Évszázadok bús tükre – séta a Házsongárdi temetőben

A Házsongárdi temető nem csupán Erdély, hanem Európa egyik legrégebbi sírkertje. Egy város, egy országrész több évszázados történelmének tükre, ami a szemünk láttára lesz a lassú enyészeté. A valaha szebb napokat is megélt temető történetét Gaal György kolozsvári helytörténésszel idéztük fel.

„Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál” – olvashatjuk Széchenyi sorait 1821-ből.

A műemléktörvény nem védi a sírokat, az államosított sírkertben a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. A régi, feliratos kövek megdőlve állnak, vagy megcsonkítva hevernek szanaszét. Az épületek nagy része is omlásveszélyes: a családi kripták, mauzóleumok fedele tönkrement, az eső és a hó beáztatta őket, lemosta vakolatukat, megbontotta falaikat.

A mai nyelvhasználatban a Házsongárd szó azonosult a temetővel, a név azonban jóval régebbi, mint a temető. Ez a megnevezés a középkori várfallal kerített Kolozsvártól dél felé húzódó meredek domboldalra vonatkozott. A legszebb hangzású magyar szavak között számon tartott Házsongárd eredete ugyanakkor kérdéses. Valószínűleg a német Hasengarten (nyulaskert) vagy Haselgarten (mogyoróskert) kifejezések magyarosodott formája.

A középkori Kolozsváron eleinte a főtéri templom és a várfalak köré temetkeztek. A 1585-ös pestisjárvány idején határozatot hozott a város nagytanácsa, hogy a várfalaktól délre fekvő domboldalon, az akkori dinnyeföldeken egy „tágas helyet szakasszanak ki temetőnek, ahova mind szegény és gazdag ember, válogatás nélkül temetkezzék”. A telket sövénykerítéssel kerítették körül, és faragott kapuval látták el. Városi temető lévén Kolozsvár lakossága – felekezeti hovatartozástól és nemzetiségtől függetlenül – ide temetkezett. A városi köztemetők általában jó félévszázados késéssel ugyan, de sokat elárulnak egy város lakosságának összetételéről és anyagi helyzetéről. Így vált a Házsongárd a XVII. század elejétől

„Az 1500-as évek végén Kolozsvár virágkorát élte. A temető kezdetben főleg a német és a magyar polgárok, céhmesterek és papok végső nyughelye volt, hiszen ők adták a város elöljáróságát. Bő ötven évvel később azonban egymás után nyílt meg három felekezeti tanintézmény (Unitárius, Jezsuita- és Református Kollégium), ettől fogva a kollégiumi tanárok és diákok is ide tértek megpihenni” – meséli Gaal György. Az egymást követő nagy pestisjárványok aztán újabb és újabb területeket hódítottak el a domboldal zöldjéből.

Apáczai Csere János sírja a Házsongárdban

A fejedelemség korának sírjai tehát már a polgári lakosság mellett egy értelmiségi réteg jelenlétéről is tanúskodtak. Ennek a kornak híres halottjai: Apáczai Csere János tudósdoktor, a Református Kollégium alapítója, Szenczi Molnár Albert, a Biblia zsoltárok első fordítója vagy Misztótfalusi Kis Miklós, az első magyar nyomdász.

A fejedelemség megszűnése és a kuruc harcok évei nagyon megviselték a várost. A Habsburg-uralom térnyerésével Kolozsváron is megerősödött a katolikus szellemiség, és az újra berendezkedő jezsuiták magukkal hozták a barokk stílust, amely a köztemető sírjain is láthatóan tükröződött, hiszen sokkal díszesebbé vált a kőfaragás.

„Nagyobb változás 1790-től következett be, amikor a Főkormányszék Kolozsvárra költözésével elkezdődött az arisztokrácia betelepítése a városba. Ettől fogva Kolozsvár ténylegesen is Erdély fővárosává vált, a tisztségviselők közt pedig sok nemes és főnemes volt. Az ő díszes sírjaik és kriptáik a XIX. század első felében jelentek meg a temetőben” – magyarázza a történész. E korszakból nyugszik a temetőben Bölöni Farkas Sándor, 1840-ben a demokráciáról könyvet író Észak-Amerika-utazó, Kendeffy Ádám, a reformkor egyik vezető politikusa, de ugyanezen időszak halottja Jósika Miklós, a „magyar regény atyja”, Aranyosrákosi Székely Sándor, akitől Vörösmarty híres regényének a Zalán futásának legendája származik és gróf Mikó Imre Erdély főkormányzója, Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere is.

Bölöni Farkas Sándor síremléke

Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem sok tudóst vonzott a városba, így a század végére már az ő sírjaik is fel-feltűnnek a temetőben. Az I. világháború kirobbanása után nyitották meg a Házsongárdi új temetőt, hogy legyen hová örök nyugalomra helyezni az elesett katonákat. Ekkor kezdtek az új parcellákba temetkezni. Az I. világháború végéig alig lehetett román sírra bukkanni a temetőben, még az 1918-as hatalomváltás után is csak lassan, a románság betelepedésével párhuzamosan jelentek meg a román nevek a sírköveken. A századfordulót is megéltek közül e temető híres halottja Kós Károly építész vagy Reményik Sándor és Dsida Jenő erdélyi magyar költők.

A II. világégés után Kolozsvár lakosságának még 

„A temető »átfestése«, elrománosítása az 1960-as évektől vált tervszerűvé, és a 1970-es évek közepére, mikorra betelt minden sírhely, ez még hangsúlyozottabb lett. A magyarok számára rettentően körülményessé vált a sírok öröklése, átíratása. A megváltatlanul maradt sírokat új temetkezőknek – többnyire románoknak – osztották ki” – világít rá a történész. 

A Kós család nyughelye

A Házsongárdi temetőt 1962-ben végül államosították. Az ezt követő időszakban megindított túlméretezett iparosítás, a munkaerőként betelepített, főként román lakosság felduzzasztotta a várost, olyannyira, hogy az 1990-es évekre a lakosságnak már a negyedét sem tették ki a magyarok. Szomorú kontrasztként a Házsongárdi temetőben ugyanekkor háromnegyed részben magyar halottak nyugszanak. Az iparosodás hatásai a sírkertben is tetten érhetők: ekkor kezdtek divatba jönni a betonsírok, aminek hatására a temető napjainkra

Az árnyas fák nagy részét kivágták, a zöldfelületek pedig teljesen feloldódtak a betonrengetegben.

A sírhelyek megváltása húsz évre szólt, azonban a magyarok nagy része az anyaországba vagy nyugatabbra vándorolt ki a kis magyar világot követő évtizedekben, így elestek román állampolgárságuktól, és ezzel attól a joguktól is, hogy meghosszabbítsák a sírhelyek kiváltását. 1982-ben a magyar sírok fele megváltatlan maradt, melyek aztán tömegesen kezdtek eltűnni. A sírkövekről lecsiszolták a régi magyar nyelvű feliratokat és címereket, az ott nyugvók neveit és a történelemről árulkodó évszámokat, a helyükbe pedig új vésetek kerültek.

Gaal György a Ceaușescu-érában gyakran szervezett temetősétákat diákoknak, azonban a Securitate egy idő után nem engedélyezte ezeket a tanulmányi körutakat, mondván, nincs mit nézegetni a temetőn, majd az idegenvezetők, ha szükséges, körbe vezetik a turistákat. 2002-ben aztán újra tömegesen tűntek el a magyar sírok, és valószínűleg 2022-ben sem lesz ez másként.

A 71 éves történész hangja ezen a ponton elcsuklik: „2022-ben valószínűleg még több fog eltűnni. Tudom, mert a mi sírjaink is itt vannak. Ameddig én itt élek még, addig én megváltom,

Senki – sem anyai, sem apai rokonságból –, aki megváltsa. Az egyházak indítottak egy akciót, hogy átveszik a sírok megváltását, ha a család nekik felajánlja. Ez az egyetlen reményem. Arra nem számíthatok, hogy Magyarországon, Amerikában és Svédországban lakó rokonok majd 2042-ben fognak gondolni arra, hogy nekünk Kolozsváron van öt sírunk, és ha nem váltjuk meg, elvesznek, és majd Ionescukat és Popescukat temetnek bele” - mondja. 

Dsida-sírbolt

A sok elhanyagolt családi sírkert, a düledező, beázó kripták és emlékművek, a lejáró, megváltatlanul maradó sírhelyek és a szándékos rombolások végül cselekvést szültek. 1999-ben létrehozták a ma is működő Házsongárd Alapítványt, Gergelyné Tőkés Erzsébet – Tőkés László lelkész és politikus testvérének – vezetésével. Ez a szervezet kezdte el megmenteni és rendbe tenni a temető magyar sírjait és kriptáit.

Mivel a román állam semmiféle segítséget nem nyújt a karbantartásban, a sírokat többnyire adományokból és a magyar állam által kiírt pályázatokból finanszírozzák. Így kerülhetett bádogtető gróf Jósika Miklós kriptájára, így takarították ki gróf Mikó Imre végső nyughelyét.

2012-ben, amikor a jelenlegi RMDSZ elnök, Kelemen Hunor a művelődésügyi miniszter posztját töltötte be a kormányban, sikerült elérni azt, hogy 397 sírt megjelöljenek, amelyeket akkor sem lehet kiadni, vagy a helyükre temetkezni, ha nem váltják meg őket. Ahhoz, hogy az erdélyi magyarság legnagyobb temetőjéből ne tűnjenek el ötven év múlva végleg a magyar sírok, magyar nevek, és hogy ne vesszen el a magyar történelem utolsó nyoma is, törvényi szabályozás kellene.

Ahogy Reményik Sándor írta:

„S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre… ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.”