Mindig beismertem a hibáimat, csak így tudok tükörbe nézni

„Mondhatjuk, hogy a poklot és a mennyet egyaránt megjárta az elmúlt egy évben?

Az biztos, hogy klubszinten az egyik legmegterhelőbb idény áll mögöttem – válaszolta lapunknak Szalai Ádám, a német élvonalbeli Mainz 33 éves, 74-szeres magyar válogatott támadója. – A legutóbbi évad tükrözi az egész pályafutásomat. Tavaly ősszel a Bulgária és az Izland elleni Eb-pótselejtezős győzelemnek úgy voltam részese, hogy a meccseket megelőző hetekben pályát és labdát sem láttam. Teljesen egyedül készültem, ettől függetlenül Marco Rossi bízott bennem, csapatkapitányként számított rám, a szemem előtt pedig csak az Eb-kvalifikáció lebegett. Aztán nagyot fordult a világ, mert amíg az ősszel olyan papírt tettek elém, amelynek értelmében az edzőpályát sem látogathatom, fél évvel később már a szerződéshosszabbítást szignóztuk.

Mi történt tavaly ősszel?

Nem szeretnék belemenni a részletekbe, a klub azt kommunikálta, hogy a pályán nyújtott teljesítményemmel voltak problémák, ezért nem számítottak rám. A koronavírus viszont nemcsak szakmai téren okozott gondokat, hanem más területen is. Akkor kiálltam a csapat mellett, később a társak is mellettem – ezzel kapcsolatban nem szeretnék többet mondani. Az élet bizonyította, helyesen cselekedtem, a hozzáállásom és a kitartásom pedig a megpróbáltatások közepette is erőt adott.

Miért nem mondhatta el akkor a tényeket? Miért nem beszélhetett az érzéseiről?

Mert a csapat kieső helyen állt, a társak a bennmaradásért küzdöttek. Nem akartam a gondokat azzal tetézni, hogy a sajtó a köztem és a klub közötti sárdobálástól legyen hangos.

Mi adott erőt azokban a hónapokban?

Belül éreztem, hogy nem hibáztam. Az egész karrierem során én voltam, illetve vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, mindig beismertem a hibáimat, mert csak így tudok tükörbe nézni. Annál az esetnél viszont a csapatot és a társaimat védtem, belül tudtam, hogy igazam van. A családomra a nehéz pillanatokban is számíthattam, valamint a játékostársaim is nyilvánosan kiálltak mellettem. Ilyesmire csak egy tökös csapat képes, az is sokat számított.

Nem lett volna könnyebb távozni? Azt mondani, hogy az edző nem szereti a magyarokat, esetleg elmondani az igazat? Akkor ön lett volna az áldozat, számos csapat pedig tárt karokkal várja…

Ez nem ilyen egyszerű. A legfontosabb az volt, hogy a válogatottal kijussunk az Európa-bajnokságra. Miután ezt elértük, tudtam, csak akkor segíthetek a nemzeti csapatnak, ha harminchárom évesen a legmagasabb szinten készülök és topligában próbálom kihozni magamból napról napra a maximumot. Olyan bajnokságban akartam szerepelni, hogy abból a válogatott is profitáljon, és nem biztos, hogy a téli átigazolási időszakban találtam volna olyan klubot vagy országot, amely megfelel az elvárásaimnak. Emiatt úgy döntöttem, maradok, és valahogy visszaverekedem magam a csapatba.

Mikor érezte, hogy kedvezően változik a helyzet?

Miután a Mainznál új sportigazgatót és új vezetőedzőt neveztek ki, már pozitívabban álltak hozzám. Illetve ahogyan korábban mondtam, az is sokat számított, hogy a többiek kiálltak mellettem. Lehet, furcsa, amit mondok, noha kiraktak az első csapat keretéből, a társaim reakciója miatt azt éreztem, ehhez a társasághoz szeretnék tartozni, segíteni akarok a bennmaradás kiharcolásában.”