Miért támogatom konzervatívként a tanártüntetést?

Az elmúlt hetekben úgy mozdult meg a társadalom egy része, ahogy nagyon kevés ügynél képes megmozdulni. A tanárok helyzetéről sokat cikkeztek már, és úgy tűnik, a téma nem fog egyhamar eltűnni a magyar közbeszédből. Több érvet is meghallgattam a saját környezetemben, melyek a tüntetők ellen, és a kormányzat szigorú lépései mellett szólnak – ezeket szeretném most tételesen megcáfolni.

***

Az egyik legfontosabb alapelvem ez: a politika ügyekről szól, és nem vak hitekről. Az embernek, amikor szavazóvá érik, értékrendet, és nem oldalt kell választania. Értékválasztást, és nem hűségesküt teszünk egy-egy szavazáson. Azért írom ezt, mert a kialakult „tanárvita” kapcsán azt látom, azt érzem a saját környezetemben, mintha mindkét fél személyes sértésnek venné a másik álláspontját. Ezt egy tanár esetében ezt meg tudom érteni. De nekünk, akik akár fiatalként vagy csak felelős polgárként szemléljük a történéseket, máshogy kell a kérdéshez hozzáállnunk.

Arról már sokat írtak előttem, hogy miért lenne fontos a tanárok béremelése, ezeket nem szeretném recitálni. Olyan érveket szemlézek – és igyekszem ezeket megcáfolni – a következőkben, amik menteni próbálják a menthetetlent.

1. A tüntetések (nem) kormányellenes mozgalmak

Talán a legelső aggály, ami konzervatív társaimban felmerülhet, hogy a tanársztrájkok és a bérkövetelések a kormányzat gyengítését célozzák, és pártpolitikai játszmák mozgatják. A kétely nem alaptalan, hiszen a tanárok helyzete legutóbb az április választások előtt került be a közbeszédbe, és ekkor kifejezetten az ellenzék politikai előnyszerzését szolgálta. Tavasszal én is igyekeztem távolságot tartani, mert a tanársztrájk átpolitizált volt. Ma azonban más a helyzet.

Azt gondolom, hogy egy-egy konkrét társadalmi ügy kapcsán az is felemelheti a hangját, aki más területen elégedett a kormány munkájával – ez a kettő nem zárja ki egymást. Elutasítom, hogy a tanárok béremeléséből politikai identitáskérdést kreáljunk, és hogy a gyermekeinket oktató emberekért felszólalni ellenzéki privilégium legyen.

Kifejezetten örülök annak, hogy a legutóbbi rendezvényen egyetlen ellenzéki pártzászló sem tűnt fel a színen. Az átpolitizált performanszok és nyilatkozatok viszont továbbra is jelen vannak – ezeket nem tartom helyesnek, mivel összekeverik a tanárok ügyét más ügyekkel, és megosztóvá tehetnek egy társadalomegyesítő projektet.

2. A tüntetés (nem) csupán rontja a válsághelyzetet

„Ez a megmozdulás nem jó semmire, csak hogy még rosszabbá tegye a helyzetünket” – szólhat az érv. – „Hiszen az ország így is tőkehiányban szenved, az elégedetlenséget pedig mérsékelni kell, nem növelni.” Ez utóbbival egyetértek: nehéz tél elé nézünk, amit egy társadalomként, békésen kell átvészelnünk. Éppen ezért kell felhívni a figyelmet arra, ahol nagyon nagy a baj.

Nemcsak a kormányzati kassza zsugorodott, de az embereké is. Egy olyan hiányszakmában, ahol az új belépők alig keresnek többet a minimálbérnél, jelentős a szakmabeliek válságnak való kitettsége.

Mondhatnánk, hogy nem most van a legjobb idő arra, hogy a tanárok sztrájkba fogjanak. Hadd kérdezzem meg viszont:

A pedagógusok alacsony bérezése nem az elmúlt tizenkét év sztorija. Az egész történet a rendszerváltással kezdődött, a tanárok társadalmi megbecsülésének süllyedése okozta, és lassú folyamatként jutott odáig, ahol most vagyunk. Mindeddig kevés nyomás helyeződött a mindenkori kormányra, hogy érdemben emeljék a pedagógusok bérét, a probléma pedig egyre halmozódott és súlyosbodott. El kell ismerni, hogy az elmúlt évtizedben több emelési hullám is történt – az idő viszont egész egyszerűen eljárt ezek fölött.

Meggyőződésem, hogy szemléletváltásra van szükség nemcsak a kormányzatban, hanem a társadalomban is. Minél hamarabb váltunk paradigmát a tanárok kapcsán, annál fényesebb jövő elé nézhetünk. Ezért gondolom, hogy a tanárokért most kell, most érdemes fellépni, és nem majd egyszer, amikor a válság véget ér a távoli jövőben.

3. Mások is keveset keresnek a humánszektorban

Ez igaz, ebbe nem írtam zárójelet. Amikor ezt hallottam, nehezen is tudtam volna vitába szállni vele. Személy szerint egyáltalán nem ellenezném, ha más bölcsészfoglalkozások űzőinek is emelkednének a jövedelmei, a szellemi tevékenységet ugyanis meg kell becsülni egy országban. Azt a gondolatot viszont, hogy „ha egynek rossz, legyen mindenkinek az” kifejezetten avíttnak és erkölcsileg megbotránkoztatónak tartom. Valahol a szocializmus követte ezt a vesztes-vesztes logikát. Arra pedig kevés esélyt látok, hogy ha ez a mostani társadalmi kiállás nem történik meg, bármely más szektorban reményt lehetne fűzni a béremelésekhez a jövőben.

Nem mehetünk el amellett sem, hogy a pedagógusok helyzete kiemelkedik a mai társadalmi kérdések sorából, több okból kifolyólag. Egyrészt túl régóta tart, másfelől a tanárok a humán területen dolgozók igen tekintélyes százalékát adják. A legfontosabb érvnek pedig a társadalmi időszerűséget tartom.

Márpedig az oktatás minőségét elsőként a pedagógus határozza meg. Nem a központi tankönyv, amit a legtöbb iskolában vagy túl mereven, vagy épp elvétve használnak. Nem a technikai felszerelés, hiszen lássuk be, kevesen vannak, akik a hozzáértő felnőtt útmutatása nélkül képeznék ki magukat egy okostáblán vagy az internetről. Még ha a jövő újabb, modernebb eszközöket és az önálló tanulás fellendülését is hozza magával, akkor is szükség lesz azokra a mentorokra, aki térképet adnak a gyermeknek a tudás dzsungelében.

Mindezt képzett tanárok nélkül nem lehet jól csinálni. Számomra a tanárok bére nem érzelmi kérdés: ha nem versenyképes a fizetés, nem lesz vonzó a pedagóguspálya – így a rendszer kontraszelektívvé válik, az oktatás minősége pedig stagnálni vagy romlani fog. Némi egyszerűsítéssel.

Szövetség a jövővel

Azt gondolom, hogy a sztrájk és a tüntetés nem a léhaság szimbóluma. Olyan tanárokat és diákokat látok, akik napról napra végzik a feladatukat, és erőfeszítéseket tesznek magukért és másokért. Amikor pedig ideje van, közös kiállást tanúsítanak. Hangosan és világosan kifejezik, mire van szükségük ahhoz, hogy a munkájukat végezni tudják. Mindezt az elkötelezettség és a hűség jelének tartom.

Akkor fogtam e cikk megírásába, amikor a tanárok fenyegetésén és elbocsátásán túl még nem látszott más perspektíva. Az elmúlt napok hírei viszont bizakodással töltenek el – a kormány bejelentése a jövő évi béremelésekről fontos lépés ahhoz, hogy a helyzet hosszabb távon megoldódjon. A demokrácia egyik alapélményének tartom, hogy a társadalom közös fellépése eredményre vezethet a kormányzatnál.

és az előrevetített béremelések megvalósulnak a közeljövőben.

 A magyar miniszterelnök nemrég Berlinben ezt mondta: „az élet az egy szövetség. A szövetség a meghalt magyarok, a most élő magyarok meg a leendő magyarok között.” Helyes felismerés, hogy a politikának és a nagy döntéseknek túl kell tekinteniük a pillanaton, és generációkon átívelő perspektívát kell nyújtaniuk. Ami ezt nem kínálja, az elhibázott politikai döntés.

Ezt a szövetséget a kormány, ahogy a beszéd is utal rá, megkötötte például a határvédelemben. Megkötötte, amikor kiállt a történelmi értékeink mellett. Újból és újból megköti, amikor a nemzeti szuverenitás ügyéről van szó.

Most pedig eljött az ideje, hogy megkösse ezt a szövetséget a tanárokon és a magyar közoktatás sorsán keresztül is.

Nyitókép: Kisbenedek Attila/AFP