Válasz a Porgy és Bess-vitára

„Valencia James karibi származású (az Opera kötelékébe soha nem tartozó) táncosnő levelének fordítása jelent meg néhány napja az Index címoldalán, az ún. „Porgy és Bess-ügyben”. A benne foglalt időnként hátborzongató vádakra, állításokra és a „perverzió” minősítésére válaszul a Magyar Állami Operaház nevében az alábbi tényeket szeretném kellő nyugalommal rögzíteni leginkább az olvasó, de persze a szerző tájékoztatása miatt is: 

Nem Gershwinék döntése az all black cast kitétel, csak a dalszövegek egy részét jegyző Ira Gershwiné (és még ide is kell illesztenünk egy szót: „állítólag”).

A tiltás nem 80 esztendős, itt keverednek dátumok: akkor George, a zeneszerző halt meg, a tiltás viszont Ira csaknem 50 évvel későbbi halálához „kötődik”, 1983-hoz („állítólag”).

Teljes logikai képtelenség, hogy a mi döntésünk a „kifehérített” (valójában mindössze normális operaként előadott) Porgy és Bess kapcsán a magyar adófizetőket sérti (bár kétségtelen jól hangozna), mert épp számukra teremti meg a hozzáférést az operairodalom egyetlen elzárt remekművéhez, márpedig minekünk a remekműjátszás remek feladatunk.

Történelmi igazságtalanságot sem követtünk el afroamerikaiakkal szemben a mű előadásával, vagy ha igen, akkor a Tamás bátya kunyhójának puszta olvasása is az lehetett.

A Porgy és Bess tényszerűen nem folklór-opera; Gershwin egy szűk nyarat szánt a charlestoni körülmények, hangulatok megfigyelésére (ha ezzel autentikussá lehetne válni, talán ezt a tanulmányutat kellene kikötni, vagy a kulturális Maugliként való felnevelődést afroamerikaiak között, nem pedig a bőrszínt), amúgy pedig Gershwin maga nyilatkozta, hogy a Carmen drámájának romantikáját és a Mesterdalnokok szépségét kívánja egyszerre megírni a Porgyban… Miről beszélünk hát? Bizet-ről, Wagnerről?

Minden alapmű kiragadható valamelyest a kontextusából, ez színházi alapvetés, a mű lényege és üzenete fontos: vagy akkor Bernstein kezét is le kéne vágni, mert a Rómeó és Júliából West Side Storyt csinált? (Arról nem is szólva, hogy Miss James elég sok mindent nem táncolhatna el, ha ez az előadói szabadság nem létezne.)

Ha Miss James valóban úgy érzi, hogy azért van értelme a tiltást tartani ma is, mert a feketék elnyomása Amerikában folyamatos („mind a mai napig ostrom alatt áll”), miért nem csatolta be a két éve, nyolcesztendős kormányzás után leköszönt „fekete” elnökhöz, Mr. Barack Obamához e tárgyban nyilván küldött leveleit, rajta mégis csak nagyobb relevanciával kérhető számon az USA-béli rasszizmus, mint rajtunk?

A Porgy-opera nem autentikus, viszont egy absztrakt műfaj stilizált opusza, a tánc meg aztán kiváltképp nem dokumentarista művészeti ág; Puccini Cso-cso-szánja vagy Verdi Aidája sem par excellence japán vagy etióp művész a világ színpadain (még Tokióban sem, Addisz-Abebában pedig nincs operaház), ahogy Bartók Mandarinja se kínai szinte soha.

Az európai művészet minimum a középkor óta szabad, senki sem fog arra engedélyt kérni (maradva az előbbi példánál) Japán vagy Etiópia népességétől, hogy bő 80 éve vagy régebben keletkezett darabokat miként állítson színpadra, ez a cenzorkodás teljes nonszensz.

Magyarországon a jobbágyfelszabadítás óta nincs igazi szolgaság, és az sem rabszolgaság volt, szóval egy másik kontinens igazságtalanságait bár értjük, azért büntetni minket nem lehet.

A rasszizmus per definitionem sem az, amikor „nagy” nyomja el a „kicsit”, mert a rasszizmus bizonyos jegyek alapján létrehozott hierarchiát jelent; vagy akkor a táncosnő szerint például a dél-afrikai apartheid nem volt rasszizmus, ahol épp a „kicsi” nyomta el a „nagyot”?
Valószínűleg Miss James keveri a mi hazánkat más államokkal: ma Magyarországon nem érhet megkülönböztetés színes bőrű embereket, ha pedig mégis történne ilyen eset, a hatóságok azonnali feladata eljárni, állampolgárként pedig kötelesség feljelentést tenni a tudomásra jutott bűncselekményről.

Magyarországon nem sújtja romák ezreit „intézményes elnyomás” (az „intézményes” jelzőt nem is értjük, valamilyen romaellenes hivatalról lenne szó?), ellenben számos külön program létezik a felzárkóztatásukra; azt pedig muszáj visszautasítanunk, hogy ne jelenne meg magyar színpadokon roma művész: az Operának is számos – mivel nyilvántartani nem lehet, „szemlátomást” illetve saját elbeszélésből tudhatóan – cigány származású, közszeretetnek örvendő művésze és munkatársa van, főszerepeket énekelnek, szólókat játszanak, a magyar könnyűzene és dzsessz tekintetében pedig ez a vád nemcsak sértő, de nevetséges is.

Magyarországon az afrikaiakat nem hívják „félvérnek”, hisz ez a szó teljesen mást jelent, különböző színű szülőktől születettet, és semmi pejoratív sincs benne.

Miss James sem jött el a mi Porgy és Bess-előadásunkra (pedig 18 ezren eddig igen), ilyen értelemben tehát elkapta a kórt, amit a hozzászólók nagy része is, akik ugyan beszélnek róla, de sohasem látták; ha látta volna, két „fekete” szereplővel is találkozott volna, akik közül az egyik egy magyar sztárszínész különben.

Nincsenek plusz költségeink a „fehér” szereposztás miatt, így nem is terheljük az adófizetőket, mert MINDENT előre kifizettünk a jogtulajdonosnak és a kottakiadónak.

A magyar operabarátok hozzáférése nem oldható meg másképp, csak ha a művet saját produkcióban repertoárra vesszük: ez történt. 14 énekes idereptetése, 8 héten át történő itt tartása, és a műsorterv évről évre annak fényében történő összeállítása, hogy ők mikor érnek rá, teljességgel lehetetlen, és a hazai énekeskultúra, valamint az utazó társulatok minőségének ismeretében indokolatlan túlköltekezés is volna, valódi „kárt okozna az adófizetőknek”.

Nem hisszük, hogy a magyar művészek, operaénekesek értenék, miért írja róluk Miss James, hogy „kiváltságos, hatalmi helyzetben” lennének: ők a legjobb tehetségükkel és szándékukkal működnek közre Amerika operairodalma legszebb művének előadásában.

Nem hisszük azt sem, hogy ha Miss James ma az orosz származású amerikai születésű, zsidó Gershwint nem engedné a saját darabjában fellépni (mert az közben már az afroamerikaiak elnyomás alatti küzdelmének összművészeti szent tehene lett (ez következik gondolatkísérletéből), józanul gondolkodik.

S végül még valami a Miss Valencia James olvasói leveléhez szerkesztett fotó nyomán: a Szkéné 2015-ös előadásában a karibi művésznő (aki Budapesten tanult) Szergej Gyagilevet, a híres Cári Balett vezetőjét alakítja. Tehát barbadosi születésű, afro-amerikai hetero, nádszálvékony táncosnőként bújik egy fehér, orosz homoszexuális (korpulens, víziszonyos, cukorbeteg stb.) menedzser bőrébe, s közben a fehér francia zeneszerző, Debussy zenéje szól… Merész művészi megoldás, szó se róla, ám semmiképp nem hívnám perverziónak, lehet, hogy működik, és lehet, hogy valamiképp a „balettigazgatókkal”, a „fehérekkel”, az „oroszokkal”, a „homoszexuálisokkal”, a „korpulensekkel”, a „víziszonyosokkal” és a „cukorbetegekkel” is egyeztetve volt… Azonban hol van ez az azonosulási salto mortale attól, hogy 35 év rasszista tiltás után Budapesten egy európai társulat újra előadja az európai származású George Gershwin operáját annak eredeti nyelvén, angolul?

Várjuk Önt is 2019. november 20-tól az Erkel Színházba, ahol négy előadás erejéig megint színre kerül Gershwin mesterműve: ez a legfontosabb érvünk a rasszista cenzúrával szemben.

Ókovács Szilveszter

főigazgató

Magyar Állami Operaház”