Áporodott, fojtogató érzés kommenteket olvasgatni egy válogatott meccs után

„Áporodott, fojtogató érzés kommenteket olvasgatni egy válogatott meccs után.

Ráébredni, hogy nincs az a győzelem, nincs az a siker, ami megtanítana minket együtt örülni, ami közösen, egyként tenne büszkévé minket.
Hiszen mire való a futball, a sport, ha nem erre? Mi volna könnyedebb, emészthetőbb, azonosulhatóbb közösségi identitásképző élmény, ha nem egy sportsiker? Mi oldja föl sallangmentesebben a köztünk lévő – társadalmi, jövedelmi, kulturális ésatöbbi – különbözőségeket, ha nem az, amikor ösztönösen, skrupulusok nélkül omlunk egymás nyakába egy-egy Szoboszlai-gól után?  

Gátak, görcs, megfelelési kényszer, történelmi terhek, örökölt és örökített indulatok nélkül. Aki ezt nem érti, az nem érti ezt az országot, nem érti benne az embereket, nem érti a közösségek működési logikáját, az elvet, ami identitást ad, ami azonosulást nyújt. Aki hagyja, hogy ezt az ösztönös, éteri ragaszkodást is elmarja a lelkéből a politika, az vesztett. Nem szavazatot, nem lájokat, nem százalékokat egy parancsra rendelt közvélemény-kutatás diagramjain, hanem csak épp semmi többet, mint – a lényeget. Hogy mi végre vagyunk mi itt együtt a Kárpát-medence közepén, és mi dolgunk volna azzal, ami összeköt bennünket.

De megyek tovább is, mert ez csak a felszín. A helyzet ugyanis az, hogy ez a magyar válogatott éppen olyan, amilyennek mi, szabadelvűek szeretnénk berendezni az országot. Amit Rossi – és stábja – megcsinált ezzel a csapattal, azt meg lehetne (és meg is kellene) csinálni Magyarországgal is. Hát nem erről beszélünk minduntalan? Hát nem épp az a bajunk ezzel a bűzös, alantas gondolatokra fölépített hatalmi konglomerátummal, amiben élünk, hogy nem elég szabad, nem elég sokszínű, nem elég versengő, nem elég egységes, hogy nincs meg benne a tudás, a teljesítmény tisztelete, hogy hiányzik belőle a szolidaritás? Nos, a magyar válogatottban mindez megvan, sőt, elárulok egy titkot: éppen ettől olyan jó.”

***

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP