Légvédelmi óriásbeszerzés: egy újabb lépés a honvédelem erősítése felé

Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő írása

Először is szögezzünk le egy sajnálatos tényt: az elmúlt harminc évben a térség egyetlen országa sem hagyta olyan mértékben leépülni haderejét, mint Magyarország. 1990 óta, majdnem három évtizeden át hazánk költötte arányaiban az egyik legkevesebbet a védelemre az egész régióban, 1999-től pedig az egész NATO-ban.

Az, hogy a szövetségben nem az utolsók voltunk közel két évtizeden át, sokszor csak a miniállam Luxemburgnak volt köszönhető. 1999-től folyamatosan megszegtük vállalásunkat a költségvetés 2 százalékos mértékére nézve, és a legtöbb évben beszerzésre is alig költöttünk.

Minden, de minden terület alulfinanszírozott volt. Ennek egyik eredménye az lett, hogy az egykor nagyon komoly képességekkel bíró, rövid, közepes és nagy hatótávolságú rendszerekkel is rendelkező

A nagy hatótávolságú, célok megsemmisítésére akár 200 kilométernél messzebb is képes SZ–200-as rendszert a Horn-kormány alatt, 1997-ben vonták ki a hadrendből. Mindössze 12 év szolgálat után, messze nem elavultan. Ma sincs terv hasonló képességű modern rendszer beszerzésére – már csak azért sem, mert igazán jó nagy hatótávolságú légvédelmi rakétákat Oroszország gyárt. Az amerikai Patriot, melyet Románia közel négymilliárd dollárért tervez megvenni, jóval kevesebbet tud, mint az orosz SZ-400, de az utóbbi politikai szempontok miatt szóba sem jöhet, Törökország éppen most fizet nagy árat a beszerzéséért. 

Az SZ-200-ast, sokak szerint elhamarkodva tehát kidobták, de a Horn-kormány alatt történt egy fejlesztés. A máig rendszerben lévő Mistral rendszert szerezték be. De ennek feladata más: rövid hatótávolságú eszköz, kétszáz helyett nagyjából hat kilométeres távolságig képes célok leküzdésére. A közepes hatótávolságú kategóriában maradt azért egy eszköz, a 20-25 kilométerig használható 2K12 Kub. Bár modernizálták, már nagyon régen nem tekinthető hatékonynak, és rakétáinak üzemidejét sem lehet tovább hosszabbítani.

A választás tehát az volt, hogy lesz-e közepes hatótávolságú légvédelmünk, vagy nem lesz.

Most úgy tűnik, pont kerül a régóta húzódó történet végére: lesz, méghozzá

az amerikai-norvég NASAMS-ot.

Azért a némi bizonytalanság, mert az augusztus 12-i bejelentés még nem erről szólt, de kétségtelen, hogy ebbe az irányba mutat.

Ha tényleg a NASAMS lesz a befutó, akkor azt a légvédelmi rendszert vesszük meg, amely 2005 óta Washingtont védi közepes kategóriában – rövid hatótávolságra az amerikaiak a híres Stinger rakétát használó Avengert alkalmazzák.

Jó-e Magyarországnak az, ami az USA fővárosának védelmére jó, és még vagy egy tucat ország használja vagy rendelte meg? 

Jó. 

Már csak ezért is, mert föld-levegő rakétaként ugyanazt az AIM-120 AMRAAM-ot alkalmazza, amit levegő-levegő rakétaként a Saab Gripen vadászgép. Ez a rakéta a világ legjobbjai között van, és még évtizedekig fejleszteni fogják: nem olyasvalamit veszünk, amit néhány év múlva elavul. De emellett fontos az is, hogy egyben meg lehet venni a készletet vadászgépre-légvédelemre, a nagy tételű beszerzés pedig olcsóbb. Használni és fenntartani is könnyebb egy rakéta-típust, mint többet. Külön előny, hogy azok a rakéták, amelyeknek üzemideje a vadászgépeken már lejárna (ott jóval nagyobb az igénybevétel) a földi kilövőkön még jó ideig használhatók. Ez mind költségcsökkentő és hatékonyság-növelő tétel. 

A bejelentés tehát egy újabb lépés előre.

– egy olyan térségben, ahol több szomszédunk nagyméretű fegyverkezésbe kezdett.

Egy olyan kor felé tartunk, melyben egyre több a bizonytalanság. A 2020-as évtized nem lesz könnyű, a járvány és a példátlan gazdasági válság olyan láncreakciókat indíthat el, amelyek következményeit még nem lehet látni, de vannak nagyon rossz forgatókönyvek.

Tenni kell azért, hogy az NATO és az EU védőernyője megmaradjon, ez alapvető magyar érdek; de készülni kell arra is, hogy ez nem feltétlenül mindig lesz így. 

Szögezzük le:

Ami pedig a legfontosabb: rendszerben gondolkodva, hosszú távú szemlélettel került beszerzésre.

A Leopard 2A7+ harckocsiktól a PzH 2000 önjáró tarackig, a Carl Gustaf páncéltörőtől a helikopterekig és a NASAMS-ig minden beszerzés egy mozaik része, egy olyan mozaiké, ahol összeillenek az egyes elemek.

Ilyen megfontolt, átfogó fejlesztése a Honvédségnek nem hogy az elmúlt három évtizedben, de korábban sem volt. A külső kényszerek, költségvetési csökkentések, politikai fordulatok mindig nagyobb urak voltak a szakmánál. Most végre nem így van. Szakmai viták nem is nagyon lehetnek, csak politikaiak.