Dönteni életek felett – Vámos Zoltán orvos-filmrendező a Mandinernek

Aneszteziológus, intenzív terápiás orvos, mentőorvos, John O'Keefe Nobel-díjas kutatóval részt vesz egy agykutatási projektben, olyan tekintélyes lapokban jelentek meg szakmai írásai, mint a Lancet. Öt magyar és egy idegen nyelvű tankönyv társszerzője. Mindemellett számos hazai és külföldi egyetemen vendégoktató, és most nézheti meg a közönség 12. filmjét. Hogyan van energiája és ideje mindezekre?

Mindig azt kerestem, hol tudok alkotó jellegű munkát végezni, vagy olyan értéket teremteni, amiben én is benne vagyok, és ami egy kicsit szórakoztat is.

Azt vettem észre, így belefér, hogy filmeket készítsek, dalszöveget vagy könyveket írjak, esetleg oktassak. Nagyon fókuszáltan élek. Pont a minap meséltem egy kollégámnak, hogy az orvoslás és a művészet nemcsak megfér egymás mellett az életemben, de segíti is egymást. Volt, hogy filmzenét kellett korrigálnom, de valahogy nem ment, kihívtak egy újraélesztéshez, majd mikor visszaültem a zenéhez, megtaláltam a megoldást. Az, hogy eltávolodok az alkotó jellegű művészeti tevékenységtől egy életmentés miatt, még jót is tesz: kitisztítja az agyamat.

Kérjük a receptet! Hogyan lehet elérni ezt a fókuszáltságot?

Nagyon nehezen. Volt egy tanárom, aki azt mondta, „ahol zúg a taps, ott az irigység álszent arcokat ölt”. Kicsit ezt látom én is. Ha nem támogatói, esetleg cinikus vagy szkeptikus közegben dolgozom – mert ilyen is van – akkor igyekszem azt keresni, ami nekem örömet okoz, ami rólam szól. Ha ezeket megtalálom, hiteles tudok maradni, nem megyek bele játszmázásba és olyan dolgokba sem, amin nem tudok változtatni. Azok, akiket érdekel A gyémánt út pora című filmem vagy akár mondjuk az agysérüléssel kapcsolatban akarnak tudományosan mélyebb összefüggéseket megérteni, figyelnek rám. Őket a végtermék érdekli, nem az, mikor, hol és mennyit keresek, sovány vagyok-e vagy esetleg nárcisztikus. Megtalálom azokat az embereket, akiket a munkám végeredménye érdekel, ennek hála pedig nem érzem magányosnak magam.

Hogyan fér össze az orvoslás, és a filmrendezés az életében?

Teljes szinkronban megférnek egymás mellett, így épült be az életembe. Egyébként a Pécsi Tudományegyetem intenzívterápiás osztályán és az Országos Mentőszolgálatnál dolgozom, utóbbinál kivonuló mentőorvosként, de emellett Cambridge-től Pécsig, a Columbia University New Yorktól Eszékig oktatok különböző egyetemeken, így mindig van feladatom. Néha szoktam viccelni azon, hogy nem értem, hogy lehet valaki úgy mentős szakorvos, hogy közben nem csinál filmeket, és hogy lehet valaki úgy filmrendező, hogy nem megy ki egy balesethez vagy akár egy lakástűzhöz. Nincs nemesebb annál, mint a bajba jutott embert szolgálni – ebben hiszek.

Nagyon megtisztelő, de csak alázattal lehet ezt jól csinálni. Hasonlót érzek a filmkészítéssel kapcsolatban is, felelősséggel tartozom a néző idejéért, amit a hatalmas kínálatból kiválasztva az én filmemre szánt. Kutyakötelességem a tőlem telhető legjobbat adni. Ha a nézőből érzéseket váltok ki, vagy olyan útravalót kap, ami segíti, hogy könnyebben éljen, már megérte.

Az orvoslást, vagy a filmrendezést érzi közelebb magához?

Ha filmezek, akkor kapcsolódom ki, ha balesethez hívnak, ha gyógyítok akkor kapcsolódom ki, amikor filmet forgatunk. Hál' Istennek mindig azt tudom csinálni, amit szeretek. A sors megadta, hogy mozi minőségben készíthessek filmeket a nagyközönségnek igaz történetek alapján. Ez egy olyan áldás, ami kizárólag köszönet és alázatot kell, hogy kiváltson belőlem. Egy olyan filmrendező vagyok, akinek lehetősége van arra, hogy embereket mentsen, és olyan mentőorvos, akinek húsz éve megadatott, hogy filmeket készítsen.

Orvosként súlyos lelki teher lehet nem tudni megmenteni egy rábízott életet – gondolhatják a nem szakmabeliek. Ahhoz, hogy egy orvos jól tudjon segíteni, meg kell tanulni kezelni ezt – szokták mondani a kollégái. Előfordult már, hogy a gyógyítás esetleges kudarcai okozta sebeit a művészettel gyógyította?

Valahogy mindenbe belerajzolom magam. Függetlenül attól, hogy gyógyítok vagy filmet készítek. Valótlanság lenne azt állítani, hogy minden betegemmel valahol én is meghalok, mert ez nem igaz. Van egy szakmám, aminek a mindennapi része, hogy emberek meghalnak. Ezt megtanuljuk kezelni a pályánk során. Persze nagyon nehéz, nekem is vannak olyan történeteim, amikre, míg élek, emlékezni fogok. Egyszer behoztak hozzám egy hölgyet, akinek súlyos tumora, sokszoros áttétje volt, már a vérnyomása is nagyon alacsonyra süllyedt. Miután megvizsgáltam, megkérdezte: „meg fogok halni?”. Mondtam neki, „szerintem igen”. Megkért, hagyjam magára a hétéves fiával. Nem tudom, mit mond egy anya a gyerekének ilyenkor tizenöt percben. Azt viszont tudom, hogy én ott nem váltottam meg a világot, nem raktunk mellkascsövet, nem volt nagy heroikus beavatkozás. Egyszerűen úgy gondoltam, az a feladatom, hogy megadjam nekik ezt a pillanatot. Volt egy másik: vidéken egy nagyon beteg úrhoz mentünk ki mentővel. A családja valami miatt félt a halottaktól, ezért azt kérték, vigyük be a férfit a kórházba, nem akarják, hogy otthon haljon meg.

Megkérdeztem őt, mi az, amiben tudok neki segíteni. Azt mondta, szeretne elszívni még egy szál cigarettát, miközben imádott kertjét nézi, amit ő gondozott. Kifordítottuk a kert felé, rágyújtott a cigarettára, elkezdte szívni. Odébb mentünk, tiszteletben tartottuk ezt az intim pillanatot. Szívta, szívta a cigarettát. Aztán már a füstszűrőt szívta, de még mindig szívta. Már a füstszűrő utáni részt szívta, de még mindig szívta: még mindig van egy másodpercem. Utolsó pillanatai voltak ezek, a családja pedig ott volt vele. Nagyon megviselt. Azért engem küldött oda a sors, hogy ez az ember még ezt a cigit elszívhassa.

Fotó: Ficsor Márton/Mandiner

Legújabb filmjében, A gyémánt út porában hihetetlen érzékenységgel mutatja be a munkaköri kötelességén túl gyógyító orvost. Mennyiben van ott Ön ebben a karakterben?

Nem állítom, hogy nem hibáztam: volt, hogy én sem viselkedtem szépen az emberekkel. Nincs mentségem ezekre. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy nemcsak a nagy heroikus beavatkozások a feladataink, hanem az is, hogy betegeink méltóságát megtartsuk. Ha így nézzük, akkor igen, benne vagyok a karakterben. Persze, minden megrajzolt szereplőben van fikció, egy kis drámai-lírai. Az egyik főszerepet Orosz Ákos barátom játssza. Ez pedig nagyon fontos számomra, mert úgy gondolom, nem mindig csak és kizárólag Ken és Barbie baba létezhet. Egy nagyfülű figura is lehet igaz ember, aki – bár halasztgatja a döntéseit –, de ha kell, lehajol valakiért. Ha kell, felvállalja a konfliktusokat a nővérrel a beteg érdekében. Ez én vagyok. Szoktam egyébként kérdezni a hallgatóim, beleállnának-e ilyen ellentétekbe, a válasz rendszerint igen. Érdekes, hogy a szakorvosképzésben nem ilyen egyértelmű már ez. Persze, mert az ember azt akarja, szeressék. Én abban hiszek, hogy az az irány, ami a beteg érdekében történik. Van, hogy tévedek, de a szándékom százszázalékos. A mostani filmem forgatásánál megtanultam valamit. Konfliktus volt a kollégáim között, már nem emlékszem pontosan mi volt az oka, nem előttem zajlott, csak azt vettem észre, hogy elkezdtek egymással versengeni. Egyszer csak Bíró Judit, a film elsőasszisztense, a szakma egyik doyenje megszólalt:

Ugyanazt a filmet készítjük és ugyanazt a beteget gyógyítjuk. A betegségekhez képest kell jobbnak lennünk: ha egy orvoskolléga találja meg a megoldást, nem én, azzal nem én vagyok kevesebb.

Mondja ezt valaki, aki John O'Keefe Nobel-díjas kutatóval közös agykutatási projektben is részt vesz.

Igen, a tudományos életemben jelenleg erre fókuszálok. Egyébként súlyos koponyasérülteknél neurobiomarkereket vizsgálunk.

Melyik jött először, a filmkészítés vagy a gyógyítás? Már a gyermekkorában megvolt az irány, mivel szeretne foglalkozni?

12 éves voltam, a sebész édesapámtól pedig azt kaptam karácsonyra, hogy kivonulhattam vele egy mentőautóban. Nem emlékszem sem a betegre, sem arra, mihez vonultunk, de arra, hogy felkapcsolták a szirénát, és átmentünk a piroson, nagyon. Annyira megcsapott ez az életérzés, hogy onnantól kezdve kizártnak tartottam, hogy úgy fogok élni, hogy ne mentőzzek. Hasonló volt a filmezéssel: 18 évesen kijutottunk egy barátommal New Yorkba, ahol láttunk egy forgatást a Centrál Parkban, be is kapcsolódtunk. Onnantól kezdve teljesen evidens volt az is, hogy filmeket is fogok csinálni.

Még gyerekkorában, a műsor kezdetekor részt vett az Értsünk szót! című műsorban, amit Rékai Gáborral és Grétsy Lászlóval közösen szerkesztett. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, és hogyan került bele ebbe a munkába?

A szomszédunkban lakott egy rádiós, elkértem a belépőkártyáját. Mivel akkoriban nem volt még arcfelismerő program, be is jutottam. Odamentem Rékai Gáborhoz, akit ismertem, mondtam, szeretnék rádiózni. Onnantól kezdve rámbízták a telefont, ha valaki betelefonált Grétsy professzor úrnak, hogy a tojás pontos vagy elipszilonos j-e, eldönthettem, melyik kérdés kerül adásba. Iszonyatosan büszke voltam, hogy a Kossuth Rádióban dolgoztam. Aztán jöttek az egyre nagyobb munkák, riportot készítettem például Heller Ágnessel, de találkoztam filmkészítő interjúalannyal is, aki segítségével először kábelszerkesztőként, majd harmad-, aztán másod, végül első asszisztensként is dolgoztam.

Ha jól tudom, az egyik filmje a mai napig kötelező tananyag az ELTE Pedagógia és Pszichológiai Kar, valamint a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar tanárképzésében, valamint a Magyar Honvédség képzéseiben is. Milyen érzés ez? Miért kötelező, mit mutat be a film?

Életem első filmje volt, Jágók a címe, húsz éve forgattuk: VHS-en lévő kisjátékfilmről beszélünk, ami egy dadogó fiú beilleszkedését dolgozza fel. Egyébként azt, hogy kötelező ez a film képzéseken onnan tudtam meg, hogy egyszer randiztam egy gyógypedagógiát hallgató lánnyal, aki mesélte, hogy a dadogás kapcsán milyen filmet néztek a főiskolán. Mondtam neki, azt én csináltam.

Melyik filmjére a legbüszkébb?

Mindegyikre nagyon büszke vagyok. Ahhoz, hogy A gyémánt út pora elkészülhessen, ahhoz először a Parázs a szívnek című nagyjátékfilmnek kellett elkészülnie, ahhoz pedig az kellett, hogy a Reneszánsz is elkészüljön. Hiszek abban, hogy mindennek oka van. A mostani filmemre azért is büszke vagyok, mert Vári Éva színésznővel, Szobrász András operatőrrel és Zöldi Albert zeneszerzővel csinálhattam, és Pap Levente vágta. Rengeteget tanultam tőlük, és a barátaim is lettek.

Visszatérve A gyémánt út porára: miért a demenciát választotta a film témájául?

Nem kifejezetten a betegséget, hanem két ember találkozását akartam vászonra vinni. Korábban megkerestek egy orvosi sorozat tervével, csak aztán jött a covid, meg támogatást sem kaptunk a filmhez, a producerek is eltűntek mellőle. Ebből a tíz részből ragadtam ki azt a hozzám nagyon közel álló történetet, ami aztán A gyémánt út pora témája lett. Igaz történet, egyetemista koramból. Schultz Sándor megírta a forgatökönyvet, amit megmutattam Szobrász András operatőr barátomnak, aki csak ennyit mondott: „ne nyúlj hozzá!” Ebből éreztem, hogy ez tényleg nagyon erős sztori, nagyon jól meg lett írva. Eldöntöttük: megcsináljuk.

Hogyan látja a magyar egészségügyi rendszert? A covid megmutatta, elképesztő hivatástudat és a gyógyítás iránti elkötelezettség munkál az orvosokban-ápolókban.

Ez így van: én is azt látom, hogy mindenki beletesz százszázalékot. Az már más kérdés, hogy jó vagy rossz ember az illető, hogy elmennék-e vele sörözni munka után, de ha a betegről van szó, akkor odateszi magát.

Covid elején még nem kaptak béremelést az orvosok sem, mégis odarakták magukat. Honnan volt bennük az erő?

Ez az, amit nem tudok, de én is ezt láttam. Hihetetlen összefogást éreztem.

ki kinek a szeretője, ki mennyi pénzt keres, és még sorolhatnám. Covid idején nem volt ilyesmi, csak elképesztő mértékű leterhelés. Komoly szakmai kihívás volt, sokan érezték, hogy ebből nem akarnak kimaradni. Így voltam vele én is: tudtam, ha majd filmre akarom vinni a járványt, ott kell legyek a frontvonalban. Azt tudja az ember, mit kell csinálni egy stroke-os beteggel, vagy egy infarktusossal, de hogy egy ismeretlen fertőzéssel, azt nem. Combos dolog ez. Azóta egyébként kész az erről szóló forgatókönyv.

A gyémánt út pora fontos dilemmája a háttérbe szoruló család és a hivatás. Hogyan éli meg ezt Ön és a kollégái a környezetében?

Örök probléma, mindannyian küzdünk ezzel. Túl vagyunk terhelve, sok helyen dolgozunk. Nemcsak a család szorul háttérbe, de sokszor a sport és az egészséges táplálkozás is. Az biztos, hogy minden egyes hónap elején megígérem a környezetemnek, hogy esküszöm, hogy a következő hónap jobb lesz. Aztán ahogy mondjuk most nézem a teli októberemet, elnézést kérek, szégyellem magam, és újra megesküszöm, hogy a november sokkal lazább lesz. Persze, lesz időm, nem fogok ennyit elvállalni, nemet fogok mondani. Most, hogy már lassan a november is tele, a decemberre esküszöm.