Így akart visszatérni az utolsó magyar király

Gali Máté (1988, Vác) történész PhD, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, illetve a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.

***

IV. Károly 1921-es két visszatérési kísérletét „királypuccsoknak” is szokták nevezni. Valóban puccskísérletek voltak ezek?

Annak ellenére, hogy már a korabeli sajtóban és a politikusi megnyilatkozások között is találkozhatunk a „királypuccs” kifejezéssel, véleményem szerint IV. Károly restaurációs törekvései nem nevezhetők puccskísérletnek. A „puccs” szó valamiféle törvénytelenségre, erőszakosságra utal, amiről meglátásom alapján ebben az esetben nem beszélhetünk.

IV. Károly az 1918. november 13-án kibocsátott, és rendkívül körültekintően megfogalmazott eckartsaui nyilatkozatában a trónról formálisan nem mondott le, hanem csak „visszavonult az államügyek vitelétől”, valamint előre elismerte azt az államformát, amelyet Magyarország a későbbiek folyamán magának választ. E dokumentum azonban nem tartalmazott miniszteri ellenjegyzést, ami nélkül pedig az uralkodó minden intézkedése érvénytelen volt, továbbá a király lemondása az akkori törvények szerint csak a magyar országgyűlés jóváhagyása esetén volt hatályosnak tekinthető.

Hogyan értelmezték akkoriban a király lépését?

Noha azt követően, hogy 1918. november 16-án, Budapesten kikiáltották a népköztársaságot, egyesek értelmezhették úgy, hogy az utolsó magyar király lemondott a trónjáról, ám 1919 őszétől, egy önmagát „ellenforradalminak” nevező, jobboldali–konzervatív rendszer került hatalomra hazánkban, amely hatályon kívül helyezte az 1918–19-es baloldali forradalmak rendelkezéseit, és Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnöksége idején, 1920 márciusában – a 2394/1920. M. E. számú rendelet értelmében – formálisan is visszaállította a királyságot, kimondva, hogy

IV. Károly legitimitását az államfői hatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikk által – átmenetileg – életre hívott kormányzói intézmény sem csorbította. Az elkötelezett legitimista és neves alkotmányjogász, Molnár Kálmán akkortájt úgy fogalmazott, hogy „IV. Károly jogát nem szüntette meg a forradalom ereje”, és a szintén elismert jogtudós, Reiner János is azon az állásponton volt, hogy „a trón IV. Károly királlyal be van töltve, s a Habsburg-dinasztiának a magyar királyi trónhoz való viszonya egy percre sem szűnt meg”.

Gali Máté

Az uralkodó miért csak Magyarországra próbált meg visszatérni? Ausztriában eleve esélytelen lett volna megkísérelnie a hatalomátvételt? Ott nem maradtak legitimisták?

Természetesen maradtak legitimisták Ausztriában is, ám ők meglehetősen csekély befolyással bírtak, és maga az osztrák közvélemény is elutasítóbb volt a Habsburg-ház restaurációját illetően, mint a magyar. IV. Károly királyunk I. Károly néven volt osztrák császár, és ottani viszonylatban 1918. november 11-én olyan nyilatkozatot tett közzé, amelyben felfüggesztette az uralkodói jogainak gyakorlását. Másnap a bécsi ideiglenes nemzetgyűlés kikiáltotta a Német-ausztriai Köztársaságot (Republik Deutschösterreich). 1919 márciusában, mielőtt a császár a svájci emigrációjába távozott volna, a vorarlbergi Feldkirchben kibocsátott egy manifesztumot, amiben érvénytelennek nyilvánította az előző év november 11-én tett állásfoglalását. Erre válaszul a nemzetgyűlés 1919. április 3-án elfogadta az ún. Habsburg-törvényt (Habsburgergesetz), ami alkotmányerejű jogszabály volt, és

a család tagjait kiutasították az országból, a vagyonukat pedig elkobozták.

Mennyire érvényes még a Habsburgok korlátozása Ausztriában?

A ’30-as évek derekán e törvényt részlegesen enyhítették, többek között alkotmányerejű jogszabály helyett egyszerű többséggel módosíthatóvá tették, ám az 1938-as „Anschluss” után berlini nyomásra ismét szigorítottak rajta. Az Osztrák Köztársaság manapság is hatályban lévő szövetségi alkotmánya szerint egyébként egyetlen korábban Ausztriában valaha is trónon lévő uralkodócsalád leszármazottja sem választható osztrák szövetségi elnökké.

IV. Károly király első visszatérési kísérlete alkalmával, 1921. március–áprilisának fordulóján Horthy Miklós kormányzónak mivel sikerült rábírnia az egykori uralkodót arra, hogy felhagyjon a trónja visszaszerzésének szándékával?

IV. Károly már 1920 májusában levelet intézett a kormányzóhoz, melyben tudtára adta, hogy az uralkodói jogairól nem mondott le, és a trianoni békeszerződés aláírását követően szándékában áll visszatérni, hogy az ország újjáépítéséből kivegye a részét. Ennek keretében „a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még ez év folyamán kezembe kívánom venni” – fogalmazott a küldemény. Horthy Miklós ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a Habsburgok trónigényét sem az első világháborúban győztes nagyhatalmak, sem pedig a szomszédos országok nem támogatják. Emlékiratai szerint ezen alapos reálpolitikai megfontolások figyelembe vételével

a kettejük között 1921. március 27-én, a budai Várban lezajlott találkozón. A kormányzó memoárja alapján a király ekkor azzal érvelt, hogy a közvetítői révén Aristide Briand francia miniszterelnök hallgatólagosan jelezte felé, hogy nincs ellenvetése a visszatérését illetően. Horthy erre azt felelte, hogy a budapesti francia követ útján érdeklődjék meg Párizs hivatalos álláspontját, amíg pedig az megérkezik, IV. Károly térjen vissza a szombathelyi püspöki palotába, ahová egy nappal korábban érkezett.

Mi volt erre a franciák reakciója?

Nem meglepő módon azonban március 30-tól Aristide Briand cáfolni kezdte, hogy személy szerint szerepe lett volna az uralkodó visszatérési kísérletében, a hazánkkal szomszédos kisantant államok pedig, elsősorban Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter közbenjárása nyomán, ultimátumot intéztek a magyar kormányhoz, amelyben

A néhai uralkodó, látva a nagyhatalmak és a szomszédos országok reakcióit, április 5-én elhagyta hazánkat.

Tábori mise a biatorbágyi vasútállomáson 1921. X. 22-én, IV. Károly király és Zita királyné (a lámpaoszloptól balra) visszatérése során. Forrás: Fortepan / Lencse Zoltán.

Az első visszatérési kísérlet kudarcát követően mégis miből gondolta IV. Károly, hogy az 1921 októberében megkísérelt második restaurációs próbálkozása sikerrel járhat? Rendelkezett addigra nemzetközi támogatottsággal?

Nem rendelkezett nemzetközi támogatottsággal, viszont úgy gondolta, az első visszatérési kísérlete is csak a kellő előkészítés hiányában, illetve annak rosszul megválasztott időpontja miatt fulladt kudarcba. Éppen ezért a Magyarországon maradt bizalmi emberei már a nyár elején megélénkült erővel fogtak hozzá a második restaurációs próbálkozás előkészítéséhez, az államapparátus és a hadsereg királyhű tagjainak sorai között.

Hogyan reagált erre Budapest?

A magyar kormány értesült az uralkodó terveiről, ezért

illetve gróf Bánffy Miklós magyar külügyminiszter megkísérelte elérni Londonban, hogy a svájci emigrációban lévő királyt egy távolabbi helyre szállítsák, szorosabb felügyelet alá vonva. A britek azt szerették volna, hogy Spanyolország fogadja be az uralkodót, ám Madrid erre nem vállalkozott, így IV. Károly a svájci kormány döntése értelmében októberig Svájcban maradhatott.

IV. Károly a világháború idején

Mit lépett ezek után Károly?

A király pontosan tudta, hogy még a továbbszállítása előtt cselekednie kell, illetve még azt megelőzően, hogy október végén a nyugat-magyarországi felkelésben részt vállaló, és legitimista meggyőződésű Ostenburg-Moravek Gyula egységeit az Őrvidékről Budapestre vezényelik, ahol a hadsereg kötelékébe olvasztják. Mindezen körülményeket figyelembe véve 1921. október 20-án repülőgéppel a Sopron vármegyei Dénesfára érkezett, Rakovszky István legitimista politikust miniszterelnökké nevezte ki, majd a személyéhez hű katonaság élén

A második visszatérési kísérlet során, október 23-án került sor a legitimista és kormányhű erők összecsapására Budaörsnél. Az utóbbiak győzelmével végződő ütközetben mennyire voltak kiegyenlítettek a viszonyok? Összességében pedig mekkora áldozatokkal járt a csata? 

A budaörsi csatáról készült egyik legrészletesebb szakirodalmi feldolgozás szerzője, a jeles szlovákiai magyar történész–könyvtáros, Fogarassy László szerint a királyhű erőket a IV. Károly által ezredesből tábornokká előléptetett báró Lehár Antal, valamint az őrnagyból ezredessé tett Ostenburg-Moravek irányították. Számuk hozzávetőlegesen 5000 főre rúgott. Velük szemben a hivatalos adatok alapján 8000 embert számláltak a Nagy Pál gyalogsági tábornok vezette kormányerők, akik közül nagyjából 2000 főt a Gömbös Gyula által sebtében toborzott egyetemi hallgatók, valamint különféle radikális jobboldali társadalmi szervezetek tagjai tettek ki. Fontos megjegyezni, hogy

ezért a budaörsi „csata” résztvevői gyakran – éppen a tisztjeik utasítására – inkább a levegőbe lőttek, semmint élő célpontra. Ebből kifolyólag a veszteségek is igen alacsonyak maradtak. Fogarassy László adatai alapján a kormánycsapatoknak 12, míg a királyhoz hű erőknek 7 halottja volt (megjegyezve, hogy utóbbiak közül ennél többen estek el, viszont csak ennyit tudtak számba venni). A sebesültek száma összesen 62 főre rúgott.

Egyetemisták a budaörsi csatában.

Az összecsapást követően IV. Károly őrizetbe került, és november elején a feleségével együtt elszállították Magyarországról. Rövid élete hátralévő részét portugáliai száműzetésben töltötte. Ide követték-e őt legitimista politikusok? Illetve tervezett-e innen kiindulva újabb visszatérési kísérletet?

Legjobb tudomásom szerint a portugáliai Madeira szigetén IV. Károly háztartása 24 főből állt, de legitimista politikus egy sem volt közöttük. Nem tudom, hogy két kudarcos kísérlet után még szerepelt-e a tervei között egy harmadik visszatérési próbálkozás, ám azt követően, hogy 1922. április 1-én spanyolnátha-fertőzésben elhunyt, ha voltak is ilyen elképzelései, azok vele együtt szálltak a sírba. Helyzetét egyébként is nagyban nehezítette volna, hogy néhány nappal a Magyarországról való távozását követően,

Ez egyébként 1620, 1707 és 1849 után a Habsburgok negyedik detronizációja volt hazánkban.

A Horthy-korszak későbbi szakaszaiban nem merült fel a trón betöltésének lehetősége?

A trónfosztást követően a legitimista csoportok akkor kezdtek el komolyabban aktivizálódni, amikor IV. Károly legidősebb fia, Ottó 1928-ban betöltötte a 16. életévét, s ez által a családja hagyományai szerint nagykorúvá vált. A legitimisták ifjabb gróf Andrássy Gyula körül csoportosuló keménymagja őt tekintette törvényes magyar uralkodónak, míg a mérsékeltebb szárnyuk, melyhez például gróf Apponyi Albert is tartozott, tudatában volt annak, hogy a Habsburg-dinasztia restaurációját ellenző nagyhatalmak jóváhagyása nélkül Ottó nem ülhet a magyar trónra.

Más személy is szóba került?

A legitimistákkal szemben az ún. szabad királyválasztók tábora elsősorban nemzeti uralkodót akart az ország élén látni. Emiatt ők a Habsburgok közül is a család „magyarországi” ágának leszármazottjaiban gondolkodtak: József vagy Albrecht királyi hercegekben. Rajtuk kívül

A külföldi jelöltek közül a ’20-as évek második felétől a magyar revíziós igényeket támogató Olaszország királya, III. Viktor Emánuel, illetve az olasz uralkodócsalád egyéb tagjai is felmerültek. De egyesek úgy vélték, hogy Ladomér, esetleg Radomér néven a revíziós törekvéseink angliai pártfogója, Lord Rothermere vagy az ő fia lehetne a király. S nem szabad elfelejtenünk, hogy a szabad királyválasztóknak volt egy olyan része is, akik Horthy Miklóst, vagy az ő egyik családtagját kívánták trónra ültetni. 

A tihanyi Attila-domb, IV. Károly-kálvária (Siklódy Lőrinc, 1927.), szabadtéri szentmise. Forrás: Fortepan / Karabélyos Péter

Horthy Miklós hogyan viszonyult a királyság intézményéhez?

Horthy Miklós kormányzóként elfogadta, hogy Magyarország király nélküli királyság. Az emlékirata szerint 1922 nyarán gróf Ráday Gedeon korábbi belügyminiszter vezetésével befolyásos személyiségek egy csoportja felkereste őt, hogy „a nép minden rétege nevében” felajánlják számára a koronát, ám a memoárja alapján ezt akkor arra való hivatkozással utasította vissza, hogy kormányzóként közbizalomnak örvend, amit bizonyosan elveszítene, ha királlyá koronáztatná magát. Vélhetően emellett azonban tisztában lehetett azzal, hogy őt, mint egy református dzsentricsalád sarját, erős fenntartásokkal fogadná a trónon a döntően katolikus magyar arisztokrácia.

melynek révén az 1933 és 1942 közötti alkotmányjogi változások hatására kormányzói hatalmának mértéke már megközelítette az 1918 előtti királyok erejét. A kiváló történész, Olasz Lajos szerint azonban az államfői hatalom megerősítésére ebben az időben Kelet-Közép-Európában mindenhol sor került, és Horthy viszonylag széles hatásköre nem a kormányzói egyeduralom kiépítését szolgálta, hanem „a politikai egyensúly és az alkotmányos parlamenti struktúra fenntartását a különböző szélsőséges törekvésekkel szemben”.

Igaz az a vélekedés, miszerint Horthy kormányzói dinasztiát szeretett volna alapítani?

Jogköreinek kiterjesztése mellett világos elhatározása volt a kormányzói tisztség családján belüli átörökítése, melynek keretében 1942-ben az országgyűlés törvényt fogadott el a kormányzóhelyettesi intézmény bevezetéséről. Ezt a tisztséget az első, s egyúttal az utolsó alkalommal az idősebbik fia, az év nyarán, a keleti fronton repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt István töltötte be. A temetésén jelenlévő Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter azt jegyezte fel a naplójában, hogy a benyomásai alapján ezt követően Horthynak nem voltak világos elgondolásai az utódlását illetően, de a környezetében tettek utalásokat arra, hogy a másfél éves unokáját, Istvánt szemelte ki e pozícióra. Hazánk második világháborús veresége miatt ugyanakkor Horthy Miklós öröklési elképzelései nem valósultak meg.