Ez az elv. A gyakorlat azonban sokszor hazugságokon, erőszakos igehirdetésen, manipuláción át vezet. A kommunizmusban a nyilvános közbeszédben, művészetekben nem lehetett megkérdőjelezni az eszme felsőbbrendűségét, vitatni a status quót. Még ha mindenki mást is gondolt, nem beszélhetett őszintén. Emlékszem, amikor Csernyenko meghalt (rövid ideig, Andropov után és Gorbacsov előtt volt a szovjet pártfőtitkár; jellegtelen, ostoba, szenilis figura) a Szabó család című rádiójáték egyik jelenetében, kötelező jelleggel meg kellett róla emlékezni, és valamelyik szereplő (talán Benkő Gyula) sajnálkozva szólt; szegény, milyen szimpatikus ember volt. Pedig valamennyien tudtuk, hogy élő magyar szájából ilyen mondat soha nem hangzott el; a művészi hitelességet feláldozták a politika oltárán.