Itt az új OECD-jelentés, a románok megint utcahosszal vernek minket – már ami az ottani balos sajtó jóindulatát illeti
Ne csodálkozzunk, hogy nem megy orvoshoz, akit azzal stresszelnek, hogy összeomlik az egész kóceráj. Francesca Rivafinoli írása.
Több száz család rebeghet hálaimát, hogy az utánozhatatlan fordulatszámon pörgő Prodán Zsolt – bár építésznek készült – szívsebész lett. A diónyi csecsemőszíveket műtő orvossal az operációk karakterformáló erejéről, háláról, halálról és a kórházi folyosón megrendezett szalagavatóról beszélgettünk. Azt is elárulta, miért vállal karácsonykor ügyeletet. Portré.
Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban
„Jöjjenek csak, páternoszterrel megyünk, jó? Bocsánat, még a reggeli értekezletben vagyok, Zoomon” – erős kézfogás után így invitál minket a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet harmadik emeletére Prodán Zsolt Lóránt szívsebész főorvos, a gyermekszívsebészeti osztály vezetője.
Kétpercnyi találkozás után biztos vagyok benne, hogy
Kész kihívás gyors léptei után iramodni, és le kell lökni minimum egy dupla eszpresszót, hogy szerteágazó gondolatait az ember követni tudja.
„Azt mindenképpen írja bele a cikkbe, hogy Zsolt szerény zseni!” – kéri kedvesen szájsebész kollégája, akinek kamasz fia nyolc nappal ezelőtt még kitárt mellkassal feküdt Prodán doktor éles szikéje alatt a műtőben. A srác most a kezelőágyon ül, arcán nyoma sincs izgalomnak, mintha minden egyes reggele úgy indulna, hogy varratot szednek ki a mellkasából. „Nagyon jól vagyok, tegnap már fociztam is” – mondja büszkén.
Nem hagyja szó nélkül ezt a sokat látott, rövid, vörös hajú nővér sem, karba tett kézzel mellém lopakodik, és fülembe súgja, persze úgy, hogy mindenki hallja:
„igazi hősök, kijönnek a műtőből, és már szaladnak is”.
Nekem nem is fér a fejembe, hogy az egész szervezet motorja hogyan tud ennyi idő alatt így regenerálódni.
Mire feleszmélek, Prodán doktor már két kórteremmel odébb jár. „Megvan a fiú lelete?” – teszi fel a kérdést kolléganőjének, aki most érkezett munkába. Három szóval megvitatják a páciens hogylétét, épp hogy befejezik, az osztályvezetői szempár máris folytatja – ahogy ő nevezi – az „agyaggalamb-lövészetet”, vagyis kiszúr egy újabb munkatársat, akivel újabb kis betegről értekezhet.
Olyan otthonosan mozog a kórtermekben, hogy e falakon kívül nehéz is elképzelni őt, azt meg főleg nem gondolnánk róla, hogy kis híján építész lett. A szocializmusban nőtt fel, 1989-ben, – ahogy ő nevezi – „az örömteli és egyben csalódást keltő fordulat évében” még egyetemista volt. „Úgy éreztem, Magyarország olyan, mint egy rugó, amit a rendszer és a szovjet blokk fog le. Bíztam benne, hogy ha ennek vége, nagyot fogunk ugrani, fejlődni” – meséli.
Ám nem érkezett meg a gyors felfelé törés, Prodán doktort a taxisblokád józanította ki. Mint mondja, szovjet titkosszolgálati machinációk is közrejátszhattak abban, hogy „a társadalom egymásnak feszült, és polgárháború-közeli helyzet jött létre”. Olyan volt,
„mintha a szovjetek távoztukban még felperzselték volna a földeket, és megmérgezték volna a kutakat”
– érzékelteti.
Megváltozott körülötte a társadalom, úgy érezte, nem olyan a helyzet, hogy Gaudí-szerű templomokat álmodjon magyar földre, a szocialista hűtőtornyokból, gátakból, üzemekből és lakótelepekből pedig nem kért. Azt még azért két mosoly között elárulja, építészálmai előtt gyerekként először még kukás, majd régész, végül őslénykutató szeretett volna lenni. „Van is két medvefogam, egy barlangból szereztem őket. Alig jutottam ki a lyukból, meg is fogadtam, soha többé nem fogok visszamenni abba a kutyaszorítóba.”
Romba dőltek hát az építészálmok, miközben egyre nagyobb kíváncsisággal figyelte fül-orr-gégész édesapja magával ragadó szakmaszeretetét. „Soha nem felejtem el: Magyarországon akkor még nem volt elérhető a külföldi műtéteknél már használt rádiófrekvenciás kés, apám fogta magát, készíttetett egyet az elektromérnök unokatestvéremmel. Majd vette a nagy sztékhúsokat, és mielőtt rádobta volna a rostélyra, kipróbálta rajtuk az új eszközt” – emlékszik vissza Prodán. A szívdoktor azt is őrzi édesapjáról, hogy hihetetlen alázattal megígérte magának, ha eléri a nyugdíjkort, nem vállal több műtétet, nem kockáztatja betegei életét. Ilyen légkörben latolgatta egyetemi esélyeit Prodán Zsolt, és mateknégyese miatt a reálpályákról végül letett.
„Izgatott az orvoslás, de biztos voltam benne, hogy nem fognak felvenni.”
Olyannyira bizonyos volt a kudarc felől, hogy mikor egy, mint mondja, kellemes fogarasi hegyi túrára menet a vonaton összefutott a barátaival, nem hitt nekik, hogy ő is ott van a felvett jelentkezők névsorán.
Az orvosi pályára tehát édesapja példája nyomán lépett, de abban, hogy végül a szívsebészetet választotta, két számára fontos személy játszott szerepet. Az egyik Péterffy Árpád professzor a Debreceni Orvostudományi Egyetemről, aki abban az időben tért haza Európa egyik legrangosabb orvosi egyeteméről, a Karolinska Institutetből. Hozta magával a nyugat-európai szemléletet, miközben megőrizte szakmai alázatát is. „Ő volt az, aki nem felcsapta az ajtót vizit előtt, hanem finoman kopogott. Azt vallotta ugyanis, a kórterem a páciens lakása” – idézi fel.
Mint megjegyzi, furcsának számított ez abban az időben, amikor volt olyan belgyógyász, aki elől a párna alá kellett rejteni a páciens szegényes lábbelijét a vizitek alkalmával, mert a doktor úr nem szerette a látványukat. Péterffy ellenben folyamatosan azon gondolkozott, hogyan tehetné jobbá a betegek kórházban töltött napjait. Harcolt például a mosdó alatti kék lámpáért, hogy ha a beteg kimegy éjjel a toalettre, ne essen hasra a friss műtét után, ami végzetes következményekkel járna.
A történet másik fontos szereplője nem más, mint Prodán barátja, Szabó Miklós, a Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának egyetemi tanára, a Neonatológiai Tanszéki Csoport vezetője. Szabó Miklóst – miután meglátta benne a szorgalmat és a kisgyerekek iránti érdeklődést – egyébként maga a híres kardiológusprofesszor, Lozsádi Károly kereste meg azzal akkoriban, hogy álljon be hozzá szívsebésznek. Szabó Miklós azonban neonatológus akart lenni, ezért visszautasította a pozíciót.
A professzor mégsem járt rosszul. „Miklós barátom kapott az alkalmon, és beajánlott engem maga helyett” – meséli lelkesen Prodán. Az ekkor még Debrecenben tanuló barátját Szabó táviratban értesítette: siessen Budapestre. Ő pedig így is tett. „Nagy szeretettel fogadott a professzor, és azt mondta, megkapom a helyem, hacsak Kádár János titkárságáról nem szólnak le másvalaki miatt.”
Azóta a szívsebész megjárta az Egyesült Államokat, Párizst, Münchent, neves szakmai elismerésre és díjakra tett szert. Amikor arról kérdezem, rögös volt-e az út idáig, azt válaszolja, bár voltak fáradságos pillanatok, mivel szereti a szakmáját, alig érezte. „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam – idézi Dantét a szívsebész, és az Isteni színjáték írójához hasonlóan von mérleget: – Úgy érzem, az életemben több jutott a szakmának, mint a magánéletnek, a gyermekeim és az édesanyjuk eddig mindezt jól tűrték, ám lehet, hogy most újra kell tervezni. Nem könnyű.”
Hozzáteszi, mindig nagy segítség, ha az ember munkahelyi sikerekből tud táplálkozni a magánéletében is. Azt is elárulja azonban, hogy a sikerek ellenére többször jutott már a kiégés szélére.
Így volt ez a kétezres évek elején, amikor készen lett az új kórház: Prodán és tettre kész kollégái rengeteg tervvel és nagy lendülettel vágtak neki a munkának. Azt gondolták, végre elkezdhetnek fejlődni, ám a vezetés úgy vélte, ezzel el is érték a világszínvonalat, hátra lehet dőlni. Nem csoda, hogy nyolc-tíz kolléga szedte a sátorfáját, és kiment külföldre dolgozni. Mint Prodán mondja, a csoportos távozás az itt maradó kollégáknak is jót tett, hiszen ők úgy érezték, egy nagy dobásra van szükség,
és beindították a transzplantációs programot.
Egyrészt úgy érezte, hogy itthon van rá szükség, másrészt, mint fogalmaz, nem akart belehalni az embertelen, Formula 1-es tempóba.
A nyugat-európai szívsebészetben ugyanis háromszor annyit kénytelen dolgozni az ember, aminek sajnos meg is van a következménye: Prodán azt látta, sorra betegedtek meg, majd hunytak el szívsebészkollégái az elképesztő terhelés alatt. Nem volt ritka a tizenkét órás munkanap, ami felfoghatatlanul sok ebben a minden idegszálat és nagy odafigyelést követelő szakmában.
Hazajött hát, szuper csapatával és minden erejével keményen dolgozott a fejlődésért. Meg is lett az eredmény: a szocialista takarék-egészségügy szintjéről eljutottak oda, hogy már itthon is el tudják végezni az összes műtéttípust. „Aki ma Magyarországon transzplantációt igényel, jó eséllyel meg is fogja kapni; s ha kell, a szociális ellátórendszer segíti hozzá a pácienst” – mondja büszkén.
„Szomorúan mondom, hogy náluk egyelőre csak viszonylag egyszerű műtéteket tudunk végezni. De a kétezer grammos csecsemőket már biztonsággal lehet bonyolultabb eljárással is operálni” – mutat rá. Ne felejtsük, ezeknek az egészen pici babáknak teljesen más az élettanuk, mások az igényeik. A háromkilósakat már kényelmesen lehet műteni, köztük és a tízkilós gyerekek között szinte alig van különbség, de a két- és a háromkilós csecsemők között ég és föld – hangsúlyozza. Prodán különösen büszke arra, Magyarországon ő vezette be, hogy „házhoz mennek” a koraszülött-osztályokra műteni. „A babák szállítása nagyobb cirkusz volt, mint maga a műtét helyben. A koraszülöttek helye a koraszülöttosztályon van” – szögezi le.
Ma már, hála a technikai fejlődésnek, százból kilencvenhét műtét sikeres, a transzplantációnál azonban ennél kicsivel rosszabb az arány. Hogy mire van szükség ehhez a sikerrátához? Prodán szerint nem elég a remek kardiológus, elengedhetetlen a jó diagnosztika és a jó műtéti terv is, ha ezek megvannak, az operáció sikerre van ítélve, mondja, bár hozzáteszi, még így is előfordulhat, hogy menet közben kell korrigálni.
Nemhiába kérdezte meg tőle a műtétek előtt gyakran franciaországi főnöke, mi lehet kritikus szerinte, és hogyan lehet majd menet közben megoldani. Remek hasonlattal élve Prodán rámutat: „A jó szívműtét olyan, mint a biciklizés, ha megnézzük a vizes keréknyomot, láthatjuk, aki nagyon jól kerékpározik, nem teljesen egyenes vonalon halad, hanem folyamatosan korrigál; az operáció is így zajlik.”
hiszen néha annyit szenvednek, hogy végre bejuttassanak valakit a műtőbe, hogy alig várják, hogy elvégezhessék már a beavatkozást. Persze nem mindig ilyen egyszerű a helyzet, nagy kihívás például a kollégák gyermekeit műteni, sokszor nehéz elvonatkoztatni, de létszükséglet az objektivitás.
Aztán vannak azok a tragédiák, amelyek évek múltán is megmaradnak az emberben. A legborzasztóbb élménye, amikor az iskola első napján elsős fiával egyidős kisfiút hoztak be a kórházba – donornak. „A rácsokat megkerülve szaladt ki az iskolából, egyenesen egy teherautó alá. Azonnali agyhalál” – suttogja, és bár azóta évek teltek el, látszik rajta, a mai napig megviseli az emlék. Nem csoda: minden páciensét kicsit a saját gyermekének érzi, úgy is beszél róluk: „a kisfiam”, „a kislányom”. „Vannak dolgok, amik a szakmában megkérgesedett lelket is le tudják húzni. Az ember néha sír. Van ilyen. Nem kell mindent túlélni” – mondja aztán.
A minap például
annak a gyermeknek a testvérét vették fel transzplantációs listára, akit évekkel ezelőtt új szívre várva agyvérzésben veszítettek el.
„Lehetetlen kitörölnöm az emlékeimből, hogy senki nem merte megkérdezni akkor a szülőket, beleegyeznek-e a szervdonációba. Én megtettem. Azt mondták, természetes, ők aztán tudják, milyen érzés szervre várni. Borzasztó, amikor egy szívre váró páciensből egy napon szervdonor lesz.”
„Az ember néha elveszti a csatát, sajnos ezzel tisztában kell lennie annak, aki ilyen veszélyes szakmát űz.” Szerinte nem is a halál a legrosszabb, hanem az, ha életben marad a beteg, de nem sikerül meggyógyítani. „Ez a legnagyobb tragédia, nehéz is elmagyarázni a szülőknek” – árulja el. Ilyenkor le kell vonni a tanulságokat, és tovább kell lépni.
Már csak az a kérdés, hogyan, és mibe lehet kapaszkodni. „Az őszinteségbe, ahogy a nukleáris tragédiák helyszínén, Csernobilban és Japánban is tették” – feleli.
semmilyen rossz hírt nem szabad eltitkolni, persze úgy kell fogalmazni, „hogy ne sokkoljuk a pácienst. Mert ha jó szándékból nem fedjük fel az igazságot, az visszaüt: a következő lépcsőben azonnal hiteltelenné válunk”. Hozzáteszi, vannak, akik rá tudnak hajolni az istenhitükre, és mély őszinteséggel azt is elárulja, hogy bár csodálattal figyeli ezeket a kollégáit, ő inkább a folyamatosan kérdező és küzdő ezen a területen.
A koronavírus-járvány egyébként náluk is szétzilálta az ellátást, „néha úgy vagyunk, mint az a csónak, aminek a pereméig ér a víz: be-becsapnak a hullámok, de még nem süllyedünk el”. Levonja viszont azt a fontos tanulságot, hogy nem engedheti meg magának egy ország, hogy ne legyen saját szívsebészete. „Sosem tudhatjuk, mikor csukja ránk az ajtót egy újabb járvány vagy háború” – emeli ki. Felhívja a figyelmet a nővérhiányra is, úgy látja, ha ők nem kapnak tisztességes fizetést, egyszerűen be fognak zárni az intenzívek, és eljön az a nap, amikor nem azért engedik be az anyukákat oda, mert az humánus, hanem azért, mert nem lesz nővér. Hozzáteszi, ez egyébként nem kizárólag itthon probléma, a németek is ezzel küzdenek.
Kopogtatnak az ajtón. Egy kedves ápoló penderül Prodán elé. „Nézze, ezt az én drága szüleim a két kis kezükkel készítették magának! – nyújt át a szívsebésznek egy zacskónyi pirospaprikát. – Ez nem olyan ám, mint a bolti! Kézzel van válogatva a paprika, amiből készült, egy penészes sincs benne, egyenesen Gútáról való.”
Prodán megígéri, légmentes üvegbe teszi az ajándékot. „Képzelje – ezt már nekem mondja –, ebben a kórházban egész Nagy-Magyarország dolgozik: van felvidéki és kárpátaljai műtősnőnk, délvidéki kollégánk, nekem erdélyi gyökereim vannak, a nagymamám pedig osztrák.”
Őszintesége és szerénysége megérinti az embert. Egyetlen beteg és kolléga mellett sem tud úgy elmenni, hogy ne legyen hozzá egy kedves szava. Éppen egy vitrin előtt mutogatja nekünk lelkesen a műszíveket, amikor sóhajt hall a műtő felől: egy férje és gyermeke ölelésébe kapaszkodó édesanya fohászkodik Istenhez, miközben másik gyermekét operációra tolják be. Prodán azonnal félbeszakítja a bemutatót, odalép, és egyszerű határozottsággal azt mondja nekik: „Jól meg fogják csinálni a kollégák!”
Összekapcsolódik tekintetünk az édesanyáéval, s később nem bírom magamban tartani a kérdést: hogy lehet ezt sebészként idegekkel bírni?
„És az újságírást? – kérdez vissza Prodán, majd tréfával üti el: – Tudja, melyik állás a legzűrösebb? A buszsofőré. Ott nem jó elaludni.”
Arra a kérdésre, hogy ennyi fájdalom és szenvedés mellett miért tartja mégis gyönyörűnek ezt a szakmát, egyszerű a válasza: „mert sokat tudunk segíteni”. Egy-egy sikeres műtét után „a kint kergetőző gyerekeket látva jó érzés arra gondolni, hogy a hivatásunknak köszönhetően futkározhatnak a folyosón” – mondja meggyőződéssel. Persze rögtön hozzá is teszi, ez nem az ő „szuperképességeikről” szól, hanem arról, hogy folyamatos versenyben vannak, s
Az eredmény nem marad el, ahogy a köszönőajándékok sem: Prodán irodájának falát mézeskalács szív díszíti, közepében a felirattal: „Köszönöm”, az intenzív osztály faláról pedig egy vidám család mosolyog vissza. Sokat jelentenek neki ezek a tárgyak, annak ellenére is, hogy komplexebben látja a hála kérdését. „Nyilván ott van a tisztelet és a köszönet, amivel a munkánkat szeretnék meghálálni, de az is, hogy ezek az emberek érzik, a sors szablyája elsuhintott mellettük” – mutat rá. Az már más kérdés, hogy az átéltek súlyos teherként még lejjebb nyomják az embert, vagy épp erőt adnak. Vannak betegek, akik különösen Prodán Zsolt szívéhez nőttek, ilyen például az a fiú, aki hat lyukkal a szívén érkezett az osztályra. Ő később a keresztfia lett, és gyönyörűen balettozik. Megrázó történet volt az is, amikor évfolyamtársa unokahúgának egy díszes csarnok helyett itt, a sebészeti osztályon tartották meg a szalagavatóját, a lány infúziós pumpával, estélyiben lejtett végig a folyosón társai körében.
A rengeteg műtét és teendő mellett Prodán időt szán az osztálya szépítésére is. Muszáj: mint mondja, el kell terelni a gyerekek figyelmét arról, hogy „ez egy vágóhíd”, de azt is bevallja, ő is ebben a gyerekuniverzumban érzi jól magát. Ahol a kicsik nem azért sírnak, hogy hazamehessenek, hanem azért, hogy beülhessenek a kis piros elektromos autóba.
A szívsebész mégis örömmel vállal az ünnepen ügyeletet, cserébe viszont szilveszterkor szabadnapos, ő akkor pihen. A legemlékezetesebb szentestéje az volt, amikor egyik bajai betege, Edit karácsony előtt végre megkaphatta a műszívét. „Hihetetlen öröm volt, hogy az a kislányom, aki két-három nappal azelőtt még haldoklott, azt mondta a műtét után, hogy szeretne halászlevet enni” – idézi fel a szívsebész. Rohant azonnal az egyik műtős fiúhoz, mert tudta, nagy pecás, nem sokkal később Edit már lelkesen kanalazhatta is a levest.
Azt is elmondja, franciaországi antropológus kolléganőjével sokat beszélgetett arról, hogy mint a sorsfordító eseményeknek általában, úgy a szívműtéteknek is karakterformáló erejük van. „Más ember fog kijönni a folyamat végén, és ez igaz a legkisebbekre is” – összegzi. Mint kifejti, ez a lélek utazása, próbatétel, ami nem fájdalommentes. „Bármennyire próbáljuk is kímélni a pácienst, ha lefúrnánk a pszichéje mélyére, látnák, ezek a nyomok örökké megmaradnak. Semmi nincs ingyen.”
Prodán Zsolt Lóránt
1964-ben született Szőnyön. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd megfordult többek között ösztöndíjasként Párizsban, főorvosként Münchenben; jelenleg a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet Gyermekszív Központjának szívsebész főorvosa. Megkapta a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj életműdíját, 2020-ban pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Házas, két fiú édesapja.
Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton