Így nyaralt Nixon Budapesten 1963-ban

A piacon mindenki megrohanta, aláírás, fotó stb, mintha leszállt volna közéjük a Messiás, és szerencsétlen háziasszonyok úgy vélték, az, hogy belefutottak Nixonba, többet segít rajtuk, mint az, hogy ő hazacipeli a cekkert és megfőzi a bablevest. Pedig tök nyilvánvaló, hogy az ő cipekedése többet lendít előre a világon, mint az, hogy Nixon neje aláfirkant egy cetlit, a lánya meg beáll egy csoport asszony közé és elkattan a fotómasina. Ez Nixonéknak semmibe se került, neki viszont a piacozásra, főzésre, mosogatásra ráment a fél napja, és akkor hol a többi meló. Az a baj, hogy ezek a tényleges munkák és tényleges munkások olyan megdöbbentően alul vannak értékelve, semmibe nézve, a sztárok meg túlhájpolva, mindenki azt hiszi, ha csak megérinti a "szentet", akkor már ő is részese lesz a "kiváltságnak", vagy nem is tudom, mint az ütődött kínai nő, aki majdnem fellökte Ferenc pápát, amikor megragadta a kezét, az meg legszívesebben behúzott volna neki. Pedig Ferenc ebből él - hogy bálványozzák. A bálványnak van szüksége a rajongókra és nem fordítva. De hát ilyen az ember, mindig többre becsüli a hatalmasok világát, akik őt is "győztessé" teszik (így képzeli) - noha a valóság az, hogy pontosan ő teszi győztessé azokat a győzteseket, akiknek aztán a dicsfényéből megpróbál magának is kimarkolni egy falatot. Pedig ezek a győztesek nélküle sehol sem volnának. Szóval igazából az aprómunka a lényeg, de az ember hajlamos lekezelni, és folyton várni a csodára, Godot-ra, Csaba királyfira, Jézusra, az elnökre, a vezérre, a szőke hercegre a fehér lovon, a lottó ötösre, a nyárra, a varázslatra, az apokalipszisre, a nemtommire, ami hiphopp megváltja és megszabadítja. Jön Nixon és megtörténik a csoda. Győz Trump (vagy győz Biden) és megtörténik a csoda. Aztán győznek (vagy vesztenek), és nem történik semmi. De hát én sem vagyok kivétel, én is végiglestem a videót: húha, de nagy extra, Nixon a pesti piacon! És mi történt emiatt? Semmi. Másnap mindenki ugyanúgy kinyitott és a paradicsom ugyanúgy megrohadt, ha nem adták el. De ha Szabóné egyszer nem cipeli haza a cekkert, akkor nincs mit enni. De hát ugye cekkert cipelni, gulyáslevest főzni, edényt súrolni, paprikát szedni, krumplit ültetni, dinnyét árulni, házat állványozni "mindenki tud", viszont Nixonnak lenni - na az tudomány. Pedig Amerikát nem Nixon tette az álmok földjévé, hanem százmilliónyi senki. Közte másfélmillió magyar senki.

A film végén (úgy láttam a kitűnő Bolex super 8-asokkal vették fel) a piaci jelenet a Lehel téri piacnál volt, amit akkor a Rajk eszement posztmodern terve még nem torzított el. A háttérben a templom képe segített a beazonosításban. Kádárék trükkje volt 1956 után, hogy engedték egy kicsit a paraszti magángazdálkodást, mert a Tsz-ek mind a csőd szélén álltak. Szívesen ennék azokból a jóízű paradicsomokból, uborkákból, ami akkor még volt.

Serdülőkorom emlékképei. Akkor még pont így nézett ki Budapest. Az a 63as villamos igencsak szép emlékkép. A Nagyvárad térről indult és sokszor mentünk vele kirándulni.

Ezeket hogy engedték be az országba a hatvanas években? Mégiscsak a nyugati főhatalom alelnökéről van szó. Ráadásul hagyták, hogy csak úgy sétálgasson.