Burgerpolitika – Az amerikai politika hatása Magyarországon

„Itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya” – idézik Komár Lászlót, a „magyar Elvist” a bevezetőben a szerkesztők David Cornstein, a nemrég hazánkból távozott nagykövet köszöntője után, megemlékezve a Megáll az idő kólás jelenetéről, valamint a Budapesten harminc éve, a Régiposta utcában megnyílt, első McDonald’sról és akkor már a Tankcsapda vonatkozó sorairól is, mely szerint „te az orrodig se látsz, neked jó a McDonald’s”, valamint hogy „átvernek a reklámmal, ezzel az Amerika-lekvárral”. 

Való igaz, talán annyit különösebb szociológiai vizsgálódás nélkül is elmondhatunk, hogy a magyarok ambivalensen tekintenek az Egyesült Államokra: egyszerre csodálják és gyűlölik. A Tankcsapdát is fotózták már le Meki-burger zabálása közben, mely, ha kicsiben és a poén szintjén is, de felvetette a mostanában közmondásos „hitelességi kérdéseket”. (Ahogy antikapitalista ismerőseim szokták mondani: nehéz a kapitalizmusban hitelesen antikapitalistának lenni.) 

Szóval egyszerre csodáljuk és gyűlöljük Amerikát, ami a szocializmus – bocsánat, kommunizmus – évtizedeiben a szabadság és jólét hazájának tűnt, mi több, annak szimbóluma volt. Azaz többről volt szó, mint a vasfüggönyön túl, ahol Amerika pusztán nagyhatalmi mivoltából fakadó kulturális ereje és soft powere miatt hatott a popkultúrára, a mindennapi életre. Nálunk Amerika sóvárgott ideál volt, melyet fokozott a disszidensek, emigráltak, az „amerikai nagybácsik” jelensége is. 

Viszont egyrészt az irreálisnak bizonyult várakozásokat a rendszerváltás után a csalódás követte, másrészt – legalábbis bizonyos rétegek körében – divat lett Amerikának, mint a szuperkapitalizmus, a materializmus, a fogyasztói társadalom, az önzés és a globalizmus szimbólumának és megtestesülésének elutasítása is. És bizony itt nem az akkor nem vagy alig létező alterbal mozgalmakra gondolok, hanem például a keresztény-jobboldali-népnemzeti közegre. 

Az biztos ugyanis, hogy a rendszerváltástól kezdve a hétköznapi jobboldali középosztály – hangsúly a hétköznapin – erős fenntartásokkal tekintett az USA-val kapcsolatban, olyan fenntartásokkal, amelyekben meglepő módon magára ismerne a kortárs woke-újbaloldal. Talán az indiánregények és Remus bácsi meséinek hatása, de harminc éve jobboldali kártyapartik állandó politizálós témája, hogy mégsem hiteles, ha az indiánok kiirtói és a feketék szegregálói a szabadság hazájának tekintik magukat.

Szóval a magyar szabadságharcos hagyománnyal azonosuló jobboldali „diskurzus” hajlamos – kétségtelen, joggal és érthetően – az indiánokkal és a feketékkel azonosulni, még úgy is, hogy a mai amerikai nemzedékek már egyik akcióért sem hibáztathatóak. Eme meghatározó szabadságharcos-szuverenista jobboldali gondolkodásmód számára Amerika, mint nagyhatalom sem szimpatikus, és mivel a rablóprivatizáció, valamint a korai banki magatartás tapasztalata nem a pozitív élményeket erősítette a kapitalizmussal kapcsolatban, ezért a kontinensnyi ország sokszor a neoliberális/neokonzervatív szellemi mérgezés forrásaként is azonosul. 

Mindenesetre:

Az újabb generációk inkább a szabadságharcos hagyományt vitték tovább, nem az aulikusat, és ez magában hordoz egyfajta nagyhatalom-ellenes attitűdöt. Ennek persze időnként része egyfajta keletre tekintés, amit ma könnyű, ám téves a „keleti nyitás” fényében értékelni.

Ez az ambivalencia talán ma is jelen van, állást kell foglalni: Amerika vagy nem Amerika. Eközben azóta az amerikai popkultúra ugyanúgy dominánssá vált itthon, mint anno tőlünk nyugatra. Amerikát nem tudjuk távolságtartással szemlélni, pusztán csak tisztelni vagy kicsit fanyalogni rajta; Amerika jelkép, Amerika igen/nem, pedig meglehetősen messze vagyunk tőle. 
Amerikából csak Hollywoodot, New Yorkot, Los Angelest, a kint az alsóbb néprétegek által látogatott burgerláncokat és a két partvidék hiphopzenéjét ismerjük, miközben van egy másik Amerika is – hacsaknem sok Amerika van; és persze a sok Amerikát összefogja a nagy Amerika. És vannak Amerikában nagyon ismerős dolgok is, például a nagyváros–vidék-ellentét kísérteties mértékben hasonlít a mi népi-urbánus vitáinkra. 

De ez mind csak az én elmélkedésem volt – annak illusztrálására, hogy egyáltalán miért releváns Böcskei Balázsék kötete. Mely ugyanakkor nem a popkultúrára, hanem a közélet és politika világára fókuszál, három részre osztva:

A szerzőgárda bizonyos tekintetben sokszínű: mind egyetemi emberek, mind a politika másod-harmadvonalából dolgozó technokraták, „szürke eminenciások”, akiknek azonban az eszére és tudására, kreativitására igen nagy szüksége van a „vezérkarnak” (lehet, hogy a szürke eminenciások nem is annyira szürkék?). A szerkesztők megemlítik, hogy diverzebbre szerzőgárdát szerettek volna, de inkább a jobboldalhoz, konzervatív gondolatvilághoz köthető, felkért szerzők közül sokan visszamondták a felkérést, ami igen sajnálatos (ebben jelen sorok szerzője is vétkes, egyben utólag irigykedik, hogy miből maradt ki – így jártam, tartja a dakota mondás). 

Mi van a kötetben?

A vaskos, négyszáz oldalas kötet amúgy rövid, közérthető és élvezetes stílusú esszékből áll, megkönnyítve az olvasók dolgát. Összességében az derül ki belőle, hogy a magyar politikumra és közélet mind közvetve, mind direkte hatott az amerikai közélet és politika a rendszerváltástól fogva. Ugyan a választási rendszerünk a német modellt vette alapul, de a „fékek és egyensúlyok” sokat emlegetett elképzelése, a think-thankek világa (Századvég, Political Capital, stb.), a kampánytechnikák, az ellenzéki előválasztás és még számos dolog amerikai átvétel vagy tengerentúli inspiráció. 

Néhány kiragadott példa: Strumpf István a politikai intézmények és az alkotmányozás kérdéskörét vizsgálja; Szabó Andrea és Oross Dániel a Bajnai-kormány és az amerikanizálódás témáját tekinti át; Szigetvári Viktor (igen, az a Szigetvári) a lobbizás és érdekképviselet hazai felfogásának amerikai hatásairól ír; Hajdú Nóra az agytrösztök világába enged betekintést; de előkerül a büntetőpolitika, a környezetvédelem, a külpolitika, a biztonságpolitika is. 

Braun Róbert (az a Braun, igen) a negatív kampányról ír, kiemelve Finkelstein és a Fidesz szerepét eme amerikai jelenség hazai meghonosításában; szóba kerül a nyelvi keretezés, a Big Data, az előválasztás intézménye, a kampányfinanszírozás, a médiarendszer és médiapiac (gondoljunk csak a kereskedelmi tévékre). 

A mozgalmak és ideológiák tekintetében a Mandiner olvasóközönségének különösen érdekes lehet

Stumpf Péter Bencének és Szabó Pálócz Orsolyának a liberalizmus „rettegett kifejezéséről” szóló eszmefuttatása, Kováts Eszter identitáspolitikáról szóló tanulmánya. Üde, a politikától picit távolító színfolt Paár Ádám elemzése az ideológiák, elnökök és filmek témakörében. 

Az amerikai és a magyar jobboldal

Ezen ponton lenne pár kiegészítő megjegyzésem: míg a korábbi esszék informativitásuk és gyakran könnyen beazonosítható, bár finom és (tudományos mivoltuk miatt megkövetelt módon visszafogott) indirekt narratívájuk melletti kompaktságuk miatt is hasznosak az olvasók számára, a jobboldaliságra vonatkozó két esszé informativitásával együtt is további megjegyzésekre méltó – bár kétségkívül nagyon nehéz átfogó képet alkotni és elkerülni a mozaikszerűséget.

Mindenesetre impresszív, hogy Lakatos Júlia említi a Mandinert, és viszonylag hosszan elemzi a Kommentár folyóirat kánonépítési kísérletét. Érthető, hogy az amerikai politika és gondolkodás magyarországi hatásáról szóló kötetben annak hazai lenyomataira koncentrálnak a szerzők, de jelezném, hogy azért az amerikai jobboldali gondolkodásról és politikáról nem mondható el, hogy kiemelten domináns módon meghatározó lenne a magyar jobboldalon, legyen szó hétköznapi értékrendről, reflektív konzervatív gondolkodásról vagy épp politikáról. 

Amit a magyar jobboldali politikai elit keres az amerikai jobboldalon, az amerikai politikában, azok technikák. A gondolkodók pedig ötleteket, inspirációt keresnek, de azért általában épp

és közelebb állnak az európai kontinentális jobboldali tradíciókhoz – például a Lakatos Júlia által is említett Russell Kirk, Richard Weaver bár az ő hatása itthon minimális sajnos) vagy épp Rod Dreher. 

Az igazán furcsa azonban az alt-rightról szóló tanulmány néhány megjegyzése, például ami azt sugallja, hogy a középliberális-jobboldali kanadai pszichológus-életmódtanácsadó, Jordan Peterson valamiképp köthető lenne az alt-righthoz. Ez számomra értelmezhetetlen. Arra is fontosnak tartom rámutatni, hogy az eddig mainstream republikánus politikával szembenálló „alternatív jobboldal” éppen nem csak alt-right és alt-lite lehet, hanem a fentebb említett, kontinentális-tradicionalista hagyományhoz közelebb álló szerzők is bőszen kritizálják azt. Márpedig az általunk, a Mandineren gyakran fordított és faggatott Rod Dreher nehezen volna azzal vádolható, hogy alt-rightos. 

Ugyanígy a magyar jobboldal fő politikai pártja által képviselt egy-egy markáns (illetve pár éve még közhelynek számító, de most már markánsan jobboldalinak beállított) álláspont (az anya nő, az apa férfi) képviselete sem épp valami konfrontatív jobbra tolódás eredménye, hanem egyszerűen a nyugati baloldal igyekszik úgy mozgatni a elfogadható nézeteket magában foglaló keretet a politikai palettán, hogy egy nemrég még át nem politizált és nem is vitatott, még csak jobboldalinak sem nevezhető álláspont hirtelen „meredeknek” meg radikálisnak tűnjön fel. 

Külön kiemelném azt a jelenséget, hogy az amerikai jobboldalon egyre inkább szerveződik a hagyományos kontinentális irányba tolódó irányzat, amelynek dominánssá válása merőben új helyzetet teremtene. Lásd például Gladden Pappin, a University of Dallas professzorának és a University of Notre Dame kutatójának tanulmányát az amerikai jobboldal három irányzatáról. Pappin szerint vannak az arrafelé hagyományosnak tartható, neoliberális jobboldaliak a la George W. Bush; vannak a Trump-féle nemzeti jobboldaliak, akik kevésbé neoliberálisok, de még mindig irtóznak az államtól; és vannak az európai típusú, szociálkapitalista, államtól nem irtózó jobboldaliak, akik

Ez egyfajta mai értelemben vett integralizmus. Itt Pappin külön kiemeli pozitív példaként a magyar kormány családpolitikáját. 

Eme esszék olvasásakor azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért nem találkozni ugyanilyen mértékben baloldali mozgalmak elemzésével az egyetemi világban, és arra jutottam, azért, mert az elemzők maguk ezen baloldali mozgalmak tagjai vagy szimpatizánsai, akik kívülálló pozícióból az ellenfelet/vitapartnert elemezgetik (és gyakran tolják ki implicite az akadémiai területről, azt sugallva, tudományosan nem képviselhető, csak elemzendő jelenségről van szó). Pedig a kortárs baloldalon, főleg Amerikában nagyon is van mit elemezgetni, és ugyan a kötet szövegei sejtésem szerint már 2019 első felében elkészültek, aztán BLM és woke-baloldal már akkor is létezett. Ezt a területet érinti ugyan Kováts Eszter esszéje, de annak fényében többet érdemelt volna, hogy a magyar újbaloldal erősen inspirálódik Amerikából, sőt tekintve az amerikai egyetemi szféra el-woke-osodását, magyarán radikálbalra tolódását, valószínűleg ez a vonal egyre erősebb lesz a magyar egyetemi szférában is, hisz a pénz jelentős részben Amerikából jön, ösztöndíjak is ott vannak, publikálási lehetőségek is, de mindennek a megkaparintásához el kell fogadni az ottani egyetemi világ narratíváit.

Egyébként lassan már lehetne kötetet írni nem csak az amerikai vagy nyugati politika és gondolkodás hazai hatásáról (amin félperiféria-mivoltunkból fakadóan nincs csodálkozni való), hanem egyre inkább

legyen szó az EU-s vitákról, konfrontációkról vagy akár arról, hogy a nyugati és amerikai jobboldali intellektuális elit hogyan figyeli a magyar kormány küzdelmeit, és miként merít belőlük inspirációt. 

Minderre már csak azért is szükség lenne, mert a Sebők–Böcskei-köteten is többé-kevésbé végigvonul egyfajta felzárkózási narratíva, mely főleg Győri Gábor záróesszéjéből (Az amerikai és a magyar demokrácia fejlődése) érezhető ki. Ennek a szemléletnek ugyan vannak jogos meglátásai, de nem biztos, hogy ez az üdvösség útja – főleg a kortás woke-baloldal nyugati térnyerésének fényében. 

Ezzel együtt is az Itt van Amerika – Az amerikai politika hatása Magyarországon informatív, hasznos és élvezetes olvasmány a politika iránt érdeklődők számára, megfelelően őrült célszemély esetében akár még karácsonyi ajándékként is megkockáztatható. 

Sebők Miklós-Böcskei Balázs: Itt van Amerika. Az amerikai politika hatása Magyarországon. Atheneum, 2019.