Egy beteg denevérből világjárvány: hogyan születnek a vírusok?

A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) „Tudomány a kocsmában” c. előadássorozata keretében Dr. Molnár Orsolya evolúcióbiológus, a Milestone Institute kutatója magyarázta el, hogyan kerülnek a koronavírushoz hasonló paraziták denevérről emberre, milyen járványoktól félhetünk legközelebb, és mit tehetünk, ha nem csak félni, de küzdeni is szeretnénk.

Molnár az előadás legelején világossá tette: a koronavírusos esetszámok és a munkanélküliséghez vagy a tőzsdeindexhez hasonló gazdasági mutatók együttállása azt üzeni, hogy

hiszen az egyik tudományág jelenségei a másik szakma valóságában csapódnak le.

Ezután ismertette az „evolúciós fegyverkezési verseny”, a potenciális gazdatestek és paraziták közötti harc klasszikus modelljét: adott egy parazita, aki egy bizonyos fajta gazdaszervezetet hatékonyan meg tud fertőzni, ennek következtében a gazdaszervezet előbb-utóbb immúnissá válik a parazitára, ami viszont idővel szintén úgy változik meg, hogy az új képességekkel rendelkező gazdát is meg tudja támadni. A végtelenbe nyúló folyamat során „gazdaspecifikusság” jön létre, a parazita egy adott fajta gazda (ember, denevér, kutya…) védelmi rendszerének minden csínját-bínját kiismeri, és rendkívül hatékonyan tudja azt fertőzni – másfajta gazdához azonban nem ért. Ebből a klasszikus modellből kiindulva azt gondolhatnánk, hogy egy évszázadokon át tobzoskákat vagy denevéreket háborgató parazita – például egy Sars-Cov-2 koronavírus – egyáltalán nem vagy csak igen ritkán tud gazdát váltani, és embereket fertőzni tobzoskák helyett. Ez azonban Molnár Orsolya szerint óriási tévedés, a rendkívül gyakori jelenség okát pedig egy másik modell, a Stockholm-paradigma segíthet megtalálni.

Molnár kifejtette, a Stockholm-paradigma két alapvető valóságon nyugszik: a konzervativitáson, amely kimondja, hogy a fertőzést segítő tulajdonságok a paraziták szaporodásakor öröklődnek, és a koevolúción, mely szerint adott parazita a gazdájával és a környezetével kölcsönhatásban fejlődik.

A konzervativitás ékes példájaként az evolúcióbiológus a fonalférget említette, amely bármilyen kontinensen élő patás állatokat képes fertőzni annak ellenére, hogy élete során nem volt lehetősége alkalmazkodni sem az összes patáshoz, sem az összes olyan környezethez, ahol patások élnek. Ennek magyarázata Molnár szerint az, hogy

Így például Közép-Európa -20 és +35°C közötti hőmérsékleten élő népében is megvan az a képesség, hogy -35 vagy +45 fokon is túléljen, akár kihasználja ezt élete során bármikor, akár nem. Ez a törvényszerűség érvényes a vírusokra is – azaz ha egy adott környezetben élő vírus bármely egyedében lappanganak azok a tulajdonságok, amelyek egy másik környezetben való túléléshez szükségesek, a vírus kiválóan tud környezetet – értsd: gazdát – váltani, fogalmazott a kutató.

Molnár szerint genetikai kapacitás tekintetében háromfajta organizmust különböztethetünk meg: egyrészt a specialistákat, akiknek az általuk használt környezeten túlmutatóan alig van genetikai tartalékuk, így többféle környezetet nem tudnak belakni; másrészt polispecialistákat, akiknek genetikai kapacitása egymáshoz viszonylag közel álló környezeteket fog át, így többféle környezetet be tudnak lakni, de nagy környezeti változásokhoz nem tudnak alkalmazkodni; harmadrészt pedig generalistákat, akik az evolúcióbiológus meglátása szerint „a jég hátán is megélnek”. Azt pedig első látásra nem tudni, hogy egy általunk csak emberben ismert kórokozó a háromból melyik típus, azaz valóban csak emberben életképes-e. Egy generalistának a legkönnyebb világjárványt létrehozni, hiszen „attól még, hogy valakit látok egy gazdában, egyáltalán nem biztos, hogy csak abban a gazdában kell, hogy keressem” – fogalmazott a kutató.

Molnár hangsúlyozta: a koevolúció alapvetéséből pedig az következik, hogy minél több az (akár tünetmentes!) köztes gazda, annál hatékonyabb a kórokozó. Úgy vélekedett, ilyen értelemben

hiszen ez az organizmus kihal, amint felgyógyul az utolsó fertőzött ember. Ez azonban csak ritkán van így, az evolúcióbiológus pedig rámutat arra is: a klímaváltozás és a globalizáció folyamatosan mozgásban tartja a gazdákat, újabb és újabb környezetekhez biztosít a kórokozók számára alkalmazkodási lehetőséget – a madárinfluenza európai megjelenését például a fészkelőhelyek klímaváltozás miatti eltolódásának köszönhetjük, figyelmeztetett Molnár.

A kutató három konkrét járvánnyal illusztrálta elméleti alapvetéseit. Elsőként a Chikungunya-lázat említette, leszögezve, hogy „sajnos nagyon nagy eséllyel még hallhatunk” az ezt okozó vírusról. Ezt az Afrikából származó, kereskedelmi útvonalakon Ázsiába és Dél-Amerikába is eljutó vírust ugyanis az ott honos egyiptomi tigrisszúnyog terjeszti, amely Európában nincs jelen. Mikor azonban a vírus 2007-ben Dél-Franciaországba érkezett, ott találkozott az Európában is honos ázsiai tigrisszúnyoggal, amely szintén alkalmasnak bizonyult a vírus terjesztésére, így kontinensünk sem úszta meg a Chikungunya-lázat.

A 2013-2016 között világszerte nagy riadalmat keltő, elsősorban Afrikában pusztító ebolavírussal kapcsolatban Molnár Orsolya kiemelte: a koronavírussal ellentétben ezt nem lehet észrevétlenül behordozni sehova, mert a fertőzötteken azonnal észrevehetőek a tünetek, a mortalitás pedig hatalmas – így

a tünetek durvasága maga szabott határt a vírus terjedésének. Az ebolavírusok egyik fajtája, a reston vírus pedig az emberekben nem, a majmokban azonban annál inkább okoz tüneteket, a lloviu-vírusról pedig még nem tudjuk, hogy emberekre jelent-e veszélyt, de mivel az ebola nagyon közeli rokona, a konzervativitás alapvetését tekintetbe véve erre nagy eséllyel igen a válasz. Ezen vírusok veszélyessége azonban Molnár szerint abban rejlik, hogy az ebola esetében nem tudjuk, mi volt az a „rezervoár-szervezet”, amelyről az ember átfertőződött, az állatokra veszélyes ebolavírusoknál könnyen lehetünk mi is ilyen szervezetek, a ránk veszélyes törzseknél pedig számos állatfaj töltheti be ezt a szerepet.

A paraziták okozta járványok megelőzésével kapcsolatban Molnár világossá tette: a járványok gyakorlatilag nem mások, mint „megtörténni készülő evolúciós balesetek”, hiszen a koronavírushoz hasonló járványok abból alakulnak ki, hogy a világon élő milliónyi denevér közül pont egy fertőzöttel találkozik egy olyan ember, akiben képes megélni egy kórokozó. A járványok elleni küzdelem leghatékonyabb ismert eszköze pedig a kutató szerint a magyar fejlesztésű eljárásrend, a DAMA-protokoll lehet, mely négy fázisból áll.

Az első lépés a dokumentáció: a patogének Molnár szerint „láthatatlan sokféleség”, melyeknek alig 10 százalékát ismerjük, így létfontosságú megtalálni, dinamikus adatbázisba rendezni őket, mielőtt ők találnának ránk. A következő lépés a kockázatbecslés, azaz a földrajzi elterjedés és a más parazitákkal való rokonság alapján a potenciálisan nagy veszélyt jelentő törzsek beazonosítása. A harmadik fázis a monitoringé: szorosan nyomon kell követni a kórokozó genetikai változásait, mozgásmintázatát, és csak ezután következhet a konkrét vírusellenes cselekvés, melyben az elővigyázatosság és az együttműködés elveit kell követni, és például az élelmiszerbiztonság terén kell intézkedéseket hozni. Ebben a fázisban kap szerepet a tudománykommunikáció, ugyanis a tudományos felismerések „emberi nyelvre” való lefordítása nélkül az intézkedések akadályokba ütköznek. Márpedig épp „azt a lépést próbáljuk kivenni, hogy először ki kelljen törnie egy járványnak ahhoz, hogy tudjunk tenni ellene” – összegzett Dr. Molnár Orsolya.