Állatbőrbe bújt férfiak nyúlnak nők alá, ez a kultúránk része, Magyarország ég, égett és égni fog – avagy Mérő Vera már megint hatalmasat ment

Sokat társasoztunk annak idején hármasban-négyesben egy furfangos unokatestvérünkkel; ami miatt az emlék bevésődött, az mégis az a kevéske alkalom, amikor messze lemaradva utolsó lett. Ilyen esetekben ugyanis a játék végét követően felállt, körbenézett, és meghökkentő módon kijelentette: már megint jól kikaptatok. Elszúrtátok, bénák vagytok. Hát, sajnálom, már megint én nyertem. Haha! – És eltávozott.

Az érdekes az, hogy bár sokszor még el se volt pakolva a játék, tehát kognitíve tisztán látszott, hogy a mi bábuink vannak előrébb a célban, ilyenkor mindig úrrá lett rajtunk egyfajta egészen halovány, de annál bosszantóbb lehangoltság. Hogy azért-e, mert ilyen furfangos módon, egy-két jól irányzott mondattal véget tudott vetni a sikerünk feletti elégedettségünknek, vagy azért-e, mert

Lehetett volna úgy is, hogy a vesztes egyharmad, illetve egynegyed elismeri, hogy jók voltunk, mi pedig megállapítjuk, hogy igen, most végre koncentráltunk és okos taktikát alkalmaztunk; majd közösen levonjuk a következtetést, hogy ez egy jó kis társas, legközelebb is elővesszük, lám, az esélyek egyenlőek, mindenkinek sikerülhet – ehelyett az ügyesen vitézkedett kétharmad, illetve háromnegyed tagjai még évtizedekkel később is vereségként tekinthetnek vissza ezekre az alkalmakra. Mert ha másban nem is, a narratíva uralásában alulmaradtak.

Miért is érdekes ez? A germán szervezőzsenit megszégyenítő gördülékenységgel, spanyol fiestát idéző hangulatban lezajlott budapesti atlétikai világbajnokság zárónapja után másfél héttel a Glamour szerzője felállt, körbenézett, és harsogó címben kijelentette: „Magyarország már megint ég, mint a rongy”. Még szintén vastagon szedett betűkkel hozzátéve: „Minden különösebb fennakadás nélkül lemehetett volna az atlétikai világbajnokság, csak hát Magyarországon rendezték.”

Valamiféle bámulatos egybeesésként ugyanazon a napon került ki az újságosokhoz az ELLE magazin legújabb száma, amelyben egy tavaly külföldre költözött honfitársunk visszatekintve kijelenti: „elképesztően megterhelő olyan közegben lenni, ahol mindig, mindenki panaszkodik, minden rossz”.

Ugye? Ugye milyen frusztráló például, amikor a sok-sok lelkes önkéntes kemény munkájával létrejött siker feletti jóleső össznépi koccintás helyett

Ugyanakkor míg az egykori társasozásnál egymás ellen játszottunk, a jelen esetben még csak feltételezni sem merném, hogy ez a mindig, minden esetben megjelenő károgó kisebbség egyfajta ellendrukker lenne,

és mivel a személyiségfejlődésnek még nem tart azon a fokán, hogy kezelni tudja egy-egy játszma elvesztését, ilyen esetekben inkább toporzékolva bizonygatja, hogy valójában az ország veszített. Nem, ilyet senkiből nem nézünk ki.

Volna viszont egy másik lehetséges magyarázat. A depressziósokról mondják, hogy három dologról gondolkodnak rendkívül negatívan: önmagukról, a világról és a jövőről. És melyek a szóban forgó buborék sztenderd mondatai? 1) Mi, magyarok, vállalhatatlanok vagyunk, csak rosszul csinálhatjuk. 2) Az egész világ ki van akadva ránk, s joggal. És 3) ez nem valamiféle kisiklás, ez a mi kultúránk, az előítéletek stimmelnek, az elkövetkező évtizedekben nem látok esélyt a változásra, ez már nem reparálható, satöbbi.

Pont nem fog tőle növekedni a magyarok egészségben eltöltött éveinek száma. De az a mázli, hogy okos szakemberek találtak már ellene módszereket, úgyhogy nézzünk is egyet: ez pedig a tények vizsgálata. A mindenkori kesergés előtt annak ellenőrzése, hogy egyáltalán létezik-e a kesergés tárgya, vagy fölöslegesen szuggeráljuk magunkat idegállapotba.

A konkrét eseményeket terápiás jelleggel visszafejtve azt látjuk, hogy a Telex augusztus 29-én, a világbajnokság után két nappal közreadott egy cikket, miszerint „Egy edző szerint testszégyenítés volt, amikor az atlétikai vb kabalája szumósként állt a női súlylökők mellé”. Ugyanaznap a Noizz.hu ugyanezt az edzői véleményt már „»Ez volt a mélypont« – Véget ért az atlétikai vb, de Youhuu továbbra is kapja a kritikákat” címmel habosítja – hogy azután eljussunk a Glamour ugyanezen edzőre hivatkozó mostani cikkéig, amely az eseményeket immár valamiféle világméretű lebőgésként beállítva sugallja az olvasónak, hogy a magyar égett, ég és égni fog.

Ha azonban még tovább kutakodunk, és megkeressük az egész alapjául szolgáló (az összes létező belinkelés után pontosan 303 lájknál álló) monstre „kiakadást”, kiderül, hogy az a bizonyos német edző otthonról, tévén nézte az eseményeket, „abszolút élvezte” magát a versenyt, de nem tetszett neki, amit Youhuu csinált; Londonban szerinte jobb volt az ottani kabalafigura. Ennyi.

Posztja alatt aztán egy kommentelő rámutatott, hogy a két figura mögött ugyanaz az (amerikai) ember bújt meg, mire az edző elnézést kért tájékozatlansága miatt, és megjegyezte, hogy ezzel együtt az illető személy („he/them”) Budapesten béna volt. Amikor pedig egy másik kommentelő odabiggyesztette, hogy „Magyarország évszázadokkal van lemaradva az emberi jogok, rasszizmus, szexizmus stb. tekintetében”,

Egy efféle néhány perces önellenőrzést kellene tehát csupán elvégezni, és máris sikerül csírájában elfojtani a mérgezően túltolt negativitást. Ami azért is fontos lenne, mert aki ennek hiányában azt a konklúziót vonja le nagy nyilvánosság előtt, hogy „égünk, mint a rongy, az egész (felvilágosult) világ előtt sülhet le az arcunkról a bőr, egy kicsit ismét igazolva azoknak az (egyébként sajnos nem éppen megalapozatlan) előítéleteit, akik szerint provinciális, szexista, nőket lealacsonyító kultúrájú ország vagyunk” (pláne a béranyás / transzszépségkirálynős / afgán másodfeleségeket importáló államokhoz képest), az egy kicsit ismét igazolja azoknak az előítéleteit, akik szerint a nők hisztisek és érzelemvezéreltek, az ellenzéki értelmiség tagjai pedig jellemzően befeszült, mindensz*rista nyugatimádók.

De az a mázli, hogy erre már a legközelebbi adandó alkalommal bárki hatékonyan rácáfolhat.

(Nyitókép: Mérő Vera Facebook-oldala)