Póka Egon engem is kicsikémnek becézett olykor. És én ettől nem „megmetoozva” éreztem magam, bár először vicces volt hallani, még a feleségem sem szólít így – hanem örültem neki. A bizalom jeleként értékeltem. Így jelezte, hogy fontos vagyok a számára, több, mint egy random miniszteri biztos vagy egy a sok magyar basszusgitáros közül, aki őt félistenként tisztelte és tiszteli.
Póka Egon nyers, egyenes és őszinte ember volt. Ember – és nem szent. Jó emberként közösséget teremtett. Olykor indulatosan érvelt, mert hajtotta őt a szenvedély, nem csak a tudását, de a lelkét is beletette a magyar zene minőségelvű megemelésébe.
És ha a „kőbányais gyerekeiről” beszélgettünk, kiült a szíve a szemébe.