Mi is volt valójában a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege?

Újra elindult szeptembertől a Clio Intézet Tanácsköztársaságról szóló előadássorozata. Hétfőn este a Szlovák Tanácsköztársaság és az északi hadjárat volt a központi téma. Révész Tamás, a Trianon 100 MTA-lendület Kutatócsoport tagja a Vörös Hadseregről, illetve az északi hadjáratról beszélt, majd Bödők Gergely, a Clio Intézet társügyvezetője egészítette ki az elhangzottakat a Szlovák Tanácsköztársaság részletesebb bemutatásával.

Révész három fontos területet emelt ki: az első a Vörös Hadsereg jellegét érintette: tekinthető-e ez nemzeti hadseregnek, miben számítottak bolseviknak, miért mozgósított hatékonyan a kommün, és egyáltalán: kiket mozgósított? Az északi hadjáratot illetően arra kereste a választ, hogy ez honvédő háború volt-e vagy osztályháború, mennyiben volt cél az ezeréves határok visszaállítása, végül pedig, hogy mik vezettek a bukáshoz és a morál összeomlásához.

Pogány József, a katonatanács elnöke búcsúztatja az Ipoly menti védővonalhoz induló katonákat. Józsefvárosi pályaudvar, 1919. február 5.
 

A toborzást illetően az 1919 április 16-i román támadás jelentette a döntő pontot. Összehívták az egyik legfontosabb szervet, a Budapesti Munkás- és Katonatanácsot. Itt hitet tettek a proletariátus mozgósítása mellett, ennek következményeként a Vörös Hadsereg megszervezéséről is döntöttek. A toborzások viszont Szolnok eleste (1919. május 2.) után lettek igazán sikeresek.

Alapvetően osztályharcos retorikával szólították meg az embereket – folytatta. Erre szolgáltak például a plakátok, amelyek

aki a burzsoázia ellen harcol. A küzdelmet a világforradalom részének tekintették: erre kiváló példa az a keresztény jelképekkel is operáló plakát, amelyen a vörös csillag vezeti a katonákat.

A propaganda számos ponton használt olyan elemeket, amelyeket a 19. századból emeltek át. A környező népek ábrázolásában is a 19. századi előzményekhez nyúltak vissza:

Az utóbbiak esetében a barbárként történő ábrázolás sem volt ritka. Jól érzékelhető tendencia volt, hogy akikről azt gondolták, nem klasszikus támogatói a rendszernek, azok megszólítására több hagyományos elemet használtak fel.

A mozgósításnak két fő iránya volt: fővárosi és vidéki. Budapesten a szakszervezeteknek százezrekben mérhető tagsága volt, a városlakó felnőtt férfiak általában tagok voltak. Középületekben vagy az utcán toboroztak, szakszervezeti gyűléseket hívtak össze, ahol együtt és „önkéntesen” mindenki belépett. Külön ezredek, zászlóaljak jöttek létre a saját kádereik, vezetőik alatt.
Révész kiemelt egy Tótkomlóson készült képet, amely a vidéki toborzások hangulatát eleveníti fel. A zászlón szlovák felirat látható, hogy éljen az egységes nemzeti párt: ez a szlovák nemzeti pártot jelentette, amely kimondta a szlovákság csatlakozását Csehszlovákiához. Tehát

a Vörös Hadseregbe a románok ellen – foglalta össze a jelenség ellentmondásosságát.

A katonák

Vidéken is léteztek természetesen szakszervezetek: Nagyváradon, Debrecenben, Győrött, illetve a középiskolák diákjai is csatlakoztak – ez nem csupán a katonai iskolákat jelentette – fűzte hozzá.

Ezen kívül a menekültek csoportja jelentett még fontos erősítést. Egész ezredek, dandárok csatlakoztak a megszállt területekről, ezeket a töredékes egységeket egyesítették és velük töltötték fel a hadsereget. 1919 május közepére 120 ezer főre duzzadt a Vörös Hadsereg létszáma. A propaganda sikeres volt, a munkások számára az osztályharc egy értelmezhető valóság volt, tudták mit jelent, működtek a hívószavak. Fontos volt az úgynevezett „middleman” hatás: az üzenet érvényesítéséhez szükség volt emberekre, akik hitelesek voltak a közösség számára; ha ők közvetítették a mondanivalót, akkor az célt ért.

Nem elhanyagolható a megtámadottság érzése sem, hiszen Szolnoknál jártak a románok. Emellett a csoportnyomás is fontos kényszerítő tényezőnek számított: a szakszervezetek határozták meg az iparvárosok életét,

Az előadó az északi hadjáratra tért rá ezután. Három fontos szempont miatt választották a Csehszlovákok elleni harcot – mondta. Ők voltak a leggyengébbek: létszámfölényben voltak összességében, de ha csak a keleti területeken állomásozó csapatokat vesszük figyelembe, akkor már megfordult az állás. Jelentős részüket tette ki a cseh légió, valamint a Monarchiából megörökölt ezredek, amelyek gyengén kiképzett olasz és francia vezetésű egységek voltak. Fontos szempont volt még, hogy olyan iparvidékek helyezkedtek el ebben az irányban, ahol nagyszámú szervezett munkásság élt. Ilyenek voltak Miskolc, Ózd és Salgótarján is. Végül pedig a szovjet orosz hadsereggel való egyesülés esélye is ott lebegett a szemük előtt.

Május 20-án megtörtént Miskolc elfoglalása, tíz nappal később pedig elindult a nagy támadás is: június 6-án Kassára vonultak be, majd Bártfát és Eperjest is elérték, ezzel megvalósítva a kitűzött célokat. Kun Béla Kassán mondott beszédében kijelentette, hogy ez egy osztályháború, nem pedig egy nemzeti háború.

A hadjárat második szakaszában nyugat felé próbáltak előretörni, kiszélesíteni az arcvonalat, de ez a próbálkozás kudarcba fulladt. Ennek az oka részben az első Clemenceau-jegyzék volt, amely felszólította a magyar kommünt, hogy vonuljanak vissza a kijelölt határokhoz, illetve

Ezen kívül a nyugati irányú támadás már az ország belső részeit érintette, ahol egyszerűbb volt a csehszlovákok számára a mozgósítás, a hadseregükben pedig lecserélték a vezetőket: franciák érkeztek az olaszok helyett.

A második Clemenceau-jegyzék felajánlotta, hogyha a Vörös Hadsereg kivonul a Felvidékről, akkor a románok kiürítik a Tiszántúlt. Ez komoly vitát váltott ki a Tanácsköztársaság vezetésében, ahol végül Kun Béla szava döntött: június 30-tól kezdve kivonultak a visszaszerzett területekről. A döntés külső oka az oroszok veresége Ukrajnában, a világforradalom elmaradása, valamint a csehszlovákok megerősödése volt.

Belső oknak számított a rendszer stabilizálásának igénye: az a kép élt a fejükben, miszerint fontosabb, hogy elismerjék őket, minthogy területeket szerezzenek, hiszen előbb-utóbb úgyis kitör a világforradalom. Ugyanakkor az ellenforradalmi felkelések is egyre nagyobb veszélyt jelentettek.

Harcok a dunai monitorlázadás során

A visszavonulást a hadsereg fegyelmének felbomlása követte,

Két narratíva is létezik ezzel kapcsoltban: az egyik szerint a nemzeti eszme feladásával volt egyenlő a visszavonulás. Emellett fontos még, hogy a töredékegységek összevonásával létrejött csapatok alapvetően rendfenntartókból álltak, nem pedig frontkatonákból, akik esetében sokszor a helyi identitás sokkal erősebbnek bizonyult, mint a nemzeti. A dunántúli alakulatok például nem szerettek volna az Alföldön szolgálni, a felvidéki egységek pedig nem vonultak vissza, hanem otthon maradtak. Ezzel szemben a debreceniek örültek a visszavonulásnak, mert hazamehettek.

A szociáldemokraták árulásának narratívája szerint a Vörös Hadsereg egységei inkább voltak felfegyverzett szakszervezetek, mint szervezett katonai alakulatok. A hátország ellátási problémái is erősítették a bomlást, hiszen nem kivételeztek a katonákkal, akik azt érezték, hogy ők kockáztatnak, az otthon maradtak pedig ugyanazt kapják, mint ők.

Stromfeld Aurél, a hadsereg vezérkari főnöke a csapatkivonások hatására lemondott, Julier Ferenc váltotta a poszton. A bomlás megállítására megindították a románok elleni támadást, ezzel akarták stabilizálni a helyzetet. Ennek hatására a propaganda is nacionalistább színezetű lett. A toborzás ennek ellenére visszaesett, a Tiszántúl környékiek jelentkeztek csak,

A Tanácsköztársaság jövője ezzel megpecsételődött.

Román katonák Budapesten

Összegzésként Révész elmondta, hogy

lokális és szakszervezeti módszereket alkalmaztak. A felvidéki háború szerinte nem számít nemzeti háborúnak, a kiürítés logikus volt a vezetés részéről, a morál összeomlása pedig csak részben magyarázható a nemzeti célok hiányával. A lokális mozgósítás 1919 júliusára a visszájára fordult – zárta előadását.

A Vörös Hadsereg Eperjesen

*

Révész Tamás prezentációját Bödők Gergely egészítette ki a kérészéletű Szlovák Tanácsköztársaság történetével. Kiemelte, hogy szegényesen kutatott a téma, pedig a történet egyaránt része a szlovák, a cseh és magyar történelemnek is. Mivel dilemmákkal terhelt a korszak, nehéz az emlékezetben elhelyezni a Szlovák Tanácsköztársaságot.

Kun Béla felhívására június 16-án a Forradalmi Kormányzótanács a Szlovák Tanácsköztársaság létrehozásáról döntött.

A Szlovák Tanácsköztársaság a Magyar Tanácsköztársaság integráns része volt bábállamként, vagy önállóan beilleszthető a világháború utáni baloldali kísérletek láncába, amelyek Európa-szerte jellemzőek voltak? – tette fel a kérdést Bödők.

Hangsúlyozta, hogy a kikiáltás nem Kassán történet meg, hanem a sokkal szlovákosabb Eperjesen, a helyi városháza balkonjáról. Komoly dilemma volt szlovák részről, hogy

Mindenesetre szimbolikus üzenetváltásokkal indította életét a Szlovák Tanácsköztársaság: a szovjetekkel, a magyarokkal és a csehekkel történtek kapcsolatfelvételek. Természetesen Leninnek személyesen is írtak.

A Népszava 1919. június 17-i száma a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltásáról

Nem egész egy hónapos létezése alatt a szlovák kommün döntéseket hozott a katonai személyek kinevezését illetően, meghatározta, hogy a rendeleteket magyar és szlovák nyelven is ki kell adni, a kávézók, vendéglők, kocsmák nyitvatartását korlátozták, valamint húsmentes napokat is bevezettek.

Vezetője Antonín Janoušek cseh kommunista újságíró volt, aki magyar kommunistákhoz már korábban közel került. Először a Szlovák Tanácsköztársaság végrehajtó bizottságának, majd a Népbiztosi Tanácsának elnöke, végül pedig külügyi népbiztos lett. Pályája kísértetiesen emlékeztet Kun Béla karrierjére – emelte ki.

Antonín Janoušek

Janoušeket később Horthyék bebörtönözték, majd kiadták Csehszlovákiának, ahol szabadon bocsátották. Az 1920-as cseh elnökválasztásokon elindult, 1921-ben Szovjet-Oroszországba akart szökni, de letartóztatták, majd 1922-ben fogolycserék következtében kiadták a szovjeteknek. Feltehetően a sztálini tisztogatások során halt meg.

A szlovák kommün bizonyos kérdésekben még radikálisabb is volt, mint Kun Béláék. Rögtön hozzákezdtek az ipar szocializálásához: már a 10 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásokat is államosították, illetve már 30 kataszteri hold birtok felett állami kézbe vették a földeket. Ezen kívül törekedtek az adósságok rendezésére, miközben a parasztság adóterheit és tartozásait is elengedték.

A forradalmi törvényszékeket is hamar felállították, általános titkos és egyenlő választást vezettek be 18 év felett – kivételt képeztek a papok és a bérmunkásokat alkalmazók. A vörös egységek is megjelentek, ezzel együtt a kivégzések és a bebörtönzések is.

bukásuk pedig elválaszthatatlan volt a magyarországi Tanácsköztársaságétól.

Végső soron a Tanácsköztársaság északi hadjáratának sikerei ösztönözték Párizst az egyre erőszakosabb fellépésre. Ez a külpolitikai siker a belső bázis devalválódásával járt, az ellenforradalmi tevékenységek felerősödtek, Kun Bélának döntenie kellett: vagy a külpolitikai „sikerekhez” ragaszkodik, vagy megpróbálja stabilizálni azt, amije akkor még volt – egy rövid időre.