Véletlen, menj haza, részeg vagy!

Fensilber Róbert – vagyis: Róbert bácsi, ahogyan ismerték – különös figura volt: egy jemeni zsidó származású török állampolgár, aki feltűnően szerette az orosz stílusú ruhákat, és egymaga egyfajta szociális intézménnyé nőtte ki magát.

ahol a húszas évek közepén fogta magát, és elkezdett ételt osztani a rászorulóknak. Több tízezer ember rebegte hálásan a nevét, aki a hosszan kígyózó sorokban várt az ingyenkonyha kosztjára, amelynek alapanyagait a jóságos szakállas Róbert bácsi éttermek, kaszárnyák és piacok maradékaiból szedte össze, miközben az erre alkalmas fiatalokból adománygyűjtőket képzett, persze, mindenféle szerződés nélkül. Ők módszeresen gyűjtötték a pénzeket a pesti arisztokráciától és a módosabb polgároktól, az öngyilkosokat lebeszélték szándékaikról – a rokonoktól viszont busás adományokat fogadtak el.

„Az élet célja és értelme számomra a jótékonyság. Ha halálomkor lesz még némi vagyonom, azt is az utolsó fillérig a szegényekre hagyom” – nyilatkozta a jótevő. Utóbb számos feljelentésből kiderült, hogy filantróp gesztusaihoz nem pusztán felhasználta mások pénzét, el is vette azt, például uzsoraspekulációkkal; vett többek között az éhezőknek adott pénzből bécsi és pesti házakat. Azonban, mivel a sikkasztás és csalások ellenére tényleg tízezrek jótevője volt, a közvélemény jókora nyomása miatt nem lehetett érdemben felelősségre vonni, kritizálni is alig; amikor eljárás indult ellene, a hatóságoknak igen kínos lett volna érvényesíteni vele szemben a törvényt, ráadásul hemzsegtek körülötte a politikusfeleségek. Mindennemű hasonlóság a napokban történtekkel kizárólag a véletlen műve lehet.

Báró Barcsy Szidónia Pest-Budán született, nem különösebben izgalmas korábbi élete ellenére azonban igen hamar a sajtó reflektorfényébe került, amikor egyszer csak sűrű szakáll sarjadt az arcán. Egyéb munkalehetőség – vagy kedv – híján így szakállas nőségéből élt, bár való igaz, a korabeli helyzetben ezt elsősorban a cirkuszban tudta kamatoztatni a századfordulón. Busásan megfizették, párjával az oldalán meghódították Nyugat-Európát. S bár se német kormánybiztos, se amerikai energiaügyi helyettes államtitkár nem lett, a hasonlóság… természetesen kizárólag a véletlennel magyarázható.

Bő száz évvel ezelőtt egy forró nyáron, júliusnak huszonnegyedik napján a pesti lapok megteltek az osztrák-magyar ultimátum hírével; ez tartalmazott olyan dolgokat, minthogy Belgrád biztosítja a Monarchia hatóságainak a területén való nyomozást Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet szervezői után, valamint, hogy Szerbia befejezi a tiltakozást amiatt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elfoglalta és magához csatolta Boszniát.

Emlékezetes, a Monarchia osztrák fele, miután mindenféle területi veszteségeket szenvedett el az előző században,

így került Bosznia a képbe. A szerbeknek adott ultimátum után az utcát ellepték az ünneplő tömegek – igaz, tűzijáték talán nem volt –, és a várt nemleges válasz után megindulhattak a bakák Szerbia felé.

A folytatás ismert, mindennemű hasonlóság a napokban történtekkel újfent kizárólag a véletlen műve lehet.

Kedves Véletlen, az emberben úgy felmereng egy kérdés, vagy még inkább kérés ezt a rövid, ám annál díszesebb listát látva: menj haza, részeg vagy.