Hogy mi az ördög közmondásos nagy csele? Hogy elhiteti, hogy nincs!
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Szótárnak nevezi könyvecskéjét Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, ám talán a „rendhagyó” a fontosabb a címben. Sem ábécésorrend nincs, sem a szavak válogatásának hideg logikája. Olyan fogalmakról ír a szerző, amelyek neki fontosak, nekünk fontosak, amelyekről beszélünk nap nap után. Személyes válogatás, melyből könnyedén maradnak ki a nem oda valók. Emellett a szótár három nagy részre oszlik: voltunk, vagyunk és leszünk. Ehhez társul egy pár oldalas „rendhagyó széljegyzet” azoknak, akiknek még a kis zöld kötetet sincs idejük elolvasni.
Valójában itt egy esszékötetről van szó. Rövid esszék vannak benne, kétségtelen, de esszék. Végiggondolt, de nem tudományos tanulmányok. Isten ments, ma azok olyanok, mint a mosógép használati utasítása, azt pedig akkor olvassuk el kénytelenségből, ha elromlik a gép, megírni sem élvezet, olvasni sem, és hát egy írótól sem valami száraz szóhalmazt várunk. Ezek személyesek, de nem megalapozatlanok – a szerző filozófiai, irodalmi, történelmi, politikai jártassága azért ki-kiütközik a szövegeken. Esszét azért jó írni és olvasni is, mert ha az ember alapvető jártassága megvan a világban, és ráhagyatkozik a tudására, a meglátásaira, akkor frappáns gondolatok kerülhetnek a papírra pattanós megfogalmazásban. Az esszé nem költészet, de megfűszerezték költészettel. És az esszében nem kell magyarázkodni, mint a tudományos tanulmányban, elég magyarázni, éreztetni, érzékeltetni. Összepattintani a pillanatot, amelyikben volt egy jó gondolatunk. Azaz lehetünk sommásak. Meg el is mélázhatunk.