Az állam nem vonul ki a felsőoktatásból, ez hazugság

„A híreket olvasva nem pont ez jön le. Lehet, hogy a számok mást mutatnak, de úgy tűnik, mintha a felsőoktatás ki lenne zsigerelve.

Az átalakításnak nyilván pártpolitikai dimenziója is van, amire a baloldal a szokásos hazugságkampányt építi fel. Jó példa erre, amikor a kérdésről Fekete-Győr Andrással nyilvánosan vitáztam. Ő egyetlen épkézláb, védhető szakmai érvet sem tudott mondani, sőt, hamar kiderült, hogy az alapvető tényekkel is erősen hadilábon áll. A tények azonban egyértelműek, lezajlott a strukturális átalakulás, óriási vagyont kaptak az egyetemek.

Az alapítványi struktúra és a vagyonátadás, amit endowmentnek hívnak, egy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is bevett módszer.

Nézzük meg, hogy a világ élvonalba tartozó egyetemek, mint a Harvard, az MIT, a Yale, miként indultak az 1800-as évek második felében! Volt egy törvény, amely létrehozott egy alapítványt, és a szövetségi állam meg a tagállam egyszerűen gyárakat, földeket és egyéb vagyonelemeket adott át az egyetemeknek, amikkel azok elkezdhettek gazdálkodni. Mára ide jutottak.

Ez valamilyen mértékben működik már most is, a Debreceni Egyetemnek például számos földje van.

Hogyne, csakhogy a költségvetési szervi jelleg teljesen más típusú gazdálkodási logikát jelent. Tehát ott nem vagy a magad ura, ott neked az államtól kapott pénzt kell elköltened. Most viszont a kuratóriumoknak és az alapítványoknak az is a feladatuk, hogy az iparági kapcsolatokat, az egyéb gazdasági partnereket, a nemzetközi kapcsolatrendszert felépítsék, saját profilt adjanak az intézménynek, illetve a finanszírozást, amennyire csak lehet, diverzifikálják.

Tehát kivonul az állam a felsőoktatásból.

Nem. Az állam nem vonul ki a felsőoktatásból, ez is a baloldal által terjesztett hazugságok része. Az állam megrendelői pozícióba kerül, aminek köszönhetően végre nem fejkvótaalapon finanszíroz, hanem teljesítményelvárást tud megfogalmazni. Tehát egyrészt az állam továbbra is a szabályozáson keresztül irányítja a felsőoktatást, másrészt hosszú távú finanszírozási szerződéseket köt az egyetemekkel, amivel a korábbiaknál nagyobb forrásokat biztosít a működéshez és a kutatáshoz.

Ezen túlmenően az egyetemek olyan tényleges autonómiát kapnak, amelynek birtokában eldönthetik, hogy az elvárt teljesítményt milyen humánerőforrás-gazdálkodással, milyen oktatói gárdával, milyen hallgatói állománnyal, milyen infrastrukturális bázison akarják elérni. A több tucat felsőoktatási intézmény nagyon különböző. Míg például a SOTE nemzetközileg is képes lenne a legjobbak közé kerülni, a Corvinus regionális központi egyetemmé tudna fejlődni, a Miskolci Egyetem pedig egy adott térség fontos oktatási bázisává válhat. Tehát minden intézménynek más a portfóliója, ezt a rugalmasságot és útkeresési lehetőséget biztosítani kell számukra.

A nyugati egyetemek ugyanígy működnek: annak ellenére, hogy óriási saját bevételekkel rendelkeznek, a különböző kutatási és egyéb projekteken keresztül még mindig a szövetségi állam és a tagállamok a legnagyobb támogatók. Tehát az állam nem tűnik el ebből a rendszerből, ami éppen ellentéte a privatizációnak. A privatizáció olyan magánegyetemet jelentene, amelyből a magántulajdonos osztalékot vesz ki. A most kiépült rendszerben azonban kifejezetten tilos az oktatásból bármiféle pénzt kivenni. Éppen az a lényeg, hogy még ha termelődik is bevétel, azt vissza kell forgatni az oktatásba. Ezzel párhuzamosan hozta meg az Országgyűlés azt – a szerintem helyes – döntést, hogy noha fejlesztjük az egyetemeinket, egy »gyorsítópályát« is létre kell hozni, amely kifejezetten a legtehetségesebb diákokkal való külön foglalkozásra specializálódik. Mert bárhogy javítjuk a köz- és felsőoktatást, ott a tanítás módszereinek a medián diákhoz kell igazodnia.

Felhúzza a gyengébbet, és kicsit visszanyomja a tehetségesebbet?

Így van. Ezt a helyzetet ki kell korrigálni, és olyan lehetőséget kell teremtenünk a kiemelkedően tehetséges fiataloknak, hogy egyrészt tutoriális módszerű plusz oktatást és nevelést kaphassanak, amelyben a nemzeti gondolat is helyet kap, másrészt olyan képességekre, készségekre, tudásra tehessenek szert, hogy a nemzetközi versenyben más országok elitjével szemben is megállják a helyüket.

Ez volna az MCC?

Igen. Az MCC-ben azt gondoljuk, hogy nem igaz az, amit a mai fiatalokra szoktak mondani, hogy lusták, hogy nem érdekli őket senki és semmi, hogy nem képesek történelmi távlatokban, nemzetközi kontextusban vizsgálni az eseményeket. Mi éppen ellenkező tendenciát látunk. Az ország nagyon tehetséges fiatalokkal büszkélkedhet, akik szeretnének többet tudni, vitákat látni, különböző megközelítéseket megismerni. Ezért is indítottuk el a korábbi kérdésben már szereplő nyári fesztivált, az MCC Fesztet, amelynek mottója: »Hangot adunk a tehetségnek«. A fesztivál napközben vitákról, szakmai eseményekről, különböző kulturális rendezvényekről, este meg a szórakozásról szól.”

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt