Elemzés: Az ellenzék irányába elfogult a 444 „tényellenőrző” oldala

Alapos elemzést közölt a 444-et is kiadó Magyar Jeti Zrt. 2022 januárjában indult „tényellenőrző” oldala, a Lakmusz.hu tevékenységéről a Transzparens Újságírásért Alapítvány. A médiatudatosság építéséért dolgozó szervezet többek közt azt vizsgálta meg, hogy kik dolgoznak az új portálon, és ezért ki fizet.
Elemezték azt is, hogy működése első négy hónapjában milyen témákkal foglalkozott és kiket igazított helyre a legtöbbször a 444 oldala. A Transzparesn elemzése bemutatja azokat az ellentmondásokat és kihívásokat is, amikkel a tényellenőrző portáloknak meg kell birkózni az információáradat korában.

Az Európai Bizottság támogatásával, a 444 kiadójánál indult a Lakmusz

2021-ben került nyilvánosságra az, hogy magyar nyelven tényellenőrző oldalt indít az Európai Bizottság támogatásával a 444 és a Qubit kiadója, a Magyar Jeti Zrt. Az Európai Bizottság 2020-ban hívta életre az Európai Digitális Média Obszervatóriumot (EDMO) az álhírek és dezinformáció-ellenes stratégia megszervezésére. EDMO tevékenységét kiegészítendő az Európai Bizottság további nemzeti digitális média-obszervatóriumok létrehozására írt ki pályázatot.

(A Transzparens Újságírásért egyelőre nem rendelkezik pontos adatokkal a tekintetben, hogy mekkora összegű támogatást nyert el erre a Magyar Jeti Zrt. Megkérdezték ugyan a céget, de az elemzés megjelenéséig nem válaszoltak nekik.)

A Mérce, a HVG, a 444, a Partizán és a Direk36 újságírói, plusz egy Pride-koordinátor ellenőrzik nekünk a tényeket

Ez a tényellenőrző oldal lett a 2022 januárjában elindult Lakmusz, amely az alapítók szerint azért jött létre, hogy ellenőrizzék azokat az információkat, amelyek sok emberhez jutnak el, és érdemben befolyásolhatják az életüket. Megnézik, hogy az egyes állítások mögött állnak-e bizonyítékok és adatok. Amit találnak, azt megmutatják az olvasóknak, függetlenül attól, hogy ki tette az eredeti kijelentést, és hogy az általuk feltárt tények megcáfolják vagy megerősítik azt.

Jellemzően 5 újságíró ír cikkeket a Lakmuszra.

Szintén a Mércénél dolgozott Kárpáti Jakab is, aki a Lakmuszhoz kerülése előtt a Partizán csatorna szerkesztőségében tevékenykedett. Német Szilvi médiakutató, 2019-től az ELTE Film-, média- és kultúraelméleti doktori programjának hallgatója. Neuberger Eszter pedig írt cikkeket a hvg.hu, a 2019 végén megszűnt Abcúg és a 444 felületeire is.

A Transzparens vizsgálta, hogy a Lakmusz tényellenőrzéssel foglalkozó munkáiban, és más cikkeiben milyen témákkal foglalkoztak, valamint kik/mik álltak a tényellenőrzésük fókuszában. Az elemzés szerint fókusz az, ami/aki a tényellenőrzés központjában áll, alapvetően a fókuszban álló elem mondanivalóját hivatott ellenőrizni. Például, ha az „ellenzék” van fókuszban, akkor ellenzéki mondanivalót vesz górcső alá.

A Lakmusz elindulása óta megírt, tényellenőrzéshez köthető 88 cikkét vizsgálták. Volt 14 olyan cikk, aminek nem volt egyértelműen beazonosítható fókusza. Eredményként azt kaptuk, hogy döntően az orosz-ukrán háború témájával (39 db) foglalkozott a Lakmusz. A magyar politika témakörén belül 27 cikk jelent meg, a koronavírussal pedig 12 cikkben foglalkoztak.

A fókusz tekintetében látható, hogy jellemzően a kormányhoz köthető média, a kormány, vagy a kormánypártok által közölt információk igazságtartalmát vizsgálták, ebben a csoportban 46 cikk született, ami a korpusz 62 százalékát teszi ki. Mindössze 3 cikk esetében áll az ellenzék a fókuszban, igaz, 1 cikkben maga Jakab Péter. A második leginkább beazonosítható csoport az „Oroszország”, illetve az „oroszokkal szimpatizálók” voltak, 13 cikkben ez a csoport állt a Lakmusz fókuszában. 

Nem új műfaj a tényellenőrzés

A tényellenőrzés vagy fact-checking régóta részét képezi az újságírásnak. Korábban elsősorban azt jelentette, hogy a minőségi sajtótermékek dedikált munkatársakat vagy csapatokat alkalmaztak annak érdekében, hogy az anyagaikban szereplő legapróbb tényeket is verifikálják, erősítve ezzel az anyagok hitelességét és növelve az olvasók bizalmát.

Az utóbbi időben a közösségi média térnyerésével azonban a tartalmak olyan mértékben megszaporodtak, hogy kialakult a sajtóban is meghonosodott egy a közösségi médiában használt ellenőrzési módszerekből kiinduló modell: a mások által közzétett hírek és tényállítások – szúrópróbaszerű – ellenőrzésével „főállásban” foglalkozó, az eredményeket publikáló oldal.

Ezek az oldalak a hagyományos újságírásbeli fact checking-el szemben nem a saját cikkeik megalapozottságát megerősítését célozzák meg, hanem másokéban próbálják kiszúrni a hibákat.

A probléma alapvetően ott kezdődik, hogy a tényellenőrzés folyamata időigényes, a kétes és kevésbé kétes információk pedig olyan sebességgel burjánzanak a különböző felületeken, hogy a megjelenő információk elsöprő többsége „tényellenőrizetlen” marad.

Emiatt a fact checking oldalak működése sokszor visszafelé sül el, és az „implied truth effect” – jelenség miatt sokkal több álhírt emel fel, mint amennyit megcáfol. Ez azt jelenti (ahogy azt a NewYork Magazine „Intelligencer„ rovata hosszasan kifejtette), hogy csak a cikkek töredékét képesek ellenőrizni, mivel azonban a tévesnek ítélt tartalmat „false” címkével látják el, mindazon cikkek, ahol ez hiányzik (többségében azért, mert nem történt tényellenőrzés) plusz hitelességre tesznek szert az olvasók szemében. Így akár a legvadabb ferdítéseket és teljesen légből kapott konteókat is a hitelesség aurája veszi körül, pusztán azért, mert – ellenőrzés híján – nem kapott „hamis” minősítést.

Van-e értelme tényellenőrzésnek, amennyiben ez is szubjektív műfajjá válik?

Az az alapszituáció, hogy sokszorosan több az ellenőrizendő tartalom, mint amennyit a tényellenőrzők vizsgálni képesek, ott is visszaüt, hogy

azaz a tényellenőrzést végzők előítéletei és szimpátiai határozzák meg, melyik eseteket választják ki a szinte korlátlan felhozatalból.

Gyakran eljut oda a helyzet, hogy a politikai retorikai adok-kapok szintjére süllyed a folyamat: pedánsan belekötnek egy-egy politikai beszéd szóvirágaiba (noha ez alapvetően a politikai ellenfelek dolga lenne), miközben tényként tálalt veszélyes narratívák háborítatlanul terjedhetnek.

A világnézeti előítélet úgy is kiütközhet, hogy a tényellenőrzők kiválasztják a nekik nem szimpatikus nézetrendszer legszélsőségesebb (azonban valódi súllyal és befolyással nem rendelkező) megnyilvánulásait, azt könnyedén cáfolják, ezzel pedig megpróbálják a kapcsolódó mainstream közéleti vonalat is besározni.

És persze ne feledkezzünk el a fact-checking eredeti lényegi ellentmondásáról, ami még a „klasszikus”, sokkal kiszámíthatóbb korszakában is szkepticizmussal tölthette el a minőségi újságírás kedvelőit.

„Eleve fenntartásokkal kezelem a fact-checkinget, pontosabban teljes tévútnak tartom a sajtó részéről: évezredek episztemológiai vitái mennek a levesbe, mert Tibor a szerkesztőségben csak leemeli a polcról az ún. tényt, és meg is vagyunk. Egyszerre naiv és arrogáns elképzelés. Bodoky Tamás egzakt megállapítása szerint: a fact-checking a kihalásra ítélt újságírószakma utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy ő mondja meg, mi az igazság.”