Mit kerestünk a Donnál?

„Azzal, hogy a magyar külpolitika a világháborúban már kényszerpályán volt, nem lehet sokat vitatkozni. Nem az a döntő, hogy Horthy a magyar csapatok frontra vezénylésének megtagadását azzal indokolta Hitlernél: a magyar nép nem tudja elfogadni, hogy hadereje külföldön harcoljon. (Emlékezzünk az 1848-as 10. pontra: »a magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk«.) 

S még csak az sem, hogy Horthy mindenáron el akarta kerülni a német megszállást. Egy folyamat végén már nem lehet jól dönteni, csak rossz és még rosszabb döntések léteznek. Márpedig »a magyar-német „meg nem értés”, hogy az ide illő legenyhébb szót használjam, már 1938 elején világossá vált« – írja Horthy az emlékirataiban, levonva a következtetést: »Mindenesetre hiányzott számunkra az az archimedesi pont, amelyre a tényleg követettől eltérő politikát lehetséges lett volna felépítenünk«. Nem volt, nem is lehetett ilyen archimedesi pont, mert előzőleg volt egy másik: a revíziós politika, amely Hitler mellé kötötte Magyarországot, így válhatott egy »nagyhatalmi játszma« részévé, már ha annak lehet nevezni a második világháborút.

Ha ebből nem volna érthető, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban, ahol legkevésbé sem »a magyar hazát, a magyar nemzetet védték«, akkor talán érthető lesz Horthy 1944. október 15-i proklamációjából: »Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elveszített háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek védelmében, elveszíti a világ közvéleményének becsülését.«”