Itt vannak a leghajmeresztőbb állítások a hazánkat lejárató svéd kisfilmből
Kiverte a biztosítékot a hazaszeretet a liberálisoknál.
A hazánkat démonizáló propagandára nincs mentség.
Nézem ezt a svéd kisfilmet. Tudják, azt, amelyik már négy éve áll az iskolai érzékenyítés szolgálatában.
Érzékenyít a CEU-ra, a liberális társadalomfelfogásra, Magyarország démonizálására; főszerepben az elnyűhetetlen Gulyás Mártonnal.
És ekkor eszembe jut a halhatatlan Martin Scorsese egyik kevéssé ismert rendezése, a Lidérces órák (remek elemzés róla itt, ha valaki kedvet kapna). A film főhőse apró árulások, bagatell botlások sorát követi el, és így süllyed a nagyvárosi éjszaka egyre és egyre szürreálisabb mélységeibe.
Hogy miért ötlött ez fel bennem? Mert az alapmotívum ugyanaz, csak a kaliber más. Scorsese hősének gyarlóságai szerethetőek, olyan hétköznapi megalkuvások, amiket bárki, bármelyikünk elkövethet. Gulyás Márton esetében viszont egy hazánkról készült lejárató anyagban való részvételről van szó, és ez bizony egészen más emberi és szakmai „minőséget” jelent.
Részvételt egy tendenciózus, hatásvadász módon felépített, gyerekekre kalibrált propagandaanyagban. Másképpen:
ez cinkosság egy olyan ellenségképgyártásban, ami adott esetben svéd diákok tízezreit befolyásolhatja.
A hazánkat démonizáló kisfilm ugyanis nem titkoltan oktatási céllal készült, hogy a kamaszokat kondicionálja a progresszív iránytű szerint. Elvégre a minket csuklóztatni vágyó brüsszeli értelmiség utánpótlására is gondolni kell.
Ezt is ajánljuk a témában
Kiverte a biztosítékot a hazaszeretet a liberálisoknál.
Ezt is ajánljuk a témában
Gulyás Márton, Guy Verhofstadt és Judith Sargentini közös erővel ekézik Magyarországot.
Szóval a tízperces tananyag üzenete egyszerű: a demokrácia jó, Magyarország pedig rossz, mert ott nincs demokrácia. Még ama ordító logikai karambol is belefér, hogy Gulyás elmondja, bár választások vannak, ez mégis egy elnyomó, autokrata rendszer. Erre erősít rá a megszólatatott fiatalok rettegőkórusa, akik kánonban félnek attól, hogy egy nap a kormány elüldözi őket.
A legbicskanyitogatóbb rész mégis a honismereti tankönyvön való szörnyülködés. Hogy a hazaszeretet fontos érték lehet, hogy
a haza megszemélyesíthető, a haza ekképp szerethető.
Ez valóban annyira súlyos állítás, hogy azt a haladár gyomor nem bírja el. Egy nemzetek feletti Európában, pláne egy identitását lassan elvesztő Svédországban a patriotizmus valami avíttas eszme a történelem dohos lerakatában. A világ azóta szintet lépett, a progresszió, a mesterségesen létrehozott kisebbségek mesterséges egyenjogúsítása fontosabb alapérték.
Még egy momentumot érdemes kiemelni a filmből, ami felett eddig talán elsiklottunk. Sara Svenson CEU-s oktató szerint 1997-ben, amikor Magyarországra érkezett, nagyon pozitív és optimista volt a hangulat, ami persze az első Orbán-kormány alatt kezdett megváltozni. Noha az eltelt idő mindig megszépíti az emlékeket, azért az még nekem is rémlik, hogy 1997-ben minden volt, csak pozitív hangulat nem.
Nyakig úsztunk a Bokros-csomag áldomásaiban, tocsogtunk a Tocsik-ügyben, és a Demszky által építgetett világvárosban hetente robbant fel valaki.
1997-ben legfeljebb az adhatott okot optimizmusra, hogy az MSZP és az SZDSZ kormányképtelen koalícióját felválthatja valami más.
Na de visszakanyarodva a kisfilmhez. A nyílt színi történelemhamisítás szépen összeépül a jelen Magyarországát diktatúrának lefestő részekkel. Ebben pedig bármilyen részt vállalni...
arra nem lehet mentség semmi.
Ezt is ajánljuk a témában
De Gulyás mellett feltűnik itt a hazánkból „kitiltott” CEU egyik dicső oktatója, valamint Guy Verhofstadt és persze Judith Sargentini is. „És ezt így hogy?” – de komolyan. Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: képernyőfotó)