Miért éppen Budapest? – Egy magyar bolyongása Angliától Magyarországig

Angliában született, újságíró, de startupja van. Apja Bollobás Béla Széchenyi-díjas matematikaprofesszor, anyjaBollobás Gabriella szobrászművész. Sok helyen élt a világon, életében mégis kiemelkedő helyet tölt be Magyarország. Mark Bollobas a Duna TV-nél, majd az MTVA-nál volt e sorok írójának kollégája. Régről ismerem, de még számomra is sok újdonságot tartogatott a beszélgetésünk. Interjúm egy nemzetközi életből Magyarországra került és itthon otthont találó ötletemberrel.

***

Amikor április elsején posztoltad azt a fotót édesanyádrólés Stephen Hawkingról, akkor azt hittem, hogy csak tréfa, de aztán kiderült számomra, hogy nem, valóban, pár tíz méterre laktál a 20-21. század egyik legnagyobb elméjétől. Milyen emlékeid vannak vele kapcsolatban?

Stephen egy nagyon kedves es nagyon érdekes ember volt. A kép a cambridge-i kertünkben készült, egy kiállításmegnyitón.A mamám alkotott szobrot és festményt is Hawkingról.A legvégén már csak a szemét használta, de akkor még tudta használni az ujját a kommunikálásra. És ha beszéltél vele, várni kellett két percet, amíg bepötyögte. Emlékszem, hogy a festményen a mamám elképzelt egy fekete lyukat, amiből a fény nemcsak bement, hanem ki is jött. Énmint tini beszeltem Stephennel erről, azt mondtam, hogy ez persze nincs így. Erre szépenlassan, elmesélte, hogy igaza van a mamámnak. Ezt kedvesen és viccesen mondta el. Ekkor mögöttünk élt, de mindig egy kerületben éltünk, tehát nagyon sokszor láttam Stephent, amikor munkába ment kerekesszékével, vagy amikor este jött haza.

A szüleim egyébként már régen ismerték őt. Sőt, a második házasságának esküvői tortájára a mamám készítette a díszt, ez egy kicsi kerekesszék volt, ami belecsúszott a tortába, mintha a házasság vissza adta volna neki a mozgás lehetőségét. Egyébként nagyon szerette a nőket:egyik barátnőm nagyon akart találkozni Stephennel. Ez nyáron volt és ő egy rövid nyári szoknyában volt. A beszélgetés alatt egyszer csak azt vettem észre, hogy Hawking, amikor háttal volt neki, akkor megnézte a lábát(nevet).

Fotó: Mark Bollobas/Facebook

Ha már Cambridge: te ott születtélés ott is éltél sokáig, tehát nem egy nagyvárosban nőttél fel, mégis, ez bizonyos szempontól ugyanolyan izgalmas lehetett, mintha a lüktető Londonban vagy Liverpoolban töltötted volna gyerekéveidet. Milyen volt a sok zseni között élni a Bollobas névvel?

Egy nagyon szép városban nőttem fel. Az az Anglia, amiben én felnőttem, egy nagyon fura világ, mert

Igen, nagyon sok okos ember van ott, de maga az egyetem a kincs. Egyik első emlékem Cambridge-ben séták voltak J.E. Littlewooddal, anagyon híres matematikussal, aki abszolút egy másik generációból jött. De az az Anglia, amiben felnőttem,már nem létezik. Cambridge más lett, és a tudósok is egyre fiatalabbak. De nem is voltam az igazi Angliában, ameddig egyetemre nem kezdtem járni Londonban. Helyette – mivel tudóscsaládban nőttem fel – nagyon sokat utaztam. Éltem a szüleimmel Amerikában egy évig, Kanadában, Szingapúrban, Brazíliában és más helyeken is. Ilyenkor azt éreztem, hogy angol vagyok, magyar vagyok, de igazából nemzetközi vagyok.

Fiatalon rájöttem, hogy a világ nagyon pici. Ez azóta megváltozott, de ezzel együtt szerencsés vagyok, hogy máshol élek most, mint ahol születtem. Nekem fura nevem van, Bollobas. Magyarországon sem könnyű – mindenki Barabásnak hiszi. De Angliában ez nem egy Smith, egy John. És ahhoz képest amikor beszélek angolul, angol kiejtésem van. De ennek ellenére mindig megkérdezik, hogy „Where are you from?” És az mindig egy olyan kicsit ilyen dolog, hogy te nem vagy innen, honnan vagy? És az angolok olyan kedvesen kérdezik ezt, de lelkileg – mivel már hallottad ezt ötezerszer – már fárasztó.

Fotó: Jerez Julio

Te akkor minek érzed magadat? Magyarnak vagy angolnak?

Magyarnak érzem magamat.

Teljesen? Mert ugye vannak olyanok, mint én, akiknek az egyik szülője külföldi, de itt született és itt nőtt fel, és ezért érzi magát magyarnak; és vagy te, aki magyar szülőktől született külföldön, és ezért érzi magát magyarnak. Viszont van úgy, hogy külföldön születik egy gyermekmagyar szülőktől, de akkora az őt körülvevő kultúra nyomása, hogy föladják ezt az identitást – valami hasonló történt az én rokonaimmal az Egyesült Államokban, akik '56-os magyarok leszármazottjai, de már kevésbé érzik magukat magyarnak. Neked sosem fordult meg a fejedben, hogy feladd a magyarságod, azt, hogy ki is vagy?

Sokszor megfordult a fejemben: ki vagyok? Sok ember kérdezte eddig, minek érzem magamat, magyarnak vagy angolnak, biztos tőled is sokan kérdezték, magyar vagy chilei vagy-e. Gondolom, van hatása mindkettőnek, nem? Nekem mindkettőnek van, tehát én Angliában nőttem fel, angol kultúrában nőttem föl, angol a humorérzékem. Anglia több okból isteni, a humorérzék abszolút a number one. És nyitottak és lazák.Sajnos, annyira is lesz szar nekik később, mert nyitottak és lazák. Igazából én az '50-es, '60-as évek angol mentalitására vágyok, ami már nem létezik. Persze az emberek kedvesek – van egy gyönyörű lazaság az angolokban, ami az országon hagyta a pecsétet, de sajnos ez is kezd elmúlni.

Én nem éreztem, hogy ez annyira fontos kérdés, amikor kicsi voltam. Mindig azt mondtam, hogy magyar vagyok és angol. De lelkileg, ma, most, itt magyar vagyok, olyannak, akinek Angliában kellett felnőnie.

Hány állampolgárságod van?

Kettő, brit és magyar.

Te nem akartad követni matematikusédesapádat a zsenik útján?

Nem, szerintem a matektehetség gyorsan kiderül, és nekem ehhez nem volt olyan érzésem, ami ahhoz kellett volna. Szerencsére nem kaptam semmiféle nyomást az édesapámtól, hogy matematikus legyek, azon kívül, hogy mindegyik matekklubban részt kellett vennem a gimiben,és őszintén, azt nem szerettem.

Helyette újságíró lettél...

Igen, igen (felnevet). De büszke vagyok erre, az újságírás egy jó dolog, egy szépdolog lehet. Mert tiszta információt adni az embereknek, hogy okosabban tudjanak dönteni az életükről, az mindenhogyan szép.

Hogyan lettél újságíró? Mert azért – ha jól tudom – igen nagy utat tettél meg addig, ameddig egyszer csak bemutatkoztunk egymásnak a Duna TV-ben.

Én Angliában éltem, sokáig jártam egyetemre, és aztán Amerikába mentünk egy ideig, a papám ott kapott egy állást, mentünk Memphisbe élni. És akkor az volt a terv, hogy én orvosira járjak. De én igazából nem akartam soha orvos lenni. És ezt megtudtam, miután Magyarországra jöttem, ahol bekerültem a SOTE-ba. Igazából elegem lett a tanulásból, ott hagytam SOTE-t. Mondtam,

Elmentem Londonba, pultosként dolgoztam, aztán két hónap alatt mar menedzseltem az első bárt – úgy hívták, hogy Chapter One (Első fejezet – a szerk.). Három évig csináltam ezt, és három helyet nyomtam, egy pubot, egy koktélbárt és egy kicsi night clubot. Rájöttem, hogy ez nagyon fun, az esti élet az egy szuper jó dolog, sok csaj, sok buli, de igazából a végén te dolgozol, mindenki más nem. Nagyon szerettem ezeket menedzselni, tehát ami pénzt kaptam, azt továbbítottam is valakinek. Három év után rájöttem, hogy nem fogok tudni vásárolni Angliában, Londonban egy bárt magamnak, akkor se, ha örökké dolgozok. Tehát akkor most örökké dolgozok valaki másnak? És az nem annyira jó. És ha nincs az a gyümölcs a végén, az nem az én utam. Akkor visszamentem oda, amit legelőször akartam, mint kisfiú: Tintint imádtam, és persze ő egy újságíró volt, ezért visszamentem Amerikába, Memphisbe, ahol egy diplomát csináltam. 2008-ban végeztem broadcast news szakon (televíziós és rádiós műsörközlő – a szerk.). A diploma után kerestem munkát, és el is helyezkedtem helybenegy tévéállomásnál.Aztán jött a válság, előtte utolsónak vettek fel, de a válság miatt elsőként rúgtak ki, persze az egész stábot leépítették szinte. És akkor ott voltam egy-másfél évig, amikor rájöttem, hogy nem fog ez menni. Közben öntöttem betont az utcán, számítógépeket javítottam, tanítottam diákot matekra – sok ilyen kicsi munkát csináltam, csak hogy összekaparjak valami pénzt.

De aztán beköszöntött 2010…

2010-re kiderült, hogy Amerikában nem fog menni most; sha visszamegyek Európába – mert Európába akartam jönni – két opció volt igazából: Anglia és Magyarország. Anglia igazából csak London, mert Londonban van az élet – nem akarok menni Bristolba vagy Leedsbe, vagy mit tudom én hova: azok is okay helyek biztos... Liverpool? Nem, nem no way Liverpool... Tehát semmilyen ilyen helyre nem akartam menni. És gondoltam, az én tapasztalatom Londonbanaz, hogy nagyon-nagyon gazdagnak kell lenni, nagyon sok pénzt kell keresni, hogy olyan életszínvonalat érjél el, mint Magyarországon. Tehát annyi pénz, amit én nem tudok megkeresni, mint újságíró.

Nem akartam az egész életemet eltölteni úgy, hogy mindennap elsétálok egy drága üzlet kirakata előtt, és nem tudok semmit megvenni, ami benne van. De eljátszanimagamnak, mint sajnos nagyon sok magyar, hogy „tök jó, mert Londonban vagyok”, az messze nem elég.

Tehát akkor Budapest.

Tudtam, hogy komoly változás lesz Magyarországon. És akkor elkezdtem írogatni embereknek a Duna TV-nél, MTV-nél, hogy kellene csinálni valamit angolul, nyomni kellene a magyar hírt külföldre, és kaptam egy választ márciusban a Duna TV-től. Áprilisban érkeztem, augusztusban kezdtem dolgozni a Duna TV-nél, közben meg barátoknál éltem díványon. Nagyon boldog voltam, amikor megérkeztem, mert Memphis egy eléggé depis hely, és nagyon csúnya Budapesthez képest. Nem is tudom, de biztos, hogy

A Parlament, a hegy és Buda. Annyira föltöltött a szépsége a városnak. Otthon érzem magamat itt. Nem itt születtem, nem itt jártam suliba, de én úgy érzem magamat, hogy passzol.

Fotó: Mark Bollobas/Facebook

Miért volt rossz Memphis?

Memphis egész Amerika egyben:nagyon jó ott lenni rövid ideig, izgalmas, de szegény, minden amerikai probléma ott van kinagyítva. Ott rájöttem, hogy nem akarok Amerikában élni, nekem nem annyira jön be – tudom, hogy sok embernek nagyon bejön, nekem nem. Viszonylag sokat, 15 évet éltem, főleg csak délen.Amerika nem az én világom. Rossz dolgot is mondhatok: nekem Amerika, legalább ott, ahol én voltam, a Vadnyugat még most is. Ha durván fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy tele van gazdag paraszttal. A parasztok szuperek, nincs semmi probléma a parasztokkal, de nem csak gazdag parasztokkal akarok lógni, akiknek a kérdése az, hogy melyik sportcsapat nyert a hétvégén, milyen nagy az új úszómedencénk, és hány pickup truckja van. A másik, hogy sajnos most is egy rasszista hely.

nem tudnak ezen túllépni, van hogy azt mondják, hogy ne beszéljünk arról, mert az kellemetlen. Nekem voltak színes bőrű barátaim, szám szerint kettő– és ez ott nem volt normális. A baráti körömben rajtuk kívül nem volt fekete, és ez sokkolt egy olyan városban, ahol 73 százalék fekete. Erre egy példa:aholújságírást tanultam,ott harmincan voltak egy osztályban, én voltam egy a két férfi közül – mindenki más nő volt –, és a lányok között huszonvalahány afroamerikai volt.Persze Magyarországon is van probléma – ha magyar vagy és nincs egy roma barátod, az valamit mutat. És ha roma vagy és nincsenek magyar barátaid, az is valamit mutat, nem? Próbáltam azért a legjobbat kihozni Memphisből. Bejártam az egész várost. Orange Moundban fényképeztem sokat, a BBQ-t megismertem, elmentem Al Greent hallgatni a kicsi templomában, láttam a Mississippit, amikor 8 kilométer széles tavasszal, és sok-sok jó élményem volt, de így is-úgy is az volt az érzésem, hogy egy szívtelen városban vagyok, ahol mindig baj lesz az emberek között. És ezt meguntam.

Amikorkilenc éve visszajöttél Magyarországra, teljesen úgy érezted, hogy ez egy új kezdet lesz?

Igen. Én ide szinte semmivel érkeztem meg, egy kofferral jöttem, és végül egy barátom díványán húztam meg magamat aHungária körúton. És mégis olyan boldog voltam, mert tudtam, hogy most indul az én utam!

Fotó: Mark Bollobas/Facebook

Most, hogy már saját családod van, itt képzeled el az életedet Magyarországon?

Igen. Nincs semmi lezárva,nem azt mondom, hogy itt leszünk örökké;de utólag úgy éreztem, nem annyira szerettem gyerekként annyit utazni. Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy gyökérhiányos fa, amit mindig kiültetnek, aztán kiveszik újra, és közben nem ereszt gyökeret. Nem ezt akarom nyújtani a gyerekeimnek vagy a szerelmemnek.

De lehet, hogy később elmegyünk és élünk máshol, mert tudod, az élet hosszú, és lehetőségek szoktak jönni itt-ott.

Volt életcélod?

Amikor a szüleimmel mentem a világban, mint valami rájuk ragasztott baba, nem volt semmilyen célom az életben. Reméltem, hogy később lesz. De sokáig nem lett: volt az, hogy amikor Amerikában egy rádiónál dolgoztam az egyetemen, akkor az volt a cél, hogy díjat nyerjek – de csak annyi sikerem lett, hogy gyakornokot küldött hozzám az a college, ahol később újságírást tanultam. Akkor rádiózással akartam eljutni egy lemezcéghez, de ebből sem lett semmi. Sok karrier volt előttem, de ezeket kb. 3 évig nyomtam, mielőtt rájöttem, hogy ez nem az én sorsom.

Fotó: Jerez Julio

Az, amit most csinálsz, mennyire volt életcél?

Mindig szerettem volna azt, hogy ha kigondolok valamit a fejemben,akkor olyan pozícióban legyek, hogy aztmeg tudjam csinálni. Nem feltétlenül tech cégben, de kreatív munkára vágytam. Hogy egy olyan állásom legyen, amiben megteremtek dolgokat. Szerencsére az inspiráció nagyon sok helyről jön, és amióta szülő lettem, egy nagyon egyszerű tanulógépet kezdtem megépíteni a gyerekeimnek. Szóval, a tech, a kütyük – geekség it's great –nagyon tetszik.

Mik az új terveid?

Most tervezünk egy új terméket, remélem sikeres lesz. Építőelem játékokban vagyunk, és nagyon izgalmas jövő van előttünk. Család terén azt szeretném nyújtani a gyerekeimnek, hogy jó iskolába járjanak;de nem okos gyerekeket akarok nevelni, hanem főleg nyugodt és kedves embereket, hogy ne legyenek az apjukhoz hasonlóan „paragépek”. Ezenfelül van egy vágyam:

mert nagyon szeretjük azt a régiót. Persze nem most, de nagyon nagy lehetőségek vannak ott, és szerintem érdekeseket lehetne csinálni, ami segítene a helyieknek. Mert most el van hanyagolva egy kicsit. Természetesen én nem úgy szeretnék polgármester lenni, hogy lemegyek, és azt mondom: sziasztok, én szeretnék a polgármester lenni, hanem úgy szeretném, hogy ott élnék négy-öt évig, és egyáltalán nézném, hogy mit tudok adni a falunak. Ha jótés ha van értelme, csak elindulnék egy választáson.

Már több mint egy évtizede – egy megszakítással – itt élsz Magyarországon. Mint repatriált magyar, mit szeretsz itt?

Szeretem, hogy ez az ország egy stabil ország, ami ismeri az identitását. Ez egy fontos dolog. Szeretem a szabadságot. Amerikában, ahol éltem, az volt az érzésem, hogy az egy rendőrállam; és Magyarország abszolút nem egy rendőrállam, tehát amit tudok Magyarországon csinálni, mint egy felnőtt, ahhoz képest, amit ott tudok csinálni, nem lehet összehasonlítani a kettőt. Szeretem Budapestet, ez egy gyönyörű város, Magyarország egy szép hely, van egy gyönyörű, egyedülálló kultúránk, ami a miénk. Ezek mind óriási élmények. És persze a legfontosabb, az életszínvonal: az olyan pici pénzből, amit én Magyarországon keresek, és ami Angliában egy részmunkaidős McDonald's-os keresetének felel meg, abból ott nem tudnék semmit se csinálni, Magyarországon meg el tudok tartani feleséget meg két gyereketúgy, hogy boldogok vagyunk. Nem mondom, hogy mindig egyszerű,

Nagyon szeretem emellett azt, hogy Magyarország elkezdte nyomatni ezt a családi vonalat. Tudom, az ismeretségi köröm lefikázza az egészet, de nekem ez egy jó üzenet, és sajnálom, hogy ezt a két gyerek-három gyerek dolgot lekéstük a feleségemmel; már kettő van, és nem tervezünk egy harmadikat. De ezen túl is nagyon fontos a család.

És mit nem szeretsz? Mi az, amin változtatnál?

Oké. Ha nézzük, akkor abban a munkában, amiben én vagyok (startup cégea LEGO-val dolgozik együtt –a szerk.), ahhoz képest, hogy egy magyar termék vagyunk és magyar találmány, száz százalékban magyar termék az alapanyagoktól kezdve, és ez egy oktatási termék, mi eddig nullatámogatást kaptunk. Kellene egy nyílt, átlátszó lista, hogy kiket mivel támogatnak.Miért nincs? Ez az, amit én nem szeretek ebben az országban.A másik, hogy a kommunizmusból tanulta a magyar nép, hogy igazából senki nem felelős. Roosevelt azt mondta egyszer, „buck stops here” vagyis, hogy „nálam a felelősség”. Ki a felelőse ezeknek a támogatásoknak? Mert szerintem nincs. A nem átlátszóságot nem annyira szeretem, de ebben nincs akkora különbség Magyarország és más országok között, ott legalábbis, ahol éltem. Változtatnék a magyar karakterben meglévő negativizmuson is. Sajnálom, hogy nem támogatjuk egymást jobban. Vagy hogy tudnak az itt élők nehezek is lenni. De ez szerintem nem csak az én problémám.

Őszintén szólva,

A családi vonal egy jó kezdet, de csak az, egy kezdet. Egyébként sok az olyan sztori, hogy a legtöbb fiatal kimegy diplomával Londonba, és mit csinálnak? Pultosok? Hosszú távon ebből nem lesz jó sztori, és Angliában mindig másodrangú polgárok lesznek, mint régebben a cselédek, takarítók.Sose nem fognak belepasszolni az angol társadalomba, és egy társadalomperemén élni borzasztó.A vége meg a sztorinak majdnem mindig az lesz, hogy elege lesz, és visszajön összespórolt hárommillió forinttal, amit egy lakásra tesz le. Ha segíteni lehetne a fiataloknak, hogy maradjanak, az az első számú feladat. Ha elmennek a fiatalok, még inkább nyugdíjas ország leszünk, és az borzasztó, mert sajnos csak egy dolog fontos a nyugdíjasoknak – hogy mennyi pénzt kapnak most; a jövőről nincs szó. Szeretném azt is, ha a fizetések magasabbak lennének, vagy hogy a vendéglátásban a kiszolgálás jobb lenne, mert az borzasztó. Az utolsó dolog… a kenyér! Hogyan lehetünk az egyetlen ország a szomszédaink között, ahol a kenyér ennyire rossz? Miért nincs jó kenyér, mindenhol, mint Spanyolországban, Németországban, Franciaországban?

Anglia, Amerika, Magyarország – ezek voltak az országok, ahogy hosszabb ideig éltél. Ha még egyszer úgy alakul, hogy elmész, és viszed magaddal a családodat, akkor hova mennél?

Nagyon szeretem a családomat, a feleségem egy csodálatos nő, aki az egész családunknak a motorja. Mellette jobb férfi vagyok. Viszont nem vagyok már fiatal, 47 éves vagyok, ez már az a kor, amikor, ha jelentkezel valahová, akkor már látják a korodat, és felszisszennek, hogy hú, ez már nem 35 vagy 29. És ha nem itthon élnék velük, akkor tengerpart mellett élnénk. De mindenképpen Európában, mert Amerikát nem szeretem, de Angliába sem vinném a feleségemet. Európai vagyok, és imádok itt lenni, a kultúrában, az „Old World”-ben. Europe is amazing, and Budapest is a jewel in its crown!