Mert mi, nők, köszönjük szépen, jól vagyunk

„Valóságos aknamezőn érezhetjük magunkat mostanában, valahányszor a nőiségről és az anyaságról, a családról, ne adj’ isten a férfi- és a női nemhez kötődő szerepekről merészelünk beszélni. Elég egyetlen rossz mozdulat, óvatlan lépés, és máris vicsorgó látszatforradalmárok gyűlnek körénk, hogy aztán szigorú mantrájukkal győzködjenek bennünket arról, mit is jelent valójában nőnek lenni.

Persze az igazi harc már jó ideje a teremtés rendje ellen zajlik. A kezdetben még értékes és jogos emancipációs törekvések hamar a valóság meghamisításába torkollottak, az elnyomottak pedig elnyomókká váltak. Ezért fordulhat elő, hogy amikor Zorigt Burtejin, az Amnesty International Magyarország nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó szakértője „emancipációs ismeretek” tárgyból oktatja olvasóit, úgyszólván teljesen elfelejti, hogy céljaik legnagyobb része réges-régen megvalósult. Az igazság ugyanis az, hogy ma Magyarországon a nők egyáltalán nincsenek elnyomva; munkaerőpiaci és tanulási lehetőségeik szinte korlátlanok, szakmailag megbecsültek, és szabad akaratukból dönthetnek arról, hogy életük középpont­jául a kar­riert, a családot vagy éppen a kettő közti – kétségkívül nehezen megteremthető – egyensúlyt választják.

Nem, a valódi cél már jó ideje nem a nők helyzetének javítása vagy a nemek közötti egyenlőség kiharcolása. Inkább egy eltorzult, inverz irányba vágtatunk, egy olyan világ felé, ahol valaki alkalmatlansága ellenére is pozícióba kerülhet, csak azért, mert nő; szakmailag előnyt élvezhet egy férfival szemben, csak azért, mert nő; bármivel megvádolhatja a férfiakat, csak azért, mert nő; és ahol az anya akármikor és akárhányszor nemet mondhat magzata életére – csak azért, mert nő.”