifosztásra a magánéletüket.
Én kezdettől figyelek arra, hogy húzzak egy éles, vörös vonalat a közszereplés és a privát szféra közé. Ilyen különbségtételhez persze egyáltalán nem kell médiaszereplőnek lenni: az emberek más személyiségréteget viselnek a munkahelyükön, és mást otthon, hiszen fontosnak érzik, hogy otthon például ne menedzserek legyenek, mert az egy teljesítményorientáltabb, ridegebb, érzéketlenebb szerep. Otthon melegszívűbbek, bensőségesebbek, feltárulkozóbbak az emberek, mert ott nem kell védeniük magukat egy maszkkal. Bár én szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy létezik-e az életben olyan helyzet, amelyben szerep nélkül vagyunk jelen. Az ember csak az imájában teljesen meztelen, de meglehet, hogy van, aki még ott sem. Nincs ember szociális szerep nélkül – a legtöbb, ami vállalható, hogy a szerepeink önazonosak legyenek.