„Nem is gondoltuk, hogy a magyarok ilyen segítőkészek” – kárpátaljai menekültek a Mandinernek

„A gyerekek miatt jöttünk el. A kisebbik fiam most lesz tizenhét, elvileg még nem sorköteles, de ezekben az időkben sosem lehet tudni. És ha valamiért mégis besorozták volna, soha nem bocsátottam volna meg magamnak, hogy el tudtunk volna jönni, és mégsem tettük. A szívem ott hasadt volna meg, ha el kellett volna engednem harcolni. Választanunk kellett”– kezdi menekülésük történetét egy kárpátaljai asszony, aki kisebbik fiával a héten érkezett Budapestre. Nagyobbik fia Budapesten tanul, és az ELTE Márton Áron Szakkollégiumában lakik, így az intézménynek hála, ők is kaptak itt szállást.

így érthető módon nem szeretnének névvel nyilatkozni. Az egyszerűség kedvéért nevezzük a háromgyermekes édesanyát Erzsébetnek.

„Nagyon nehéz volt dönteni, az aznapot szinte csak sírással töltöttük” – emlékezik vissza. Mint mondja, a fia eleinte maradni szeretett volna, aztán ahogy látta a Facebookon, hogy már ez, meg amaz a barátja is elhagyta az országot, azt mondta, „akkor menjünk mi is”.

Ekkorra már szinte nem volt olyan szomszédjuk, aki ne az otthona hátrahagyását választotta volna. Emiatt Erzsébet attól is tartott, hogy nem lesz, aki kivigye őket a határra. Attól is nagyon félt, hogy ha a háború Kárpátalját is eléri, már nem tudnak majd átjutni a határon.

Amint meghozták a döntést, az édesanya befejezte a munkát, a fia pedig nekiállt pakolni. Majd „percek alatt otthagytam a munkahelyem, az otthonunk a jószágokkal együtt. Nyulaink és tyúkjaink vannak, most anyósomék éltetik. Ők még nem jönnek, de van útlevelük, ha nagyon úgy lesz a helyzet, ők sem maradnak”. Borzasztó nehéz volt dönteniük. Nehéz szívvel hagyták ott anyósáékat. Ráadásul a házukat is most újították fel összekuporgatott fizetésükből.

– mondja kétségbeesetten.

Péntek hajnalban indultak útnak, egy ismerősük hozta el őket a lónyai átkelőhöz. A határon minden rendben ment, az ukrán oldalon az ukrán, a magyaron a magyar útlevélre volt szükség, és azt is ellenőrizték, hogy a fia betöltötte-e már a 18-at.

„Nagyon durva, ami ott is van, csepp gyerekkel húzzák az utazótáskát, főleg anyukák. Kérdezgettük, hova mennek, sokan azt mondták, nem tudják, nincs rokonuk Magyarországon” – mondja könnyeivel küszködve. Lónyára érve a helyi polgármester vitte el őket egy melegedőbe. Onnan pedig – ahogy ő nevezi – „segítőkész emberek” autóval utaztatták őket a nyíregyházi vasútállomásra, onnan pedig vonattal jöttek Budapestre.

Adományok a kollégiumban, Budapest, 2022. március 2-án. Fotó: Ficsor Márton

Erzsébet testvérei Kapuváron élnek, eleinte ott készültek meghúzni magukat, de szerencsére jött ez a budapesti lehetőség, így legalább a család három tagja együtt lehet.

A családfő is Magyarországon van, békeidőben is itt dolgozik, Szigetszentmiklóson, kőművesmunkán. „Ukrajnában nagyon nehéz a megélhetés, az én fizetésem mindössze huszonháromezer forint, annyiból, ha a férjem nem dolgozna itt, nem tudnánk fenntartani a családot” – mutat rá. „Ráadásul odahaza most minden a duplájára emelkedett, mondják anyósomék, a liszt, a cukor és a kása is” – teszi hozzá.

„Jobb is, ő már negyvenéves, javában sorköteles” – mondja.

A férfi szállása is Szigetszentmiklóson van egy munkásszállón. Erzsébetéknek ott nem volt hely, és mint mondja, a körülmények sem olyanok, mint a kollégiumban. Hogy mi a legnehezebb? Az, hogy „mi itt vagyunk, a férjem ott. Közel vagyunk, de mégis távol. Nem tudunk utazgatni, mindenhova jegy kell” – mondja, szemébe könny szökik. „A gyerekek még bekapcsolják a GPS-t, nekik nem gond a tájékozódás, tegnap is úgy jutottunk el a férjemhez, születésnapja volt, megleptük, de a férjem nem tudja, hol kell leszállni, villamos, hév, buszok” – sorolja.

„Sampon, tusfürdő, fogkefe, fogpaszta, egy-két ruha. Nem sok minden fért az utazótáskába” – mutat a már a kollégium polcain szépen elrendezett holmikra. Ez minden. Még törölközőt, ahogy ő nevezi „kendőt” sem hoztak, azt már itt kellett venni. A kollégiumban nemcsak ellátást, de élelmet, tányérokat, fazekat, evőeszközöket is kapnak.

Kiadják nekünk a házaikat, lakásaikat. Nagyon jó érzés ez nekünk. Sok ukrajnai nem tette volna meg” – mondja hálásan. „Ha nincs ez a lehetőség, nem tudjuk, mi lett volna” – teszi hozzá.

Eleinte azt remélték, hogy hamar hazamehetnek, a kisebbik fia befejezheti az iskolát, elballaghat. Egyelőre az események nem ebbe az irányba mutatnak, így belekezd az álláskeresésbe. „Fenn kell tartani magunkat” – magyarázza. „Olyan biztalanok vagyunk, hogyan tovább, mi lesz, de reméljük, hogy mihamarabb haza tudunk menni”. Aztán eszébe jut, hogy az a haza már nem az a haza lesz, amit otthagytak.

Anyósa azt mondta, Kárpátalján csend van, egy autó se jár. „Nyugalom van. Most még nyugalom, de ki tudja, Lemberg már ott van, nem messze tőlünk”.

Egy ukrán nagymama és az unokája a kollégiumban, Budapest, 2022. március 2-án. Fotó: Ficsor Márton

„Mégiscsak a szülőföldem Kárpátalja”

„Arra ébredtem, hogy anyám hív telefonon, hogy kitört a háború” – kezdi a huszonegy éves Ferenc. „Mondanom sem kell, hogy azonnal kipattant a szemem, aztán jött egy kisebb pánik és sokkhatás” – folytatja. Ferenc történésznek tanul Beregszászon, az ottani kollégiumban érte a megdöbbentő hír. Mint mondja, a levegőben benne volt ez a szörnyűség,

vagy legalábbis mindenki reménykedett az ellenkezőjében.

„Aznap bementem a főiskolára. Folyamatosan jöttek a hírek, hogy az iskolát elfoglalja a hadsereg, meg az utcából viszik az embereket. Nem tudtuk, igaz-e, de ilyenkor mindenki fél” – magyarázza. A legnehezebb neki is a döntés volt: menni, vagy maradni. „Nem jó elhagyni a hazát, az embereket, a családtagokat. Mindenkiben benne van a kötelességtudat, hogy maradjon és segítsen” – teszi hozzá.

Ferenccel és testvérével, Sándorral is az ELTE kollégiumában beszélgetünk. „Az első gondolatom a háború kitörésekor az volt, hogy öcsémet Beregszászból Magyarországra juttassam” – mondja Sándor, akinek a szavak sokszor először ukránul akarnak csak eszébe jutni. Van, amikor már úgy sem, érthető módon annyira megviselték az elmúlt napok. A kötelességtudó testvér fogta a feleségét, és meg sem állt Beregszászig, majd onnan a csapi vasútállomásig.

– meséli. Kiállták a sort, megvették a vonatjegyet, biztonság kedvéért egyből hármat, ő és a felesége ugyanis akkor még nem döntött, megy, vagy marad. Amikor arra a kérdésükre, hogy lesz-e vajon később vonat, azt a választ kapták, hogy nem biztos, úgy döntöttek, ők is útra kelnek. Összepakoltak, ami erős túlzás, hiszen Sándor jóformán csak a kézi számítógépét dobta a csomagba, Ferenc meg azzal a hátizsákkal érkezett, ami épp a hátán volt a háború kitörésének napján.

Egy ukrán lány a kollégiumban, Budapest, 2022. március 2-án. Fotó: Ficsor Márton

Sándort is nagyon megviselte a döntés, mint mondja, abban a pillanatban nem volt olyan veszély, hogy azt érezd, meghalhatsz, de a tudat viszont nagyon is ott volt, hogy meg kell védeni a szeretteidet. „Két órát gondolkoztunk, majd fogtuk a macskát, elvittük a nagymamához, és mint a zombik mentünk. Azaz ment a lábunk, de a fejünk nem értette, mit csinálunk” – mondja.

– teszi hozzá.

Ahogy tudnak, Magyarországon is igyekeznek segíteni adományokkal, szállásszervezéssel. „Nem azt mondom, hogy félek a háborútól. De nem az a célom, hogy vakmerően fegyvert fogjak, és menjek az első vonalba. Segíteni szeretnék odahaza, de tehetetlenek vagyunk. Nem állíthatod meg a háborút. Remélem, hogy a két fél megállítja legalább a bombázást, az emberek gyilkolását, ha a háborút nem is, mert az politika. Hogy nyugodtan hazamehessünk” – mondja szomorúan.

Ferenc szerint a legtöbb elmenekült kárpátaljaiban és ukránban

de közben segíteni is akar az otthon maradtaknak. Ő is igyekszik minél hasznosabb lenni, segíteni, akinek csak kell. Annak kapcsán, hogy több kárpátaljai azt nyilatkozta, azért jön el hazulról, mert ez nem az ő háborújuk, Ferenc azt válaszolja, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen „Kárpátalja az Ukrajna, akárhogy is nézzük, félig-meddig a hazánk”. Mint hozzáteszi, ők nem olyan fajták, hogy azt mondják, csak ez a hazánk, és csak ez a nemzetünk. „Minden egyes Ukrajnában élő nemzettel együtt érzünk, legyen az ukrán, magyar, német, vagy akár orosz. Ez a háború legjobban minket, egyszerű embereket bánt” – húzza alá.

Bátyja ezt azzal egészíti ki, hogy

A háborús helyzetet tovább nehezíti az információs háború – mondja, az oroszok azt kommunikálják, hogy ez nem is háború, csak felszabadítási akció vagy hadgyakorlat. „Aki pedig ott él, az utolsó pillanatig reménykedik, hogy a legszörnyűbb nem következik be. De a huszonegyedik században nincs helye háborúnak, persze, van politikai, meg gazdasági háború, de katonainak, ahol életek vesznek, olyannak a mai világban nincs helye”.

Sándor és Ferenc szülei egyébként két éve Magyarországon élnek, ők is arra biztattak a fiatalokat, jöjjenek az anyaországba, egy-két nap, aztán csak-csak vége lesz. De nem lett.

– mondja elkeseredetten Sándor. Ehhez az öccse azt teszi hozzá, hogy az embert teljesen kikészíti, hogy nem ő dönti el, mi történik vele, hanem más hatalmak. „Az ember próbálna valamit csinálni, de nincs hatása, csak alkalmazkodni tud”.

A Kárpátalján maradt nagyszülők bizakodnak, unokáikat is biztatják. „Mi is próbáljuk őket támogatni” – mondja Ferenc, hozzátéve, hogy egyetemi társaival is tartja a kapcsolatot. Az első napokban tapasztalt félelem mindennapossá vált, de azért bizakodnak is.

– emeli ki Ferenc. Mint mondja, nekik van itt családjuk, így a kollégiumban felajánlott ételt azoknak hagyják meg, akiknek nagyobb szükségük van a segítésre. „Nekünk van Magyarországon családunk, akik Közép-Ukrajnából jönnek, azoknak meg nincs” – teszi hozzá.

Amikor arról kérdezem, mit üzennek a menekülteknek és az otthon ragadtaknak, azt válaszolják, hogy „kárpátaljaiak, magyarok, ukránok: tartsunk ki, segítsük egymást, és reménykedjünk, hogy ez a háború hamar véget ér. Hatalmas segély jön Ukrajnába a magyar konzulátustól is, ez nagy bizonyíték az egységességre. A konfliktuskeresésnek pedig most nincs helye”. Sándor hozzáteszi, hogy az emberek nem akarnak vérengzést, pusztítást és jó lenne, ha az emberiség eljutna arra a szintre, hogy a háborúskodást már felejtse el. „Reménykedjünk a legjobban és hozzuk ki magunkból a legjobbat. Sok munka vár ránk, hazatérve újra kell mindent építeni, de egységesek vagyunk Kárpátalja és Ukrajna szerte is és várjuk a békét”.

Elsőként reagált az ukrajnai válságra az ELTE

„Az ELTE a magyarországi felsőoktatási intézmények közül elsőként reagált az ukrajnai válságra és elsőként ajánlott fel kézzelfogható segítséget” – ezt már Babos János, az ELTE szolgáltatási igazgatója mondja a Mandinernek. „Scheuer Gyula kancellár kérésére kétszáz kollégiumi férőhelyet szabadítottunk fel, Borhy László rektor pedig adományozásra és önkéntes munkára szólította fel az egyetemi polgárokat” – teszi hozzá. Ennek keretében a Márton Áron Szakkollégium Kunigunda úti épületében 35 kárpátaljai és ukrajnai menekültet, míg az ELTE többi kollégiumában közel 170 menekültet helyeztek el.

Babos János igazgató a kollégiumban. Fotó: Ficsor Márton

Mint mondja, ahogy az országos adományozási kedv is pillanatok alatt fellendült, ők is azt tapasztalták, hogy mind az egyetemi polgárok, mind a civilek gyorsan, nagy mennyiségű adományt hoztak az egyetem adománygyűjtő pontjaira. Jellemzően ruhanemű, tartós élelmiszer és tisztálkodási szerek érkeznek, ezek menekültekhez juttatását ők szervezik meg, de arra is tekintettel vannak, hogy a kollégiumokban elszállásolt menekültek mindennapjaihoz szükséges eszközöket biztosítsák. Mint rámutat,

Több kisgyerekes család is érkezett az elmúlt napokban, az ő részükre a frissen felújított családi apartmanjaikat biztosították.

Azoknak, akik segíteni szeretnének, az igazgató azt javasolja, látogassanak el az intézmény honlapjára, ott megtalálják az adománygyűjtő pontokat, az egyetem segélyakciójával kapcsolatos közlemények és felhívások pedig ezen a folyamatosan frissülő gyűjtőoldalon érhetők el. Az önkéntes munkára is szükség van, hiszen rengeteg adomány gyűlt össze. Aki munkával segítene, az ezen az e-mail címen teheti meg felajánlását.

Tekintettel az ukrajnai helyzetre – beleértve többek között a behívók sorozatos kézbesítését – megszólalóink személyazonosságát kérésükre elrejtettük, s értelemszerűen fénykép sem készülhetett róluk.