Így segítenek magyar orvosok a rászoruló Kárpátalján

Kik alkotják a kárpátaljai orvosmissziót, hogyan és mikor jött létre?

2017 szeptemberében indultunk, nyolc orvost kerestem meg ekkor a baráti és tanítványi körömből. Ahogy nőtt a feladatunk, ahogy egyre több helyre mentünk, úgy láttuk, hogy több ember kell. Így

Ma már tizenhét orvosunk van, emellett tizenhét medikussal és nővérekből, konduktorokból, írnokokból álló, tizenhét fős személyzettel dolgozunk, akik segítenek nekünk a kórlapok vezetésében. Mi mindenkiről kórlapot vezetünk, így jövőre meg tudjuk nézni, hogy tavaly ilyenkor milyen volt az állapota. Ez az alapja a gondozásnak, amit végzünk.

Dr. Vojcek László

Ön a Katolikus Karitász Orvosmisszióját vezeti, miben különbözik ez a Kárpátalján dolgozó többi orvosi szervezettől?

Az a kevés hasonló szervezet, amely időnként elmegy Kárpátaljára, nem azt végzi, amit a Katolikus Karitász Orvosmissziója. Mások – ha mennek, mert nagyon kevesen mennek – elsősorban a határ mentét járják 15-20 kilométeres szélességben, de nem jutnak el Rahóra, Gyertyánligetre vagy Kőrösmezőre, ami több száz kilométerre van a magyar határtól. Mi 2017 szeptemberétől járunk rendszeresen, már 16 települést látogattunk meg Kárpátalján. A gyermekeket háromtól tizenhat éves korig regulárisan és évente visszatérően leszűrjük, majd egy év múlva megnézzük, hogy az addigi eredményünk helytálló-e, nem igényel-e korrekciót – új szemüveget vagy lúdtalpbetétet –, hiszen ezek növekedőben levő gyerekek. Vagyis a gondozásunk abban is kiteljesedik, hogy nem csak egyszer megyünk el szűrni, hanem évenkénti szűréssel gondozunk. A mi tevékenységünk tehát a gondozásban és abban nyilvánul meg, hogy

A többiek a határ menti településekre mennek el, egyszer.

Milyen alapon választják ki, hogy hova jutnak el, mely gyerekeket szűrik?

Mi azokra a helyekre megyünk, ahol még van magyar óvoda, iskola. Az nem kritérium, hogy a lakosságnak egy döntő többsége magyar legyen. Voltunk olyan helyen – Gyertyánliget –, ahol ugyan van magyar óvoda meg iskola, de a lakosságnak a többsége már nem magyar. Mi az utódokra gondolunk. Az a célunk, hogy az ott tanuló gyermekek magyarul tanuljanak. Ha mi ellátjuk őket szemüveggel, megvizsgáljuk, meggyógyítjuk őket, akkor remélhetjük, hogy a magyar nyelvüket és a magyarság iránti elkötelezettségüket megtartják. Emellett mindenkit megnézünk – az ukránt, az oroszt, a magyart, a szlovákot, a románt, a lengyelt, bárkit, aki a településen előfordul és bejelentkezik hozzánk. Ehhez igénybe veszünk tolmácsokat, a tanítókat.

Hogyan látja a kárpátaljaiak orvosi ellátottságát, az ottani egészségügy helyzetét?

A válasz egy szóval annyival elintézhető: 

Két szóval már annyi lenne, hogy az ottani kormány a százötvenezres magyarságot biztosan – mert őket átlátjuk –, de lehet, hogy az ukrán lakosság nagy részét is az egészségügyi ellátás szempontjából magára hagyta. Mondok egy példát. A fogászati ellátás úgy néz ki, hogy fizetős a fogorvos, de még az érzéstelenítőért is leküldi a beteget a patikába, mielőtt kihúzza a fogát. A kórházba felveszik a beteget, de ha infúzióra szorul, leküldik a hozzátartozót a patikába az infúzióért, a belevaló gyógyszerekért és az infúziós szerelékért. Nincs gyermekorvos, nincs iskolaorvosi hálózat – ez Magyarországon elképzelhetetlen lenne, itt minden osztályt kétszer vizsgálnak meg évente –, nincs fogorvos, nincs védőnő, nincs terhesgondozás, nincs csípőficamszűrés. Védőoltás csak akkor van, ha a magyar kormány küld. Ezért fordulhatott elő az, hogy többször nem tudtunk menni a tervezett időpontban, mert az adott településen járvány volt. Mi ezt látjuk Kárpátalján. Ezért kell mennünk. És még miért? Mert az ott élő százötvenezer ember – akiknek harminc százaléka gyermek –

Mert másképp ezt a hármat nem tudjuk, csak ahogy ezt a hármat megtanultuk.

Milyen típusú vizsgálatokat végeznek a kint élőkön?

A gyermekek szemészeti, fogászati, és ortopédiai vizsgálatával indult a misszió. 2017 szeptemberében mentünk ki először, Gyertyánligetre. Itt azzal szembesültünk, hogy egy szemüveges kislány volt a körülbelül négyszáz főt számláló iskolában, és az ő szemüvegét is Prágában írták ki, mert a szülei ott dolgoztak. A többieknek nem volt. Márpedig tudni lehet, hogy az európai lakosságnak 8-12 százaléka szemüvegviselő. Talán tartós barátság is szövődött köztem és az egyik kisfiú között, aki a következő utunk alkalmával közölte, hogy

És azt mondja, most már ő is orvos lesz, ha ilyen jó dolgokat tudunk mi, orvosok csinálni.

Mennyi embert vizsgáltak meg eddig?

Azért megyünk, hogy segítsünk. Ma már több mint kettőezer gyermeket vizsgáltunk meg, közel négyszáz szemüveget és csaknem hatszáz gyógyászati segédeszközt, lúdtalpbetétet, sarokemelőt írtunk ki, ami nem volt, aminek kellett volna lennie, mielőtt a magyar orvosmisszió odament. Amikor láttuk, hogy vannak olyan negyven-, ötven-, hatvanévesek, akiknek az életben nem mérték meg a vérnyomását, vércukrát, azt mondtuk: nekünk ezt is be kell vállalnunk, hogy nem csak a gyereket szűrjük, hanem az őt hozó szülőt, nagyszülőt is. Emellett már kismamákat is gondozunk, és mivel nincs nőgyógyászati rákszűrés, márpedig „dobogós” helyen szerepel a nőgyógyászati onkológiai halálozás világszerte, ezért nőgyógyászati méhnyakrákszűrést is végzünk. Továbbá gyógytornászokkal is dolgozunk.

Meddig terjed a segítségnyújtás?

Sajnos több mint tíz műtétre is sor került, mert ahová mi irányítottuk őket – a területileg illetékes kórházba –, nem tudták a beavatkozást elvégezni. Volt orvostan-hallgatónő, aki pályát akart módosítani, mert a fülbetegségét nem tudták gyógyítani, és úgy érezte, fél füllel nem lehet orvos. Őt itt operáltuk meg Budapesten, a műtét költségeit a Magyar Katolikus Karitász biztosította.

Milyen az együttműködés a helyi szervekkel – a határőrséggel, a helyi orvosokkal, az iskolaigazgatóval, a polgármesterrel? Hogyan fogadják ők az orvosmissziót?

A helyi Karitásszal, a helyi iskola igazgatójával, tanáraival nagyon jó. Az ottani ukrán nyelvű városvezetéssel is kiváló a kapcsolat. Az egyik kistelepülésen a polgármester egy szót sem tud magyarul, csak románul és ukránul, de nagy örömmel és könnyes szemmel fogadott minket, mindig megünnepli az ottlétünket. A határőrséggel való viszony már nem mondható mindig jónak: nem kifejezetten akadályozzák, inkább sokszor lassítják az átjutásunkat. Nem mintha nem értenék, hogy az ő szomszédjukon, rokonukon, esetleg a saját gyermekén is segítünk, hanem egyszerűen azért, mert

Ha megvárakoztatnak és nem tudunk soron kívül átjönni, akkor hajnali egy-kettőre érünk haza hétfőn, de reggel nyolckor már kezdődik a munkánk a rendelőkben, kórházakban.

Mi volt személyesen a legmélyebb benyomása, a legmaradandóbb élménye az utazások során?

Nagyon sok volt. Mesélhetnék a korrupció oldaláról. Olyan beteg jött, akit előjegyeztek kárpátaljai kórházban műtétre, jóindulatú nőgyógyászati daganat miatt. Három ilyen beteg jött, érdekes módon egy telephelyről. Egyiküknek sem volt jóindulatú, műteni szükséges daganata. Ennek ellenére meg akarták operálni mind a hármat. Volt anyuka, aki a nyakamba borult, hogy azóta szeret olvasni a gyermeke, amióta kapott szemüveget. Volt egy gyermek, aki

Eljött hozzánk egy hölgy, aki 27 éve viselte a nőgyógyászati spirált. Tudta, hogy szülés után az orvos felhelyezett neki valamit, de azt már nem mondták el neki, hogy évente kell menni kontrollra. Így hatvanegy évesen még mindig viselte. Amikor megvizsgáltuk, a mellettem lévő orvostanhallgató felkiáltott, hogy daganat. De nem daganat volt, hanem egy gennyesen elváltozott méhszáj a belenőtt spirállal. De a szexuális bántalmazáson át gyermekgyilkosságig egy sor elképesztően megrázó tragédiával találkoztunk. Ez Kárpátalja. Onnantól kezdve, hogy kinyitom az orvosi táskát és megjön az első beteg, rögtön a tragédia, a magárahagyatottság, egy európaiatlan helyzet bontakozik ki.

Hogyan fér bele ez a rengeteg munka a magyar orvosok idejébe? A magyar egészségügyi rendszerben is hatalmas az orvoshiány, a meglévők rendszeresen vállalnak túlórákat. Hogyan fér bele a magyar orvosoknak, hogy elmenjenek Kárpátaljára, akár az időt, akár anyagiakat tekintve?

Németországban, Angliában és Svédországban nagyobb az orvoshiány, mint Magyarországon. Az ország az orvosok elvándorlását tekintve az EU országok között a hatodik helyen van. A magyar orvosmisszió tagjai a hétvégéiket áldozzák fel – pénteken megyünk, vasárnap jövünk, évente tizenkettő-tizenhatszor – ezt nem azért tesszük, mert ezt megfizetik, vagy, hogy jól kifáradjunk, hanem 

Azért tesszük, mert ők az elszakított nemzettestünk részei. Elmegyünk Délvidékre és elmegyünk Kárpátaljára – mert ez a két legszegényebb elszakított terület –, hogy az ott élő magyarjainkat vigasztaljuk, enyhítsük a fájdalmaikat és lehetőleg meg is gyógyítsuk őket. Ezt az említett tizenhét orvos, tizenhét medikus és tizenhét asszisztens, orvosírnok, illetve gyógytornász egyaránt térítésmentesen és önként teszi.

Fotók: Vermes Tibor

***

Ha segítene a Karitász orvosainak és rajtuk keresztül a rászoruló kárpátaljaiaknak, a Karitász honlapján megtalálhatja az információkat!