Sokan beszéltek, nem túl érdekeseket, kevés embernek: ilyen volt az ellenzék nagygyűlése

Azt hittem, benéztem az ellenzéki nagygyűlés helyszínét, mert amikor odaérek a Szabadság-híd budai hídfőjéhez, alig pár ember lézeng csak, pedig arra a helyszínre hirdették meg Márki-Zay Péter híveinek a gyülekezőt a március 15-i ünnepségre. Még szerencse, hogy észreveszek néhány neonkék (vagy neonzöld, erről hosszú vitát lehet folytatni, de nem érdemes) színű, Jámbor András feliratú széldzsekiben ácsorgó fiatalt. S miután a magyar nyelvvel folyamatosan hadban álló egykori újságíró indul a parlamenti választáson, azonnal rájöttem, hogy jó helyen járok. Bár ez relatív. Az egyik aktivista arról beszél, hogy egy kivételével az összes tanára liberális volt, a másikuk a marxista oktatásról tart kis előadást, így gyorsan továbbállok.

Árusok és zenék

A Műegyetem rakparton pár száz ember lehet, igaz még csak negyed 2 van, s háromkor kezdődik a rendezvény; más kérdés, hogy fél órával korábban, a Békemenet gyülekezőhelyén, a Margit-hídnál akkora tömeg volt, hogy gyalog sem tudtam átsétálni Pestre. De az egy más kávéház. Az árusok is sejthették, hogy nagyot nem fognak kaszálni, ezért hárman-négyen lehetnek csak, és nem is kérnek túl sokat a portékáikért, egy sör 500 forintot, egy sima lángos 700-at kóstál. Persze furcsa is lett volna, ha nyerészkedni akarnak, egy baloldali buliban ez nagyon nem illik. A zeneválasztás is igazodik a nagygyűlés eszmei mondanivalójához. Először a Pál utcai fiúk című musical szól, utána George Michaeltől a Freedom és Billy Joeltől a We didn't start the fire, majd rázendít a Quimby a Forradalomra, utána a Kozmosz jön és a Világszakadtság.

Ezután Gurzó Ákos „hódítja meg” a színpadot. Márki-Zay Péter kampányfőnöke hangpróba címen nagyon megköszöni, hogy milyen sokan vannak – nem tudom, akkor mennyire hálás lett volna, ha több mint ezren vannak –, majd a az ellenzék legsikeresebbnek tartott szlogenszerű mondatával folytatja, miszerint le kell váltani Magyarország történelmének legkorruptabb kormányát, s ehhez mindenkinek meg kell győzni három embert.

Ezt a mondatát sokan nem hallják, mert annyira üvölt, hogy elöl sokan befogják a fülüket, mások – különösen az MSZP nyugdíjas tagozata – tanácstalanul összenéznek, amikor a kódról esik szó.

Ekkor ismert figura még alig van a helyszínen, egyedül a magát publicistának valló Gulyás Balázs nyomkodja a mobilját, ennél azonban érdekesebb, hogy a fellépőket védő kordonon belül áll, ami igazi bennfentességet jelent a számára. Ahogy telik-múlik az idő, jönnek az újabb nóták. S nem véletlenül ezek, először Dé: Nashtól a Kisvasút, a Red Bull Pilvakertől a Talpra magyar és a Föltámadott a tenger, illetve a Nem tudhatom, s persze nem maradhat ki noÁr sem, akitől a Tanulni akarunk címűt nyomják.

A zászlók küzdelmét az MSZP nyerte

De persze érkeznek a tüntető ünneplők (vagy ünneplő tüntetők?), és egyre több lesz a zászló is. A piros-fehér-zöldből van a legtöbb, de a pártok versenyét hajszállal az MSZP nyeri a Jobbik előtt, s feltűnik egy Árpád-sávos is, ez megmaradhatott a régi (szép?) időkből. Láthatunk nem egy Korózs Lajos fotójával ellátott zászlót is, amelyen fessen néz ki a szocialista politikus, a fényképésze ezek szerint ügyesebb volt, mint annó a videósa. Feltűnik egy-két sárga-kék ukrán és momentumos lila is. Közeledve a nagy pillanathoz – mármint a kezdéshez –, szerencsére a zenei szerkesztő is megembereli magát: Zorán énekli az Apám hittét, a Florence and the Machine a Dog days Are Overt, majd a Metallicától lezúzza az Enter sandmant.

Három óra múlt pár perccel, amikor kijön a két műsorvezető, két színész, Ullmann Mónika és Nagy Zsolt, s kérnek még egy kis türelmet. Mint mondják, olyan sokan jönnek – mondják, és hisznek nekik –, hogy érdemes őket megvárni. De nemsokára végre valóban megkezdődik az ünnepség egy olyan bejátszással – fogalmaz az egyik hoppmester –, amely ma is fájdalmasan aktuális. 1989. március 15-én ugyanis több mint százezer ember tüntetett a Szabadság téren a tévészékház előtt, s akkor Cserhalmi György felolvasta, mit kíván a magyar nemzet: érdekes volt hallani, hogy többek között semleges és független Magyarországot, a november 7-i ünnep eltörlését és a Munkásőrség felszámolását.

Nem értem, ezek ma mitől aktuális követelések, eddig úgy tudtam, Magyarország inkább maradna a NATO-ban, én pedig

A Himnusz és az egy perces néma emlékezés – amely az ukrajnai áldozatok emlékére történt – után felhangzik a „Ruszkik haza, ruszkik haza!” Majd a műsorvezetők megszavaztatják a közönséget, hogy Rabok legyünk vagy szabadok? –, s a látható, sőt, inkább hallható többség az utóbbira voksol. Majd jön Iványi Gábor, az ellenzék ikonikus civil figurája, akiről megtudjuk a műsorvezetőktől, hogy a hatalom sokszor megdobta őt kővel, de ő mindannyiszor kenyeret dobott vissza. A lelkész örül az ünneplésnek, de kéri, hogy azért ne tartson túl sokáig, mert az ő öt percéből megy az idő. Iványi elmondja, szégyen, hogy Orbán Viktor nem ment el több közép-európai politikussal Kijevbe, de megígéri, hogy Márki-Zaynak – amikor miniszterelnök lesz – az első útja az ukrán fővárosba fog vezetni. Bár az nem derül ki, hogy ezt honnan tudja az egyházi ember.

Tóth Bertalan mint szellemes politikus

S végre jönnek az ellenzéki pártvezérek – akikre sok szót nem vesztegetnék, mert olvasóink pontosan tudják, mit mondhattak, hiszen ugyanarról beszélnek hosszú hónapok óta. Most az ő, legújabb 12 pontjukat harsogják, Donáth Anna a sajtószabadságot hiányolja, Karácsony Gergely jogállamot követel, Jakab Péter gengszterezik, Schmuck Erzsébet narancsbárózik, Dobrev Klára szabad oktatást és eurót szeretne. Talán csak az az érdekes, hogy a színtelen-szagtalan Tóth Bertalan szocialista elnök a legszellemesebb, azt mondja, a honvédség csak akkor vette volna észre az Ukrajnából érkező drónt, ha Orbán Viktor házát filmezi.

A főszereplő előtt lép színpadra az est díszvendége, a lengyel Donald Tusk. Az Európai Néppárt elnöke Orbánt szidja, hogy Putyin-párti és kijelenti, nagyon sokan várják Európában az ellenzék győzelmét. Majd úgy fogalmaz, hogy Bem József tábornok, ha élne, most itt lenne és nem a Békemeneten – azt ő sem árulja el, ezt honnan veszi –, és hosszasan beszél az ukrajnai orosz agresszióról. Beszédének végén ünnepélyesen és mosolyogva adja át a helyét Márki Zay Péternek, sőt a kezét is magasba emeli (az ő beszédéről szóló tudósítást itt olvashatják).

Húsz helyett 19 nap

A baloldali miniszterelnök-jelölt meglehetősen visszafogott, talán indiszponált is. Beszél a vásárhelyi fagyizóról, a hét gyerekéről, népről, nemzetről, amelyek most nem vagyunk szerinte. Orbán nevét talán csak egyszer ejti ki, helyette egy „arcról” szónokol (ha kétszer, elnézést kérek, olyan unalmas volt, hogy elkalandoztak a gondolataim olykor-olykor). S az „Orbán takarodj!, Orbán takarodj” skandálásába is csak egyszer kezdett bele a tömeg. Nagyon lekanyarított, nagyon leegyszerűsített a beszéd, nyilván ezren átolvasták előtte, nem kockáztathattak, hogy Márki-Zay megint ostobaságokat beszéljen. Megtörtént az már elégszer. Éppen ezért valakinek feltűnhetett volna, hogy

Persze majdnem mindegy, de azért mégis...

Az est „fénypontja” – lett volna – a 106 ellenzéki jelölt közös fotója, de ez már alig éri el a végül öt-tízezresre duzzadt közönség ingerküszöbét, a legtöbben hazaindulnak. Hosszú volt, hideg van, holnap meg már menni dolgozni. És sok újat most sem sikerült megtudniuk.

(Fotó: Donald Tusk, az Európai Néppárt lengyel elnöke (b) és Márki-Zay Péter, hat ellenzéki párt közös miniszterelnök-jelöltje az Egységben Magyarországért nagygyűlésén Budapesten, a Műegyetem rakparton 2022. március 15-én. MTI/Szigetváry Zsolt)