Azonnal üldözöttnek tételezik magukat, ha éppen nem ők vannak hatalmon – Szánthó Miklós a baloldalról

Kereki Gergő interjúja

Vörös Imre a napokban levezette, hogy szerinte egy új parlament akár egyszerű többséggel is hatályon kívül helyezhetné az Alaptörvényt. Mit szól a volt alkotmánybíró mondataihoz?

Ha most találkozom ezzel először, még ki is esett volna a toll a kezemből, de tény, e tételét Vörös Imre hosszú évek óta fejtegeti, ha jól emlékszem, már 2012-ben írt erről, sőt, még „tudományos” publikációt is szentelt a témának. Őszintén szólva nem is kellene foglalkozni az ilyesmivel, hiszen egy ostoba kijelentés önmagában nem alkotmányellenes – de a helyzet az, hogy totálisan antidemokratikus „érvelésével” a volt alkotmánybíró nincs egyedül.

Számos baloldali „jogtudós” beszélt ilyesmiről az elmúlt években, hogy hogyan is kellene „visszaépíteni a megszűnt jogállamot” a majdan csak feles többséget szerző rémkoalíciónak. Bár szerintem nem csak a jobboldalnak, de

érdemes megnézni ennek a „restart jogállam” ötletcsomagnak az evolúcióját.

A jól bevált receptet láthatjuk, a „tudós társadalom”, a „szakértők” lefektetik az elméleti alapokat, ahhoz az elmúlt hónapokban felzárkózik a politikai kommunikáció – gondoljunk Gyurcsány, Fekete-Győr vagy Vadai Ágnes fenyegetőzéseire –, amit általában a kommunista eszköztár szerint követni szokott a cselekvés, a megtorlás. Amit, mondom, a „földönfutóvá tétellel”, újságírók foglalkozástól való eltiltásával és ruandai módszerekkel történő felelősségre vonásával kilátásba is helyeztek. Ezek finoman szólva sem demokratikus eszközök, de – gondolom – az lenne az érvelés, hogy a „jogállamiság helyreállításához” mindez szükséges. „A szabadság ellenségeinek nem jár a szabadság”, ez gondolom ott lenne új, robespierre-i alkotmányunk értelmező rendelkezései között.

Vörös szerint az Alkotmánybíróság nem látja el alkotmányos funkcióját. Erre hivatkozva pedig az országgyűlés visszavonhatná az önkényuralom kiépítéséhez hozzájáruló törvényeket, hivatkozva arra, hogy az önkényuralom alkotmányellenes, az Alkotmánybíróság pedig nem nyújtotta az ilyen esetekben szükséges védelmet az alkotmányos rend számára.

Nem vitatható a személyes érintettség, hiszen a testület még 2012-ben valóban visszautasított egy, a volt alkotmánybíró által is „szakértett” elég furcsa beadványt, mely magát az Alaptörvényt akarta alkotmányellenesnek minősíttetni. Fenti érvelésre egyébként visszafogottan azt mondanám, hogy egy ravasz tévedés, de jogi szempontból sokkal hátborzongatóbb a logika. Vörös Imre az Alaptörvény ún. ellenállási klauzulájába kapaszkodik bele – ez egyébként a történeti alkotmányunk egyetlen, az írott alkotmány részét képező passzusa. E szerint a „hatalom kizárólagos birtoklására irányulótörekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”.

Vörös egy korábbi alkotmánybíróhoz képest megengedhetetlen módon azt mondja, hogy ebbe az egyetlen szakaszba valójában két esetet kell beleérteni: az egyik, ami valóban következik a normaszövegből, hogy ha valaki például fegyveres milíciákat kezd szervezni a parlament elfoglalására, akkor az ellen bárki –  a most hatályos törvényi keretek – között felléphet.

A másik értelmezés azonban Vörös szerint az, hogyha

már befejeződött a „hatalom kizárólagos birtokbavétele” – ami szerinte minden évben meg is történt a „fideszfasizmus” elmúlt 11 évnyi rémuralma során–, akkor a törvényi keretekre tekintet nélkül fel lehet és fel kell az ellen lépni.

Azt mondja szó szerint, hogy

Ő ebből vezeti le, hogy azokat a jogszabályokat, melyeket a 2010 óta regnáló kormánytöbbség kétharmaddal fogadott el, feles többséggel is át lehet írni, hiszen azok egy „autokrácia” termékei. Még azt is kifundálta, hogy ha mindezzel az eljárással szemben valaki az Alkotmánybírósághoz fordulna, mi a megoldás: az Országgyűlés visszaveszi az alkotmányosságról való döntés jogát a testülettől, hiszen – mondja Vörös – e joggal a parlament ruházta végül is fel a testületet és a jogot így vissza is veheti. Hogy amúgy az Alkotmánybíróság alapvető hatáskörei az Alaptörvényben, részletes szabályai pedig szintén kétharmados törvényben vannak lefektetve, az nyilván nem érdekli különösebben.

Azért nem Vörös Imre az egyetlen jogász, aki így látja. Magyar György ügyvéd már hónapokkal ezelőtt arról beszélt, hogy egyszerű többséggel is át lehet írni az alkotmányt és a sarkalatos törvényeket.

Igen, ahogy említettem, folyik a jogi „érvelés” mantrázása. Magyaré talán annyiban vérszegényebb, hogy ő pusztán a végterméket deklarálta, különösebb érvelést nem fűzött hozzá, de talán mindenkinek jobb így. Mondom, én egy nagyon tiszta ívet látok 2011-12-től máig: puccsot készítenek elő a demokrácia ellen. 1990 óta az volt a „mondás”, hogy az igazán „nagy közjogi ügyek” eldöntéséhez kétharmadra van szükség, mert egy ilyen többség reprezentálja a parlamentben a társadalmi konszenzust. Ezt azonban 2010 után az ellenzék igen hamar felrúgta, elkezdték „egypártinak”, majd „illegitimnek” bélyegezni az Alaptörvényt, holott a mindenkori alkotmányos rendszer nem „többpártiságot”, hanem kétharmadot ír elő az alkotmányozáshoz.

Van olyan ellenzéki érvelés, miszerint ez nem igaz, hiszen négyötöd kellett volna.

Ez egy nagyon jellegzetes „szakmai fake news”. Még Hornék kétharmada alatt – amikor a listás szavazatok 53 százalékával tett szert az MSZP-SZDSZ a parlamenti mandátumok 72 százalékára – került bele az Alkotmányba egy olyan szabály, hogy az alkotmányozási folyamat elindításához, nem pedig annak elfogadásához kell a négyötöd. De ez a módosítás úgy szólt, hogy ’98-ban hatályát veszti.

Ez így is történt, majd Gyurcsányék minden jogállami normát felrúgva – persze ekkor már 2006 ősze után voltunk – a 60. évfordulóra kiadott „ünnepi” közlönyben úgy jelentették meg a korábbi módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt Alkotmányt, hogy ez a négyötödös passzus mindenféle parlamenti aktus nélkül újra megjelent benne. Majd mikor az új kormánytöbbség 2010-ben egyik első parlamenti intézkedésével ezt – a jogértelmezés biztonsága miatt – megint hatályon kívül helyezte, elkezdték építeni erre hivatkozva is, hogy az alkotmányozás illegitim.

És erre csatlakoztak rá Magyarék?

A „hangulatra” magára igen, de Eörsi Mátyás már 2011-ben írt arról, hogyan lehet majd feles többséggel alkotmányozni, ha 2014-ben leváltják a Fideszt. Ezt segítette az ellenzéki pártok kommunikációja, akik illegitimnek tételezték az Alaptörvényt – persze mikor felvették parlamenti mandátumukat, letették arra az esküt. Az „elit krémje” pedig tovább szőtte a közjogi halandzsát, hol tisztán ideológiai, hol közjogi „vádakkal” illetve az új alkotmányt. Születtek harsányan lábjegyzetelt tanulmányok arról, az Alkotmánybíróság hogyan dobhatna vissza tartalmi okok alapján alkotmánymódosításokat, holott az alkotmányozó akaratát egy alkotmánybíróság sehol a világon nem írhatja felül,

És mindemellett folyt persze az ármánykodás nemzetközi színtéren is, ahol a médiatörvény 2010-es elfogadása óta építi a nyílt társadalom hálózata hazai kollaboránsaik aktív segédletével, hogy a magyar alkotmányos rendszer nem jogállam. Ott az érvelés általában nem belső jogi „anomáliákra”, hanem arra épül, hogy bár formailag legitim eljárásban történik a jogszabályok elfogadása, azok nincsenek összhangban a „nemzetközi standardokkal”, ezért valójában tartalmilag illegitimek. A Magyarországgal szemben jelenleg is zajló, 7-es cikkely szerinti uniós eljárás egyik oka a Sargeninti-jelentés alapján például az, hogy az Alaptörvény a házasság intézményét „elzárja” a homoszexuálisok elől.

Mindenki Magyarország ellen? Ez összeesküvés-elméletnek tűnik.

Tűnhet ez így nagy hirtelen összeesküvés-elméletnek, de a paranoiásnak is lehetnek igazi ellenségei. A 1920-as években volt az akkori kormánypártnak egy választási plakátja, ez jut most eszembe: „Bethlen István harcol egész világ ellen!” – és alatta ott volt az is: „álljatok melléje!” Sem a helyzet, sem az abból fakadó kötelesség nem sokat változott mára.

Visszatérve kicsit a mára – Fleck Zoltán jogszociológus úgy fogalmaz: „az Orbán-rezsimközjogi akadályait” semlegesíteni kell a „a jogállam visszaállítása és stabilizálása érdekében”.

Nyilvánvalóan a cinizmus mondatja velem, de nem tudom kihagyni: „jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”. Ezt pontosan ennek a jogászi körnek a szellemi idolja, a semlegesség „mintapéldánya”, a Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróság mondta ki, mikor a 1990-es évek elején meggátolták azt, hogy egy valódi diktatúra, a kommunizmus főbűnöseit felelősségre lehessen vonni. És a vicc az egészben, hogy annak a testületnek Vörös Imre egyébként a tagja volt.

Most hirtelen ő is, Fleck is szívesen „lemondana időlegesen a jogállam tiszta érvényesüléséről”, hogy visszaállíthassák azt, ami a 2010 előtt volt. Azt, amikor egy jól körülhatárolható elitcsoport a kommunizmusban felhalmozott politikai tőkéjét a rendszerváltoztatás után kulturális, gazdasági és intézményi tőkévé transzformálta és e „megalvadt struktúrák”, ahogy Tellér Gyula fogalmazott, utána megtartották pozícióikat megannyi társadalmi alrendszerben.

De most a baloldali érvelés mondja azt, hogy a Fidesz ültetett minden alkotmányos intézmény élére pártembereket. Így egy esetleges hatalomváltás esetén is meg lenne kötve az új kormány keze, nem érvényesülhetne tehát a népakarat a fideszes „deep state” miatt. Ettől szabadulnának.

A balliberális falanxok domináns helyzete az elmúlt évtizedben valóban megingott, de ez nem valamiféle „antidemokratikus tünet”, pusztán annyi, hogy a posztkommunista erők már nem birtokolják a sajtó, az akadémiai világ, a közjogi intézményrendszer megannyi pozícióját. Miért fogadjuk el azt az értelmezést, mely a demokrácia normális egyensúlyi állapotának manifesztálódásaként állítja be azt az Alkotmánybíróságot, mely praktikusan elszabotálta a rendszerváltoztatást, azt az egyetemi oktatást, mely az összes társadalomtudományi területen a „világnézeti semlegességre” mint liberális tantételre épít, vagy azt a médiahelyzetet, ahol elvegetált egy jobboldali napilap és egy-két hetilap?

Ezeken a területen indult meg egy komoly piaci, kulturális és intézményi átrendeződés – de remélem, még közel sem ért véget –, ami miatt roppant frusztrált az a szellemi kör, mely a 1980-as, 1990-es évek óta hozzászokott ahhoz, hogy az ő hangja visszahangzik az éterben és a „láthatatlan alkotmány” alapján kelő és fekvő „fékek és ellensúlyok rendszere” ideológiailag őket támogatja a valóban fontos társadalmi határhelyzetekben.

És a 2022-es választás tétje igazából ez: sikerül-e végre meghaladni kádervilág által ránk hagyományozott szellemi operettparádét, vagy visszatérünk oda, ahol 2010 előtt voltunk. Amikor egy bülbülszavú, aranyosnak tűnő srác, akivel bárki elengedné a lányát egy mindenmentes avokádós lattéra, Gyurcsány Ferenccel a háta mögött a kamerába pislogva elmondja, hogy az ország egyik felét már tönkretették, a másikat épp most adják át Brüsszelnek, de mindezt átláthatóan, a civil szektor bevonásával és az uniós értékeket szem előtt tartva.

Valóban van ennek realitása?

Remélem nem, de koncentráljunk most inkább a feltámadásra, várjuk őszintén azt, pláne egy pandémia idején. Látni kell, hogy amikor az éjszaka a legsötétebb, akkor van legközelebb a hajnal. Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

Képek: Földházi Árpád