A főpolgármester-jelöltségről mindig is azt gondoltam, hogy nem én lennék a legjobb – Fürjes Balázs a Mandinernek

Fürjes Balázs elorozott egy olimpiai bajnoknak járó helyet, alig ötvenévesen nyugdíjba ment, és cserben hagyta Budapestet. Mit szól ehhez az interpretációhoz?
A vélemény szabad, én pedig szívesen válaszolok egyenként. Amikor megkeresett Gyulay Zsolt, Schmitt Pál és Gyurta Dániel, hogy vállaljam el a jelöltséget, először szóhoz sem jutottam. Majd azt kérdeztem: miért nem egy olimpiai bajnok lesz az állandó magyar NOB-tag? Mi egy igazi olimpiai nemzet vagyunk, olimpiai bajnokokban is gazdag.

És mivel győzték meg?
Elmondták, hogy a NOB-tagok kétharmadának semmilyen sportmúltja nincs, a tagoknak csupán egyötöde olimpiai bajnok, és amúgy sem sportversenyt kell nyerni, itt nem az a feladat. Ezért sem volt Schmitt Pál előtt egyetlen magyar NOB-tag sem korábbi olimpikon. Hárman együtt meggyőztek: a magyar érdekek sportdiplomáciában való képviseletéhez nem evezni, úszni, vívni, futni stb. kell, hanem arra van szükség, amivel szerintük és Thomas Bach NOB-elnök szerint én is rendelkezem. Megnevezték a várostervezési és -fejlesztési, sportlétesítmény-építési, versenyszervezési tapasztalatokat és szaktudást, az eligazodási képességet a sport, a diplomácia, a politika világában, üzleti-gazdasági kérdésekben. Említették a felsőfokú angoltudást, a jogi diplomát, a jó együttműködési készséget. És még egy dologgal érveltek: olyan jelölt kell, akit ismernek és elismernek, akit nem kell bemutatni. Más­különben a pályázó évekig fog sorbaállni, esetleg eredménytelenül, és Magyarország NOB-tag nélkül marad. A felkérés ugyan váratlanul ért, de óriási megtiszteltetés volt, sokat nem ellenkeztem…

Jó, jó, de azért Magyarországnak Kemény Ferenc óta szinte mindig volt NOB-tagja, vagyis joggal reménykedhettünk egy újabb tagban, nemde?
NOB-tagság egyetlen nemzetnek sem jár, a NOB-ba senki nem delegál, senki és semmi nem írja elő a tagoknak, hogy bárkit fel kellene venniük. A nemzetközi olimpiai mozgalomnak 206 nemzeti olimpiai bizottság a tagja. Ez több, mint az ENSZ 193 tagállama. Ehhez képest a kétharmaduknak, 140 országnak egyáltalán nincs NOB-tagja. Az európai országoknak is csupán a fele ad tagot, állandó egyéni tagot – vagyis olyat, aki személyénél és nem valamilyen tisztségénél, minőségénél fogva és rövidebb időre szólóan lett megválasztva – még kevesebb. A sorbaállás óriási, és jóval több mint 100 ország mondhatja azt, hogy még sosem volt NOB-tagja, most már ő jön. Az, hogy a magyar olimpiai mozgalom szűk fél év alatt be tudott vinni egy új állandó egyéni tagot, páratlan győzelem. Igazi csapatsiker. Az érdem nem az enyém, a bizalom elsősorban a magyar olimpiai családnak szól.

Thomas Bachnak volt szerepe abban, hogy önt jelölte a Magyar Olimpiai Bizottság?
A NOB minden olimpiára felállít egy koordinációs bizottságot, amelynek feladata szorosan együtt dolgozni a helyi szervezőbizottsággal. Biztosítani, hogy sikeres lesz az adott olimpia. Bach elnök még tavaly keresett meg azzal, hogy legyek tagja a NOB Brisbane 2032 bizottságának. Ő már akkor jelezte, hogy az a tudáscsokor, amit az évek során a munkával megszereztem, kifejezetten hasznos lehet a NOB-nak. Nem mondta ki, de éreztette: örömmel látna a tagok sorában, feltéve, hogy a magyar olimpiai család is így gondolja.

Lesz önnek akkora tekintélye a NOB-ban, mint Schmitt Pálnak?
Kizárt! Schmitt Pál négy évtizedig volt egyéni tag, a kisujjában van minden, mindent és mindenkit ismer, óriási a tekintélye a tagság körében. Ennek örülni kell, én meg kitartó és eredményes munkával igyekszem szintén hasznosan szolgálni. Hála, alázat, öröm és felelősségérzet volt bennem a megválasztásom pillanatában. Ilyenkor különösen fontos, hogy az ember tudja: ez nem róla szól, a siker nem az ő érdeme. Mi, jó esetben, részesei lehetünk valami nálunk sokkal nagyobb dolognak: közösségünk sorsának és történetének. Voltak előttünk és jönnek utánunk is nemzedékek – a mi dolgunk jó sáfárnak lenni itt és most.

Akkor a Schmitt-éra után nem lesz Fürjes-éra?
Nem, de ne is legyen! Magyar idő legyen, Magyar­ország erősödjön az olimpiai mozgalomban. Nekem, egy csapattagként a sok közül, ezért kell dolgoznom.

Vannak, akik szerint ez egy jól fizető nyugdíjasállás, ön pedig feladta Budapestet.
Kétségtelenül arról vagyok híres, hogy feladom… A nyugdíjasállásról csak annyit, hogy e munkával egy fillér fizetés nem jár. Társadalmi munka, ami többlet az ember rendes munkájához képest. És mivel én mindig a saját munkámból éltem, ez több feladatot jelent több pénz nélkül.

Nem is tudni, miből él, mióta indoklás nélkül lemondott miniszterhelyettesi megbízásáról.
Március végén, amikor a MOB felkért a NOB-­tagság megpályázására, lemondtam a kormányzati megbízatásomról. Mindent elmondtam elég transzparensen egy nyilvános Facebook-bejegyzésben. Szívesen összefoglalom: új kihívások találtak meg a sportdiplomácia világából és a magánszektorból is. Nem meglepő, harmincéves pályafutásom felét töltöttem a versenyszférában. Vállalatvezetőként és egy nemzetközi ügyvédi irodában. A szép és nemes miniszterhelyettesi és parlamenti államtitkári munka érthetően olyan kötött, annyi állandó itthoni jelenlétet kíván, hogy az nem egyeztethető össze a sportdiplomáciai feladatokkal. Ezért elfogadtam a rugalmasabb kereteket adó magánszektorbeli megkereséseket. Ezek döntően ingatlanfejlesztések: néhány nagyobb projekt összerakásában, megvalósításában működöm közre.

Egyben megfutamodott az elől, hogy Karácsony Gergely kihívója legyen…
Van ideje a ragaszkodásnak, és van ideje az elengedésnek is. És aztán lehet ideje még az újbóli szolgálatnak. Én Budapestnek, a város építésének „csupán” az életemet köszönhetem – sohasem tudok eleget dolgozni a nemzet fővárosáért, hogy megháláljam, amit kaptam.

Hogy érti ezt? Hogyhogy az életét?
A Lánchíd építéséhez Pestre érkezett egy angol mérnökcsapat. Az egyik mérnök magával hozta két unokahúgát, lássanak világot. Baptistaként a pesti reformátusok gyülekezetébe kapcsolódtak be. Volt ott egy tehetséges ifjú lelkész, bizonyos Török Pál, későbbi korszakos püspök. Neki megtetszett az egyik angol kisasszony, Allnutt Rachel, és udvarolni kezdett neki, majd megkérte a kezét. Rachel néni igent mondott, megesküdtek, és ők lettek a szépszüleim, anyai nagyapám dédszülei. Ha nincs a reformkori Budapest-gondolat, akkor nem épül a Lánchíd, az angolok nem jönnek Pestre, Török Pál nem tud udvarolni, szépszüleim nem kelnek egybe, és én egyszerűen nem létezem. Sokkal tartozom Budapestnek.

Annál inkább nem kellett volna kiszállnia Budapest építéséből, és feladnia, hogy megméressen mint főpolgármester-jelölt.
Hogy mi az ember feladata a kormányzati munka­megosztásban, az nem kívánságműsor. Tarlós Istvánnal és Vitézy Dáviddal közösen örömmel vállaltam részt Budapest építésében, amikor erre volt lehetőség. Most nincs. A háborús infláció és az energiaválság, a növekedés külső okokból történő megtorpanása miatt most nincs forrás Budapest átfogó fejlesztésére. Másra kell a pénz. De lesz ez még másképp. 

Miért? Kikapna? Fél a vereségtől?
Most vélhetőleg kikapnék, de egyáltalán nem félek. 1988-ban, tizenhat évesen, az alapítás évében csatlakoztam a Fideszhez, voltam a párt vezetőségének tagja, Gyürk Andrissal alapítója lehettem a Fidelitasnak, 1998 óta eddig minden Orbán-kormányban dolgozhattam. Nyitott és párbeszédképes figurának tartom magamat, nemzeti szabadelvűnek, de több esély lehet egy olyan jelölttel, akinek van önkormányzati tapasztalata, és kevésbé erős a pártkötődése. A politikai széljárás változhat, de én most más feladat mellett köteleződtem el tartósan.

Schmitt Pál is volt főpolgármester-jelölt NOB-­tagként 2002-ben…
Húsz év NOB-tagság után, nem amikor kezdte, és bele kellett tanulnia. Egy ember, egy feladat, alapvetően ennek vagyok a híve.

Szóval akkor mégiscsak hátat fordít a fővárosnak.
Budapest kétségtelenül az ország motorja, sikeres Budapest nélkül nincs sikeres Magyarország. De más tételmondatok is igazak. Budapest igazi nemzeti sztori. Csak azért született meg politikai gondolatként és programként a reformkorban, a nemzeti szabadság és szuverenitás programjának részeként, majd formálisan egységes fővárosként százötven éve, mert volt mögötte nemzeti felhajtó­erő. És Budapest mindig csak akkor lépett előre nagyot, amikor a fejlesztése mögött volt egy erős nemzeti érv, egy nemzeti apropó, egy egész nemzetet megmozgató politikai motiváció, és ezért – más dolgoktól elvéve az erőforrásokat – jutott elegendő figyelem és pénz a fejlesztésére.

És ez most is így lenne?
Mindig. Ha Budapest fejlesztése mögött nincs egy nemzeti sztori, ha nincs egy átütő erejű nemzeti projekt, ami indokolja, motiválja Budapest fejlesztését, akkor nem történnek itt nagy dolgok. Ez nem teória, ez százötven év tényeken alapuló történeti tapasztalata. Ma nem látom ezt a felhajtóerőt, közmegegyezést létrehozó nemzeti vállalkozást.

Mik voltak az állítólagos történelmi példák?
A főváros megalapítása, aztán a dualista szerkezeten belül ikerfővárosként Béccsel azonos rangú világvárossá fejlesztése, majd a millenniumnak, a honfoglalás ezredik évfordulójának a megünneplése, a kultúrfölény eszméje a trianoni gyalázat és trauma után, az Európában elszenvedett leghosszabb és legpusztítóbb ostrom utáni kényszerű újjá­építés, végül a kommunista államhatalom központi projektjeként a Nagy-Budapest megteremtése. A tapasztalat világos: Budapest önmagában nem elég erős érv ahhoz, hogy az ország régóta legfejlettebb régiójaként más, olykor jóval fejletlenebb vidékektől elvonva a figyelmet és a forrásokat, nagy ívű fejlesztésére jusson elegendő a nemzeti kasszából. 

Miért nem lehet hagyni, hogy a város saját maga valósítsa meg az építését?
A város százötven éves történetének során Budapestnek soha nem volt elegendő pénze arra, hogy önerejéből megvalósítsa mindazt, amire itt a budapestiek otthonaként és a nemzet fővárosaként szükség van. Soha. Ha valaki végignézi Budapest városszerkezetét, közlekedési hálózatát, egyéb infrastruktúráját, hídjait, jelentős középületeit, köztereit, akkor belátja: másfél évszázada a mindenkori nemzeti kormány a város meghatározó építője. Ez nem mai sajátosság. A fejletlenebb régiók rovására tartósan és nagymértékben csak akkor koncentrál ide jelentős fejlesztési forrásokat a mindenkori kormányzat, ha az az egész országnak legitim, elfogadható, kívánatos. Azaz ha Budapest fejlesztése valamilyen okból egy mindenkit megmozgató, mindenkit megérintő nemzeti sztori. Ha van nemzeti apropó. Ma nem látok ilyet, ami pedig az lehetett volna az előző harminc évben, azt mind megfúrta a politikai baloldal.

Helyben vagyunk: mondják is, hogy NOB-tagsága valójában nem az eddigi teljesítményének szól, hanem annak, amit ezután tesz majd. Vagyis azért lett ön a NOB-tag, mert az a dolga, hogy elintézze a budapesti olimpiát. Igaz?
Szép küldetés lehetne, ám attól tartok, mission impossible. De valóban, az utóbbi három évtizedben két dolog is lehetett volna az a nemzeti felhajtóerő,  ami megalapozhatta volna Budapest ugrásszerű fejlődését, leginkább a közlekedési helyzet rendbetételét. 

De hátha találunk közösen majd újabb ilyen történetet.

Két év háborúzás, gazdasági visszaesés és infláció közepette nagy bajban lennénk most a 2024-es olimpiával, nem gondolja?
Egyetértek. De semmiképp nem nyertük volna el a 2024-es rendezést. Viszont biztosan elnyerhettük volna a 2032-es játékokat, és most olyan alaposan és hosszan készülhetnénk, mint senki más. Fokozatosan, széthúzva, és nem sokkszerűen építkezve. És most nem lenne kérdés, hogy addig meg tud-e épülni egy új budapesti híd, vagy befejezzük-e a hévek felújítását, a közösségi közlekedés teljes jármű­parkcseréjét és sok minden mást – ezek a dolgok nyugodt ritmusban, nem kapkodva, mind folyamatban lennének, és 2030-ra el is készülnének. Sokat javítva a fővárosiak és az agglomerációban élők életminőségén. A legtöbbet Budapest és Közép-Magyarország vesztette, az biztos. Ha ott vagyunk a célban, akkor nem két, hanem három olimpiát osztottak volna ki 2017-ben, és 

A felfordulás, ami ezt megakadályozta, biztos olimpiától fosztotta meg Magyarországot.

Miért állítja ezt ilyen határozottan?
Budapest jól állt a versenyben, mindhárom körös pályázati dossziénkat leadtuk, kitűnő értékeléseket kaptunk. Mi voltunk a megtestesült Agenda 2020. Ez egy NOB-reform, amely észszerűsíti az olimpiák méretét és költségvetését, s azt célozza, hogy újra lehessenek házigazdák a közepes méretű világvárosok is. Közép-Európa és Budapest új helyszín lett volna, ahol még sosem volt olimpia.

Lesz még lehetőség?
Erősen kétséges, nagy tétekben ne fogadjon senki! Ez a vonat elment, és nem biztos, hogy valaha visszatér.

Ráadásul a közelmúltban a NOB-kongresszusnak is otthont adó India is bejelentkezett a következő nyitott időpontra, 2036-ra.
A verseny valóban csak fokozódik. India és egy afrikai olimpia történelmi lépés lesz még a 21. században. Isztambul és Katar már most bombaerős, Szöul újra szorítóba lép. Latin-Amerika is biztosan beszáll majd a küzdelembe. A buta vitáktól terhelt és visszaeső Európa a sportban is súlyát veszti. Annyira közel, mint 2017-ben, még sohasem voltunk e százéves magyar álom megvalósulásához. Lehet, hogy nem is leszünk. És most nem is ennek van itt az ideje, túl sok a másféle kihívás Magyarország előtt. Háború egészen közel és nem túl távol, energia­válság, háborús infláció, gazdasági nehézségek. Aktualitása sincsen, a NOB most a párizsi olimpiára készül, utána elnökválasztás lesz 2025-ben, rá egy évvel a mindig izgalmas, olasz téli olimpia. A NOB majd 2027 és 2029 között fordul rá a ’36-os helyszín kiválasztására. De a legfontosabb: hagyjuk a dolgot azokra, akikre tartozik, ne akarjuk elvenni tőlük a döntés jogát! Minden olimpiát egy város és egy nemzeti olimpiai bizottság pályáz és rendez meg. Ha egyszer majd a két pályázó, a Magyar Olimpiai Bizottság és Budapest szabadon választott főpolgármestere, képviselői egyetértenek, és a magyarok többsége szimpatizál a gondolattal, akkor eldönti az ország. Könnyen lehet, hogy ez már nem az én nemzedékem kérdése lesz.

Nem túl optimista…
Realista. Az olimpia nem gyerekjáték. Képesnek kell lenni rá, de az kevés. Egyetértés, egység, valódi társadalmi támogatottság szükséges. Valóságos közmegegyezés. A NOB filozófiája egyszerű: oda megyünk, ahol szívesen látják a játékokat, és ahol biztonságban vannak minden tekintetben. Minden aspiránsnak tudomásul kell vennie: ez nagy vállalkozás, valóban akarni kell, és készen kell állni a hosszú, göröngyös útra.

Kihívás akad bőven az új munkájában. Ha egyet kellene megnevezni, mi lesz a legnagyobb próba a következő években?
A jó egyensúlyok megtalálása. Thomas Bach egyik legfontosabb figyelmeztetése az olimpiai család tagjaihoz: Change or be changed! Azaz változz, légy kész és képes arra, hogy meg tudj változni, meg tudj újulni gondolkodásodban, vagy a világ és a külső körülmények fognak megváltoztatni téged saját akaratod ellenére.  Nekünk, magyar sportvezetőknek is meg kell találnunk a jó egyensúlyt hagyomány és megújulás, megőrzés és változtatás között. Sokat kell dolgoznunk itthon és a nagyvilágban azért, hogy a hagyományos magyar sikersportok megőrizzék eredményességüket és súlyukat az olimpiai mozgalomban, ugyanakkor a világban feltörekvő, ám itthon még gyerekcipőben járó sportágak nálunk is megerősödjenek. Tollaslabda, fallabda, falmászás, rögbi, bmx, csak hogy néhányat említsek. Biztos vagyok benne, hogy Gyulay Zsolt vezetésével, együttműködve Schmidt Ádám sport­államtitkárral és csapatával képesek leszünk erre.

Végül egy utolsó kérdés. Mumbaiban önnel együtt nyolc új tagot választottak meg NOB-tagnak, ám egyedül ön tette hozzá az esküjéhez angolul: Isten engem úgy segéljen! Miért érezte ezt fontosnak?
Óriási megtiszteltetés, ami velem történt, de nem az én érdemem. Nem azért részesedek benne, aki vagyok, hanem pont annak ellenére. Ez a kegyelem, nem? Ötvenen valamivel túl jó alkalom volt ez a mérföldkő sok minden végiggondolására. Evidencia: a nagy dolgokat nem egyedül érem el, sokszor még a kicsiket sem. Önerőből semmire nem lennék képes. A hit ajándéka pedig segít értenem: „Mi az, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, miért dicsekednél vele?” – ahogy Pál apostol írja. Töredékes hitű, tökéletlen, botladozó, gyarló ember vagyok, de attól még tudom, mindenért egyedül Istené a dicsőség, tőle van minden. Akkor pedig hogyne kérném a segítségét ennek a fogadalomnak a betartásához is? Nem tehettem másképp – válaszolhatnám röviden.

Nyitókép: Mátrai Dávid