Egyszerűen fogtuk magunkat, mentünk, és átjutottunk – keletnémet menekültek a Mandinernek

Harminc évvel vagyunk a Páneurópai Piknik után. Mikor jött el az a végső pont, amikor úgy döntöttek, hogy elhagyják Kelet-Németországot, és nyugatra szöknek?

Margarete Pfitzenreiter:Mindig is ellene voltunk a keletnémet államnak. Gyakorlatilag csak nyugati televízió-csatornáink voltak, így politikailag jól voltunk informálva. Rokonságunk is volt nyugaton, a férjem ’87-ben volt náluk látogatóban, én ’88-ban. Látni lehetett, hogy a DDR-ben nem mehetnek tovább a dolgok. Az idősek is mindig mondták, ez így nem folyhat tovább, valamikor ez össze fog omlani. Később a rokonaink is meglátogattak minket, bátorítottak, és kijelentették, hogy a gyerekeinknek nincs jövője ebben az országban. Májusban döntöttünk végül úgy, hogy átszökünk. Láttuk a hírekben, hogy Magyarország elkezdi lebontani a kerítést.

Magyarországon már ’89-ben érezhető volt a változás szele. Mi volt a helyzet Kelet-Németországgal, ott nem volt tapasztalható az enyhülés?

Hermann Pfitzenreiter:A DDR-ben abszolút semmi sem volt érezhető. Nem is akartunk várni a változásra, egyszerűen nem volt remény. Azt láttuk, hogy ebben az országban semmi sem változik.

M: Ezzel szembenMagyarország mindig is a kelet nyugata volt. Sok némettalálkozottitta szeretteivel.

Szabadabbnak éreztük magunkat.

Mi volt a terv, hogyan szerettek volna átszökni a határon, és hogyan találtak rá a Páneurópai Piknikre?

H: Terv, az egyáltalán nem volt. Csak a remény, hogy lemegyünk a határra, és valahogy találunk egy lyukat. Tudtuk, hogy ez a német határon szinte lehetetlen, ezért abban bíztunk, hogy Magyarországon sikerülhet. Egy hatalmas véletlennek köszönhető, hogy végül ráakadtunk a piknikre. Először Jugoszlávián át akartunk szökni, úgy tudtuk,ott nem őrzik olyan szigorúan az osztrák határt, spontán jött, hogy végül Magyarországon próbálkoztunk. Találtunk is egy szakaszt, ahol a drót fel volt szedve, nem tudtuk, hogy ez csak a mezőgazdálkodás miatt van, és ezt a szakaszt állandóan figyelik a határőrök. Le is tartóztattak minket, és négy órán át tartottak őrizetben. Mielőtt elengedtek, az egyik határőr elmondta, hogy jelentették az esetet Berlinnek.

Új terv kellett. Sopronból Fertőrákosra irányítottak bennünket, Ott volt egy terület, ahol lehetett sátorozni. A recepción megkérdeztük, mennyibe kerülne. A hölgy azt válaszolta: Önöknek ezért nem kell fizetniük. Nyilván át akarnak szökni a határon.” Számunkra teljesen hihetetlen volt, hogy erről itt ilyen nyíltan lehet beszélni.

M: Ott, a sátorozó helyen rengeteg üres sátrat, magára hagyott autót lehetett látni, egészen különleges érzés volt. Egyébként esős időszak is volt. A hangulat, ami a tábort körüllengte, és az időjárás harmonizáltak egymással. Az egyik nap reggelén belebotlottam egy emberbe, aki kezembe nyomott egy szórólapot erről a Páneurópai Piknikről. Elmondta, hogy az esemény keretében néhány órára megnyitják a határt.

H: Nem nagyon bíztam benne, hogy ez igaz lenne, így ott maradtunk a helyünkön. Kicsivel később azonban megjelent egy ember, aki a piknikről érkezett, és azt kiabálta: „megnyitották a határt!” Így beszálltunk az autóba. Nem sokkal később már át is jutottunk a kapun.

M: Nem gondolhattunk tervezésre. Még gondolkodni sem nagyon volt idő. Egyszerűen fogtuk magunkat, mentünk, és átjutottunk.

Mit éreztek, amikor végre átjutottak a szabad világba?

H:Kellett még pár száz métera kerítés után, mirevégre megszabadulhattunk attól a feszítő érzéstől.

M: Mérhetetlen hálás vagyok mindenkinek, aki segített ebben. Katonák is voltak, ők nem üvöltöztek, hanem finoman mutatták, hogy gyorsan, gyorsan, haladjunk át. Hálás vagyok nekik, és annak is, aki parancsba adta nekik, hogy így járjanak el a menekülőkkel. El lehet képzelni, milyen érzés van egy olyan emberben ilyenkor, aki a kommunista időkben nőtt fel. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy mi fog történni.

Nagyra becsülöm ezeket az embereket.

Mi történt utána, milyen volt az élet Nyugat-Németországban? Megfelelt a várakozásaiknak?

M: Teljesen.

H: Teljes mértékben. A kezdet nem volt könnyű természetesen. Annyi előnyünk volt, hogy voltak rokonaink, akikhez mehettünk. Az ő segítségükkel hamar szereztünk papírokat. Vasárnap érkeztünk Frankfurtba, hétfőn már volt állásom. Hihetetlen! Egy év elteltével újra saját lábon állhattunk. Egy évbe került, hogy elérjük azt a szintet, amihez a DDR-ben tizenöt-tizenhat évre volt szükségünk.

Hogyan értékelik az elmúlt harminc évet? Lehet még érezni a különbséget a keletnémet és a nyugatnémet mentalitás között?

M: Sajnos ez továbbra is igen jól érezhető.

Sajnálom, hogy teljesen elfelejtették, milyen helyzetben voltak azelőtt. Nehézségek természetesen vannak még, sok tekintetben, ahogy gazdaságilag is, fel kell zárkóznunk a nyugathoz. Nem szabad leragadnunk annál, hogy bizony értek minket sérelmek is. Úgy gondolom, hogy szerencsésekvagyunk. Mindig vannak győztesek és vesztesek. A kommunista időkben azok voltak a vesztesek, akik nem működtek együtt a rendszerrel. Boldognak és szerencsésnek érzem magam. Az eggyel idősebb generáció, akik végigcsinálták a második világháborút, ahogy az édesapám is, szintén örülne ennek. Mindig mondogatták, hogy ez így egyszerűen nem mehet tovább.

H: Mindent megteszünk azért, hogy ne legyenek többé „Ossik” és „Wessik”.

Mit gondolnak harminc év elteltével Magyarországról és a magyarokról?

M: A magyar emberek még mindig nagyon kedvesek. Tartjuk a kapcsolatot a recepciós hölggyel is, aki annyit segített nekünk. Minden második-harmadik évben ellátogatunk ide. Nem örülök neki, hogy Magyarország határán újra kerítés épül. Természetesen vannak nehézségek, amikre megoldást kell találni, én nem vagyok politikus.

H: Világos, hogy Magyarországnak nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy befogadja a menekülteket. Számomra azonban fontos, hogy minden menekültnek meglegyen a joga ahhoz, hogy emberséges bánásmódban részesüljön. Ezt a problémát szerintem a politikának kell megoldania, falak nélkül.