Végre a helyünkön vagyunk az Európai Unióban, az atlanti együttműködésben. Éljünk hát vele.
„Néhány éve jártam utoljára Erdélyben, akkor is hivatalos utazáson. Hosszabb ideje tehát, hogy magam kalandozhattam a vadregényes tájakon. Így aztán pár hete kíváncsisággal vágtam neki az útnak, mert sok egyéb mellett különösen érdekelt, hogy vajon Romániának a statisztikákban megjelenő jelentős fejlődése a hétköznapokban is érezhető-e. Az adatok valóságtartalmát azonnal megtapasztalhattam, amikor a magyar határtól lényegében 300 km hosszan, jó minőségű autópályán tudtam haladni Nagyszebenig. Ez korábban teljesen elképzelhetetlen volt: a román utak minősége hírhedten rossznak számított, és autópályának nyomát sem lehetett látni az ország nyugati felében. Most civilizált benzinkutak, pihenőhelyek, mosdók és éttermek, a hazaival szinte megegyező autópark. Akik jártak a ’80-as, ’90-es években errefelé, azok tudják, hogy az előbbi mondat a hihetetlen kategóriába tartozott akkor.
Elképzelni sem lehetett, hogy normális autókban, a szabályokat nagyjából betartva, kulturált utakon, tiszta pihenőkben, rendesen felöltözött, kedves emberek minőségi szolgáltatást kínáljanak. Ma már ez a hétköznapok része. A nagyobb és közepes városokban szinte mindenhol építkezés, felújítás. Bevásárlóközpontok, boltok, a hazaival majdnem megegyező árukínálattal. Az árak továbbra is alacsonyabbak, mint itthon. Az emberek tűrhetően öltözöttek, az utcák rendezettek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez annak függvényében lenyűgöző, hogy sokan emlékszünk még rá, milyen világ működött errefelé évtizedekkel ezelőtt. Egy olyan országról beszélünk, ahol nem létezett a rend és kiszámíthatóság, emberhez méltó élet, ahol bármi bármikor megtörténhetett. Magyarok és románok tízezrei próbálták jelentős küzdelemmel megőrizni kultúrájukat és méltóságukat akkor, amikor Nicolae Ceaușescu és a szocializmus ereje teljében pusztította keleti szomszédunkat.
Talán úgy lehettek az Erdélyből hozzánk érkezők velünk, mint mi voltunk valaha Ausztriával. Bár egy ország részeiként léteztünk bő száz éve, a szocializmus időszakában, a diktatúra idején tényleg egy világ választott el minket egymástól. Emlékszem rá, amikor életemben először léptem át a határt nyugat felé, a szabad világba, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna, olyan óriásinak éreztem a különbséget. Színek, tisztaság, rendezettség, hatalmas kínálat az üzletekben, kedves és nyitott emberek, és ami a legfontosabb: szabadság. Ausztriába átlépve most is érzékeljük, hogy egy tőlünk fejlettebb államban vagyunk, de a különbség nem ég és föld ma már. Az előrelépés egész Közép-Európát érinti, hiszen aki járt a ’80-as években Lengyelországban és Csehszlovákiában, az szintén hasonlót tapasztal: a lengyel fejlődés lenyűgöző, és egyértelmű Csehország és Szlovákia változása is.”
Nyitóképünk illusztráció. Fotó: Stefano Gilera / Cultura Creative / AFP