A magyar parasztfiú, aki Magyarországon és Amerikában is a kommunisták ellen küzdött

“Lemondok abban a tudatban, hogy sem a parlament, sem a magyar nép többségének bizalmát el nem veszítettem, lemondok abban a meggyőződésben, hogy ártatlan vagyok, lemondok azért, mert ezzel hazámnak, pártomnak és Elnök Úrnak szeretnék könnyebbséget szerezni” – a drámai hangú lemondólevél nem hétköznapi embert és nem hétköznapi körülményeket sejtet.

Az írója: Nagy Ferenc, Magyarország miniszterelnöke. A dátum: 1947. június 1. A helyszín: a svájci-német határ Buchs nevű faluja közelében egy félreeső híd. A körülmények gengszterfilmeket idéznek: a lemondó levelet egy szállodai levélpapírra, saját kezével rótta fel a kisgazda politikus, a hozzátartozó jegyzőkönyvet a helyszínen, egyenesen a szolgálati Packard gépkocsi sárhányóján. Majd családostul megindult hosszú emigrációjába az Egyesült Államokba, el a bűnben fogant, cseperedő kommunizmusból.

Számos emigráns politikus jelentősnek mondható pályafutása általában itt ér véget, amikor önként vagy kényszer hatására úgy dönt, távol marad szülőföldjétől, és másik országba költözik. Nagy Ferenc életéről is általában ennyit szokás megtanulni a középiskolában: baranyai születésű kisgazdapárti, pártalapító politikus, 1946-47-ben, a Szálasi- és a Rákosi-féle rémuralmak közötti néhány évnyi demokráciában bő egy évig a kényszerkoalíciós kormány első embere, akinek rövid epizódszerep jut az ország élén, mielőtt a kommunisták szalámi taktikájának áldozatául esett volna – az már lábjegyzetbe sem fér sokszor, hogy a magyar kommunista titkosszolgálat ötéves kisfiát rabolta el, ezzel zsarolták ki a lányához Svájcba látogató politikus lemondását. Mint Küzdelem a vasfüggöny mögött című könyvében írja:

(forrás: Wikipedia)

Gengszterfilmekbe illő részletek

Azt már viszont kevesen tudják, hogy Nagy Ferenc valódi nemzetközi karrierje csak ekkor kezdődött: élete további, bő három évtizedében nem csak grafomán emlékiratíró volt, hanem tevőlegesen, tanácsadói szerepkörben is befolyásolta választott hazája, az Egyesült Államok külpolitikáját, különösen térségünkre vonatkozólag, kissé erőltetett párhuzammal talán Kossuth Lajos mellé lehetne állítani e tekintetben – de ne szaladjunk talán ennyire előre.

Ami fontos: egy létszámban kicsi, de annál elszántabb kutatócsoport ügyködik most azon, hogy

Márpedig ez nem kevés: a Nagy Ferenc Miniszterelnök Kutatócsoport a New York-i Columbia Egyetem Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárának Bakhmeteff Archívumában tárolt több mint húszezer tételt, 200 ezer oldalt, iratokat, fotókat, hangfelvételeket kezdett digitalizálni, és létrehozni egy olyan adatbázist, amely mindenki számára hozzáférhetővé és kereshetővé teszi a miniszterelnök hagyatékát – tudjuk meg a kutatócsoport egyik vezetőjétől, Ginelli Zoltán geográfus, globális történésztől, aki a munkának ezt a meglehetősen kemény részét vállalta magára.

Társa, Kovács Zoltán pécsi újságíró, médiaszakember a beszerzett adatok, információk alapján Richárd fiával oknyomozó dokumentumfilm-sorozatot is forgat itthon és a miniszterelnök egykori amerikai környezetében. A volt kormányfő Bissén született, tizenpár kilométerre Pécstől –, és elsősorban ő hangsúlyozza Nagy Ferenc lemondatásának „gengszterfilmekbe illő” részleteit is; kettejükön kívül mindenesetre több külsős munkatárs is segíti küldetésüket – de erről és a Nagy-leszármazottakról majd kicsit később. Előbb néhány szó Nagy Ferencről.

“Magam is egy vagyok az ötmillió, eke mellett síró magyar paraszt közül, és a paraszti sors rettentő kínja nekem sem engedi, hogy sok időt töltsek az íróasztal mellett, mert az én kenyerem is ott van a kemény rögök között, onnan kell kiemelni két kézzel, verejtékkel, inat szakító és életet rövidítő munkával.”

Nulláról a csúcsra

Az 1903-as születésű Nagy igazi autodidakta volt, ugyan csak hat elemit végzett, de folyamatosan képezte magát. „Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy 45 éves korában, az Egyesült Államokban tanult meg angolul, délelőtti traktoros műszakjai után, magától: elég jól ment neki, mert végül a Berkeley-n is adott elő, díszdoktorrá is avatták” – érzékelteti Kovács.

Elmondásaik és a miniszterelnök elérhető életrajza alapján a közgazdasági-irodalmi-néprajzi vonalon mozgó tipikus népi író lehetett volna belőle, ha nem billen meg az egyensúly egyértelműen a politika irányába; mindenesetre a húszas évektől kezdve ír lapokba, megírja például szülőfaluja monográfiáját is, de megszervezi Tildy Zoltánnal közösen a Független Kisgazdapártot 1930-ban, amelynek főtitkára is 1945-ig (időközben kijutott neki a Gestapo üldözéséből és idősebb Antall József cellatársaságából is). Sőt,

Erről az időszakról is lenne mit kutatni az emlékirataiban, „1944–45 egész történelmét teljesen átírná, ha sikerülne mindent digitalizálni” – véli Kovács.

Szent István tér, a szovjet hősi emlékmű leleplezése. A kép bal szélén Nagy Ferenc miniszterelnök, mellette Szakasits Árpád államminiszter, legelöl Tildy Zoltán köztársasági elnök. (Forrás: Fortepan, adományozó: Zsivkov Anita - Koós Árpád / Kocsis András fényképei)

Nagy nem sokáig, 1946. február 4-től 1947. június elsejéig tevékenykedhetett az ország élén, de így is kiemelkedő teljesítmények kötődnek miniszterelnökségéhez, például a világtörténelem egyik legdurvább hiperinflációját fékezte meg a koalíciós kormány az új valuta, a forint bevezetésével, amihez előbb ki kellett menteni Amerikából a lefoglalt magyar aranytartalékot. De tárgyalt Sztálinnal Észak-Erdély legalább egy részének visszacsatolásáról – sikertelenül –, valamint

ami viszont, mint arra a kutatók felhívják a figyelmet, a győztes hatalmak egységes akarata volt. Ginelli megjegyzi, Nagy egyáltalán nem támogatta a gondolatot, még ha a kisgazdákon belül is konszenzus volt róla, próbálta csökkenteni a mértékét, lassította alkudozott – ez körülbelül le is írja a miniszterelnök mozgásterét ebben a helyzetben.

Mindenesetre, mint Kovács elmeséli, Nagy Ferenc befolyását is latba vetette földijei érdekében, ha mégoly tragikus helyzetekben is volt lehetősége élni vele: lovas kocsival hajtó édesanyját 1945. szeptember végén „túl vidám” szovjet katonák a pécsi piacról a kocsisával és a szomszédasszonyával hazatérőben vették üldözőbe harckocsival, eközben lesodorták az útról, a balesetben pedig az asszony életét vesztette. Ekkor Sztálin megüzentette Nagynak, hogy kérhet bármit, teljesíti; az akkor még újjáépítési miniszter Nagy pedig annak a három bisseinek a szabadon engedését kérte, akik azért kerültek a gulágra, mert állítólag – erőszakoskodó – szovjet katonákat vertek agyon. Sztálin teljesítette a kérést – meséli Kovács.

A szovjet gyarmat születése

Rohamosan fogyott Nagy körül a levegő, ahogy a szovjet szuronyok árnyékában a kommunisták egyre inkább átvették a hatalmat, s be nem következett a már említett dicstelen karriervég Svájcban, vagyontól és állampolgárságától való megfosztás távollétében Magyarországon.

Meg az új karrier kezdete az Egyesült Államokban.

Mert miközben itthon „tudatos feledés” áldozata lett, mesélik kérdésünkre a kutatók, hiszen magyarországi aktív éveiben is csak Lúdas Matyi-karikatúrákban figyelt rá a kommunista sajtó, a hatalomátvétel után pedig teljesen elhallgatták a létezését is, közben Nyugaton az immár ötgyerekes családapa nyakig belevetette magát a nemzetközi politikába.

S itt kapcsolódik be a kutatásba elsősorban Ginelli munkája, aki Magyarország gyarmatosításhoz és dekolonizációhoz való viszonyát kutatja és erről ír társszerzős kötetet a Cambridge Egyetem Kiadásában, és mondhatni váratlanul futott bele Nagy nevébe az 1955-ös bandungi afroázsiai konferenciával kapcsolatban, ahol 29 gyarmati és már felszabadult állam képviseltette magát a térségből. Nagy szoros kapcsolatot épített fel az amerikai hírszerzéssel, hogy az antikommunista oldalra állítsa ezeket az országokat.

Ezek voltak azok a volt gyarmati államok, amelyekből az egykori gyarmattartó imperialisták kivonultak, és amelyek blokk-hovatartozásáért a hidegháború során megindult a küzdelem a szocialista és a kapitalista tábor között.

amellett érvelve, hogy Kelet-Európa lényegében szovjet gyarmat, és támogassák a gyarmatosítás elleni harcban éppen kelet-európai sorstársaikat. Ugyanezt a narratívát az Egyesült Államokban is terjesztették, de a kelet-európai antikommunista menekülteket használták fel ennek propagálására – a cél a minél szélesebb körű fellépés volt a Szovjetunió ellen.

Nagy Ferenc, mint a posztkommunista országból menekült sok fontos közéleti személyhez hasonlóan, a CIA befolyása alatt álló amerikai szervezeteken és alapítványokon, így a Szabad Ázsia Alapítványon keresztül több ázsiai körutat is tett, és találkozott többek között Dzsaváharlál Nehru indiai kormányfővel is. Az amerikaiaknak létkérdés volt, hogy ezek az óriási népességű és potenciállal bíró országok ne a szovjet oldalt válasszák. A volt kormányfőre jellemző, hogy az általa is megszervezett Nemzetközi Parasztunióra (1947) építve tervezte a falukutatás magyar mintára való elterjesztése Ázsiában, ahol a széles paraszti rétegek kommunista radikalizálódásától tartottak Washingtonban, és megemelte volna a kelet-európaiak presztízsét is, hiszen ők vezették volna a kutatásokat – meséli Ginelli.

„A céltudatosan kúszó vörös kígyó feje bent volt már más, Magyarországtól nyugatra fekvő országokban is, s csak idő kérdése, mikor jutnak más országok is Magyarország sorsára, ha idejében el nem tapossák ennek a kígyónak a fejét” – írja visszaemlékezésében Nagy.

Mindenesetre a volt magyar kormányfő mindezzel évtizedes lépéselőnybe hozta a volt gyarmati országok meggyőzésében a nyugati blokkot, közben saját kapcsolatait is kiépítette – sorolja Ginelli.

A hazatérés elviselhetetlen könnyűsége

Érdekes, de 1956-ban maga Nagy Imre nem szerette volna különösebben, hogy az éppen Párizsban tartózkodó Nagy Ferenc hazatérjen, Ausztria pedig semlegességére hivatkozva nem engedte haza. Volt földművelésügyi miniszterével, Nagy Imrével egyébként jó viszonyban volt, noha ideológiai ellentétek természetesen akadtak kettejük között.

ami csalódást okozott Nagy Ferencnek. Mindenesetre az biztos, hogy a forradalom leverése után a források szerint – így Ginelli – Bibó István és Göncz Árpád életéért is ő járt közben Nehrunál, akit megkért, hasson Kádárra; Nehru pedig teljesítette kérését, láthatóan sikerrel.

Nagy részt vett emellett az amerikai kezdeményezésre száműzött kelet-európai politikusok részvételével létrejött Rab Nemzetek Parlamentjének megszervezésében 1954-ben, a testület csaknem két évtizedig fogta össze kilenc kelet-európai ország emigráns prominenseiből.

Három ázsiai körutat is tett az amerikai külügy megbízásából, és alkalmi tanácsadóként is szolgálta választott hazáját magyar és kelet-európai ügyekben, de fogadta őt a Vatikánban Pius pápa is.

1963 és 1970 között mintegy négyszáz amerikai felsőoktatási intézményben tartott előadást, amikor felesége betegsége miatt visszavonult a közélettől –

Vívódó ember volt, sokat küzdött azzal a helyzettel, hogy a családi élete rovására megy a politizálás. Kovács egyéb részleteket is megoszt Nagyról, például erős református vallásos hitéről: „1945 után az első miniszterelnök, aki egyházi tisztséget is visel, presbiter lévén” – illetve megemlíti, hogy a bissei templom felújítására is komoly összeget fordított, dollártízezreket küldött haza.

De kisgazda barátai sem feledkeztek meg róla, sőt. Kovács emlékeztet, Vörös Vince, az első szabadon választott Parlament későbbi alelnöke, egyébként szintén tágabb értelemben vett földije, a Pécs melletti Bakonyán élt, intenzíven levelezett vele már a hetvenes években, s mivel Nagy ragaszkodott hozzá, hogy minden sor kerüljön nyilvánosságra, így a Baranya Megyei Levéltárban meg is jelent írásos formában a levelezés.

S hogy mennyire ízig-vérig kisgazdák voltak és milyen gondolatisággal, azt Kovács szerint jól mutatja, hogy például Vörös paradicsommagot is küldött ki a miniszterelnöknek levélben, hogy majd Amerikában elültethesse. Szüleit, pontosabban édesapját és annak feleségét, mint arról egyébként a Kovács által forgatott dokumentumfilm második részéből megtudjuk, időközben sikerült kimenekítenie Amerikába. Nagynak öt gyermeke közül a legfiatalabb kettő – az ikerlányok: Zsófia és Zsuzsanna, akik ma is élnek – már 1950-ben, az Egyesült Államokban látták meg a napvilágot.

Nem mellesleg Nagy maga is folyamatosan készült a visszatérésre, nem csak ’56-ban; mint arra Kovács rámutat, „mindig volt egy bőröndje bepakolva”, de 32 év emigrációban töltött év után sem térhetett haza. S noha magánúton hazalátogathatott volna, Kádárék a vége felé elnézték volna neki, ő közölte, nem akar „a kertek alatt” hazaosonni, arról pedig nyilván szó sem lehetett, hogy volt kormányfői minőségében látogasson haza – haláláig „miniszterelnök” volt a titulus a névjegykártyáján is és azt sem tudta, hogy az akkori Magyar Közlönyben jelent meg, miszerint megfosztották – több családtagjával együtt – a magyar állampolgárságtól.

Még egy roppant fontos pillanatban játszott komoly szerepet hazánk – és az Egyesült Államok – történetében: amikor 1978-ban végre hazahozták a Szent Koronát. A hazahozatal megtárgyalásáról Király Béla egykori ’56-os nemzetőr-vezetővel együtt részt vett egy hosszadalmas kongresszusi meghallgatáson a Képviselőház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának európai albizottsága előtt, de előtte Jimmy Carter elnök fogadta őket. Mint az közismert, az amerikai döntéshozók végül – részben a két magyar disszidens tanácsára – arra jutottak, hogy a Szent Korona hasznosabb számukra, ha visszakerül Magyarországra, a hazai ellenzéknek erőt adó jelképként, még ha a kommunista államnak is kell kiszolgáltatni. Nagy végül nem lehetett tagja annak a delegációnak, amely a koronával együtt érkezett Magyarországra – mégis, milyen minőségben tette volna, ha magánemberként nem akart, miniszterelnökként pedig lehetetlen volt? – egyébként nem feltétlenül kellett volna Kádárral találkoznia, hiszen az amerikai feltételek között szerepelt, hogy ne ő vegye át a koronát, ezért az egyébként Nagy Imréék halálos ítélete fölött bábáskodó Apró Antal, Gyurcsány Ferenc apósa vette át azt ünnepélyesen a delegációtól – sorolja Kovács.

Ginelli hozzáfűzi: a szintén kisgazda – azonban megzsarolt és átállt, a Kádár-rendszerben pedig rendkívül fontos tudományos és kulturális szerepet vivő – Bognár József, a Magyarok Világszövetségének elnöke is levelezett Naggyal, aki idős korára már csak magánút keretében szeretett volna hazajönni, utoljára megnézni szülőfaluját, beszélgetni a régi barátaival, de ez már nem adatott meg neki: úgy ragadta el a halál, hogy sosem látta viszont szeretett szülőföldjét, amelyhez olyannyira kötődött.

S meg is érkeztünk a rendszerváltáshoz, amikor valamit kezdeni kellett a volt kormányfő emlékével. Például minimum rehabilitálni.

Ez azonban, mint arra Kovács rámutat, igen felemás módon sikerült. Németh Miklós, a rendszerváltás előtti utolsó kommunista stafétaminiszterelnök ideje alatt 1989-ben elfogadott, ún. semmisségi törvény szerint automatikusan visszakaphatják az állampolgárságukat azok, akiket 1945 és 1963 között fosztottak meg attól. Ugyanakkor a bocsánatkérés ezen túl elmaradt; maga Nagy egyébként soha nem mondott le a magyar állampolgárságáról. „A leszármazottak – két unoka és egy dédunoka – számára segítettünk benyújtani az állampolgárság iránti kérelmet”, ugyanakkor Ginelli szerint a jogi rehabilitáció mellett szükség lenne arra, hogy a magyar köztudatban is rehabilitálják, pontosabban beemeljék az őt megillető helyre, és ki kell mondani, hogy a hagyatékának feldolgozása és bemutatása nemzeti érdek.

Bissei mementó

Nagy kultuszának jelentősége szerintük többrétegű lehetne: a mozifilmbe vagy tévésorozatba való élettörténet egyfajta híd lehetne a budapesti centrum és a vidéki periféria összekötésében, kissé kiegyenlítve előbbi dominanciáját, hiszen megmutatja, hogy egy hat elemit végzett parasztfiú is képes lehetett például tégláról téglára – plasztikusan: kocsmáról kocsmára korteskedve – felépíteni egy olyan pártot, ami a lerombolt, kétszeresen kifosztott és megszállt Magyarországon 1945-ös választásokon képes volt országosan 57 százalékos eredményt elérni. Ilyen hősi alakra Kovács szerint igencsak szüksége van a magyar vidéknek.

Mint elmondják, éppen ezért a Nagyról szóló helybéli emlékezet ápolását is fontos lenne erősíteni: Bissén a miniszterelnöki szülőházat felújítani, és a még meglévő gazdasági épületben emlékszobát szeretnének kialakítani, de egy ökumenikus emlékútvonal részeként csatlakozhatna a miniszterelnöki pince előtt ma is elhaladó Mária zarándokúthoz is. Ma még nincs, de tervbe van véve, és nem mellesleg a falu turizmusának fellendülését is magával hozhatná. Egyelőre, támogatás híján kisebb léptékben gondolkodnak: Kovács például, mint elmeséli, saját forrásból újította fel Nagy édesanyjának 1945-ben felállított sírkövét, és megvan még a szülőháza is eredeti bútorokkal, de ez, vagy akár a kutatócsoport támogatása is elsősorban állami feladat lenne.

amihez 3 éve a fiókban van a szinopszis, noha Kovács már forgatott egy többrészes anyagot, ez értelemszerűen csak a jéghegy csúcsa, a Nemzeti Filmintézetben csak referenciával rendelkező film forgatókönyv-fejlesztés lehetséges, forrás hiányában e téren egyelőre nem tudnak tovább lépni.

Mindenesetre a kutatócsoport most elsősorban a digitalizálásra koncentrál. Ginelli egy nemzetközi kutatóprojekt keretében (a “szocialista globalizációval” foglalkozó Socialism Goes Global, lásd a projektről szóló kötetet) már 12 ezer oldalnyi anyagot digitalizált. Becslése szerint a többi iratanyag esetében ez mintegy három hónapos munka lenne kint az Egyesült Államokban, mivel fizikailag nem lehet elmozdítani a könyvtárból a hagyatékot; másrészt sokszor eleve nem könnyű dolgozni például a foszladozó nyolcvan éves papírral. A hagyaték részét képezik az előkerülő előadások jegyzetei és hangfelvételek is. Tervben van a kiterjedt levelezés térképre vetítése, emellett még természetesen számos más iratforrás felkutatása – elvégre maga a híres lemondólevél is a Köztársasági Elnöki Levéltár 2013-as revíziójakor került elő, ahogy értelemszerűen az állambiztonsági iratok között és magyarországi magánszemélyeknél is van még bőségesen anyag.

De annak kijárása sem volt könnyű, hogy az amerikai iratanyag digitalizálása jogilag lehetséges legyen – Nagy gyermekei úgy adták le az anyagot, hogy szabadon kutathatóvá kell tenni, de kellett hozzá az ő egykori kísérőlevelük, illetve a joggyakorló ikerlányok jóváhagyása – közben Ginelli már a visszatérést tervezi, hozzátéve, együttműködnek többek között az Arcanummal is, közben folyamatosan próbálják megértetni mind a kutatói közösséggel, mind a döntéshozókkal a projekt jelentőségét.

– pedig a nemzetközi diplomácia terén is nagy hatása volt tevékenységének – vallja Ginelli, vagyis, mint Kovács hozzáteszi, ez ebből a szempontból nézve sem csak egy kutatóprojekt.

Nagy nemzetközi jelentőségére ugyanis más célból is érdemes hangsúlyt fektetni. Hiszen amellett, hogy népben és nemzetben gondolkodott, és Magyarországon afféle keleti Svájcot szeretett volna létrehozni, később a nemzetközi diplomáciában is helyt állt, profizmusával meggyőződése szerint egyszerre szolgálva szülőhazáját és választott hazáját, az Egyesült Államokat. Kovács éppen ezért arra is céloz: Nagy személyének felemelése ebből fakadóan segíthetne javítani az egyébként nem igazán felhőtlen amerikai-magyar viszonyon is. Hiszen ő az

aki egyszerre értette a baranyai kiskocsmák és a New York-i ENSZ palota légkondicionált folyosóinak nyelvét, aki beemelte a magyar népi nézőpontot a nemzetközi posztkoloniális diskurzusba, és aki a Szent Korona és a koronázási ékszerek hazalobbizása terén személyében is megtestesíti az amerikai-magyar közeledést.