Senki nem kényszerítette őket arra, hogy hozzám jöjjenek. Bennük született meg a döntés, hogy egy olyan súlyos titkot osszanak meg velem, amelyről nem tudtak még értő egyházi emberrel beszélni. Vagy ha megpróbálták, akkor visszautasításban volt részük, meg nem értésben, megbélyegzésben. A pszichológus fontos, de nem elég. Ehhez kell valaki, aki ezen a rendszeren belül van. Rendkívül gyógyító, hogy egy egyházi személy végre hitelesíti a szenvedésüket, és azt válaszolja, »elhiszem, amit mondasz, rettenetesen sajnálom, hogy ez megtörténhetett veled, és mindent megteszek azért, hogy senki mással ne fordulhasson elő.« A legnagyobb felszabadulást élték meg e mondatok után.
A feldolgozásmódod nem kérdés-felelet, ennél sokkal komplexebb szerkezetet találtál ki.
Hosszan beszélgettem az áldozatokkal, a legmegrendítőbb tapasztalatom: nem hiszik el magukról, hogy ártatlanok. Szakadatlan az önhibáztatás. »Lehet, hogy én csábítottam el« – gondolja egy 14 éves kislány egy 37 éves papról, ami abszurd. A könyv célja hangot adni az elnémított áldozatoknak. Ez volt a »szíve« a könyvnek. De nemcsak nekik szántam, szeretném, ha az az áldozat, aki olvassa, és nem is érti, hogy mi történik vele, rájöjjön, hasonló csapdahelyzetben van. Az áldozattörténetek bemutatása mellett fontosnak találtam az elméleti keretet, hogy magát a rendszerszintű problémát megértsük. Ezért találtam ki, hogy az elején legyenek az alapvető okok általánosan felvázolva: mit jelent a spirituális és a szexuális bántalmazás, hogyan függenek össze. Röviden elemeztem, hogy az egyházon belül milyen gondolkodási toposzok vannak, amelyek ezeket a problémákat egyrészt létrehozzák, másrészt a tőlük való megszabadulást nehezítik. Ezért írok a homoszexualitás démonizálásáról a Heteroszexuális mátrixon túl című fejezetben, a látens nőgyűlöletről vagy a szexualitásról való eleve torz gondolkodásról.”