170 éve került sor a Habsburg-ház trónfosztására

1849 elején úgy látszott, hogy a szabadságharc elveszett. Alfred Windisch-Grätz herceg, a császári erők főparancsnoka az év első napján elfoglalta Pestet, ahonnan a kormány és az országgyűlés Debrecenbe menekült, majd az 1849. február 26-27-i kápolnai csatában megverte a magyar főerőket. Windisch-Grätz eltúlozva a helyzetet a honvédsereg szétveréséről számolt be az udvarnak, pedig az épségben vonult vissza a Tisza bal partjára, hogy megkezdje a felkészülést a tavaszi hadjáratra. A fiatal, 1848 decemberében trónra lépett I. Ferenc József a döntő diadal hitében március 4-én Olmützben az osztrák parlament megkerülésével oktrojált alkotmányt bocsátott ki. A soha életbe nem lépett rendelet centralizált, abszolutista államot teremtett, lényegében minden hatalmat az uralkodónak biztosítva. Az önálló királyságként megszűnő Magyarország a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchia” egyik korlátozott önállóságot élvező koronatartománya lett, területéből kiszakítva Erdélyt, a Határőrvidéket, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, a Tengermelléket és Fiumét, míg a Bácska és a Temesköz a Szerb Vajdaság része lett. A magyar alkotmány érvényben maradt, de csak amennyiben nem ütközött az új alaptörvénnyel, ami a gyakorlatban az 1848. áprilisi törvények visszavonását jelentette.

Kossuth Lajos, a kormány szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke első ízben március 25-én (egy héttel a tavaszi hadjárat kedete előtt) beszélt a képviselőház ülésén nyilvánosan arról, hogy az osztrákokkal való kiegyezés lehetősége kimerült. Az idő az oktrojált alkotmány jelentette kihívásra adott „méltó válaszra” azonban csak április elejére, a magyar fősereg hadi sikerei után érett meg. A válasz mibenléte azonban megosztotta a képviselőket és a tisztikart is, jóllehet abban mindenki egyetértett, hogy az oktrojált alkotmányt el kell utasítani. A radikálisok úgy vélekedtek, hogy többé nem szabad alkudozni, hiszen itt a lehetőség a végső győzelemre, a békepártiak viszont úgy látták: eljött az előnyös helyzetből kezdeményezhető béketárgyalások ideje.

Az isaszegi csata utáni napon, 1849. április 7-én Kossuth és a fővezér Görgei négyszemközt tárgyalt Gödöllőn, Kossuth ekkor terjesztette elő tervét a függetlenség kimondására és a Habsburg-ház trónfosztására, amit Görgei emlékiratai szerint ellenzett, de feltehetően nem túl meggyőzően. Kossuth ezután a tábornoki karral is tudatta tervét, és itt sem találkozott különösebb ellenállással. (A tisztikarban azonban a trónfosztás ellen – immár annak kihirdetése után – többen kikeltek, mert úgy vélték, erre csak az ország egész területének felszabadulása után kellett volna sort keríteni.)

Kossuth 1849. április 12-én terjesztette a Függetlenségi nyilatkozat első változatának szövegét az Országos Honvédelmi Bizottmány elé, de nem talált lelkes fogadtatásra. Másnap, április 13-án az országgyűlés két házának közös, zárt ülésén igyekezett a törvényhozókat meggyőzni, de a többség itt is elutasította. Kossuth ezután jó érzékkel a nyilvánossághoz fordult, a képviselőház április 14-re kitűzött nyilvános ülését a bevett gyakorlattól eltérően nem a debreceni református kollégium szűk oratóriumában, hanem a Nagytemplom akkorra már zsúfolásig telt, hatalmas épületében tartatta meg. A lényegében népgyűléssé változtatott ülésen Kossuth teljes retorikai tárházát felvonultató beszédben tárta elképzeléseit az egybegyűltek elé. A lelkes tömeg láttán a trónfosztást korábban ellenzők véleményüket nem hangoztatták, s végül – szavazás helyett – közfelkiáltással mondták ki, hogy „Magyarország és a vele törvényesen egyesült Erdély szabad, független, önálló, európai státus.... A Habsburg-Lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, s mivel az ország önálló államéletének eltörlésére, a nemzet legyilkolására idegen hatalom fegyveres erejét is használni nem iszonyodott, ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek nyilváníttatott a nemzet nevében...” Azt is kimondták, hogy amíg az államforma végleges szabályozására nem kerül sor, „kormányzó-elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel” az országot vezetni, a posztra ott helyben Kossuthot választották meg.

Az országgyűlés április 19-én fogadta el a határozatokat összefoglaló, négy cikkelyből álló Függetlenségi nyilatkozatot, amely a magyar történelem során harmadik alkalommal (1620 és az 1707-es ónodi országgyűlés után) detronizálta a Habsburgokat. A deklaráció azonban nem egyesítette, hanem megosztotta a nemzetet, és a várt kedvező külpolitikai fordulat is elmaradt. A nagyhatalmak fontosabbnak ítélték a status quo fenntartását, Ausztria egységének megőrzését, Bécsben pedig már eldöntötték, hogy I. Miklós orosz cártól kérnek katonai segítséget a szabadságharc leverésére.

(MTI)