A propaganda nem bolsevik (vagy náci) sajátosság

„A hatalom mindig nagy súlyt helyez arra, hogy elfogadtassa magát és nézeteit a többségével. Ez még diktatúrákban is így van; a kommunistáknak sem volt elég, hogy a szovjet fegyverekre támaszkodva uralhatják az országot, meg kellett győzniük a lakosságot arról, hogy a rendszer jó és üdvös.

Normális demokráciában inkább fordítva van: olyan vezetőket választanak, akik azonosulnak a többségi akarattal és azt képviselik. A két dolog persze folyamatosan hat egymásra: a kormányzat próbálja meggyőzni az embereket, hogy az ideológiája helyes, az emberek pedig aszerint cserélgetik a kormányokat, mennyire kompatibilisek a nép akaratával.

Ez az elv. A gyakorlat azonban sokszor hazugságokon, erőszakos igehirdetésen, manipuláción át vezet. A kommunizmusban a nyilvános közbeszédben, művészetekben nem lehetett megkérdőjelezni az eszme felsőbbrendűségét, vitatni a status quót. Még ha mindenki mást is gondolt, nem beszélhetett őszintén. Emlékszem, amikor Csernyenko meghalt (rövid ideig, Andropov után és Gorbacsov előtt volt a szovjet pártfőtitkár; jellegtelen, ostoba, szenilis figura) a Szabó család című rádiójáték egyik jelenetében, kötelező jelleggel meg kellett róla emlékezni, és valamelyik szereplő (talán Benkő Gyula) sajnálkozva szólt; szegény, milyen szimpatikus ember volt. Pedig valamennyien tudtuk, hogy élő magyar szájából ilyen mondat soha nem hangzott el; a művészi hitelességet feláldozták a politika oltárán.

(...) Azért hosszú távon az erőszakos propaganda mégsem változtatja meg az emberi természetet. Százötven év alatt éppen úgy nem váltunk törökké, mint negyvenöt év alatt kommunistává. Akadtak mindig gyengék, befolyásolhatók, árulók, most is lesznek, akik átállnak, de ezt a nehézséget is túl fogjuk élni. Ha mindenki törökké lett volna, most törökök lennénk. Ha mindenki kommunistává lett volna, ma nem a Fidesz kormányozna. És ha mindenki homokossá válna, nos, akkor kipusztulnánk.”

***

A nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay