Politika és történetírás Horthy Miklóstól – Orbán Viktorig

Az Aspektus írása

Politika és történetírás Horthy Miklóstól – Orbán Viktorig

Ami a témát illeti, kicsit korábbról, az 1777-es Ratio Educationistól indítunk és azért választottuk a fenti címet, mert bár 1989 óta a történészek végre egyre inkább a közelmúlt történetének megírásától sem zárkóznak el, de van néhány olyan régi téma is, amelyet a meglévő történelmi távlat ellenére hosszú idő óta sem sikerült indulatoktól mentesen feldolgozni.

Az Aspektus műhelysorozatának indító rendezvényén ez alkalommal arra a kérdésre keressük a választ: mitől függ, hogy egy történész mikor tud sikeres lenni? Avagy mitől tudomány a történettudomány? – tette fel a kérdést az Aspektus műhely téma-vezetője január 31-én a Kék Golyó utcában Budapesten. Majd ezt követően arra volt kíváncsi, hogy ki tudja, melyik mindmáig a világon a legolvasottabb történeti munka? Gecse Géza ezt követően maga adta meg a választ: az amerikai Francis Fukuyama : A történelem vége és az utolsó ember című munkája.

Bár a történettudományra, magára a történeti tényre vonatkozó talán leginkább érvényes meghatározást nem Fukuyama, hanem a brit Edward Carr adta meg még 1961-es ’Mi a történelem?’ című könyvében, amelyet magyarul csak 1993-ban jelentettek meg, de Fukuyama említett műve az, amely a Carr könyvében megadott definíciónak a leginkább megfelel.

Carr számba veszi, hogy a történetírás, a történettudomány, maga a történeti tény mitől az, ami. A XIX. századot még a ’tények uralma’ jellemezte – állapítja meg – maguk a történészek is úgy gondolták, hogy ezek számba vétele a legfőbb feladatuk, amelynek során a pontosságnak, forráskritikának – miként a korszak egyik hosszú életűnek bizonyult kiemelkedő alakja: Leopold von Ranke (1795-1886) is megfogalmazta – központi jelentősége van. Csak az 1890-es évektől kezdődően változott ez az álláspont, egyébként szintén a német történészek hatására, de mégis sokkal inkább az olasz Benedetto Croce-t szoktuk idézni, aki szerint ’a történésznek nem a feljegyzés, hanem az értékelés a fő feladata’, hiszen a tények amúgy sem soha tisztán kerülnek elénk. Ezért azokat meg kell szűrni és Croce szerint pont ezért a történelem alapjában véve nem más, mint értelmezés, amelynek során nem csupán a tények egymáshoz való viszonyának van óriási szerepe, hanem a ’szándékok képzelőerővel megáldott megértésének’ is. A történész eközben támaszkodik más tudományágak, így például az érem- és oklevéltan, a földrajz, a nyelvészet eredményeire, amelyeket szokás segédtudományoknak is hívni, de a beleélés, az átélés, a ’múlt birtokba vétele’ nélkül semmire sem megy! Következhetne-e ebből, hogy a ’Melyik a helyes nézőpont?’ – kérdése értelmetlen lenne? Vagyis hogy nincs objektív valóság, sem objektív történeti tény? Bár az értelmezések különbözőek lehetnek – válaszol a kérdésre Carr –, hiszen mást mond például Trianonról egy magyar és megint mást egy román történész, de a trianoni békeszerződés ettől függetlenül mégis objektíve létezik!

Igen plasztikus Carr ún. hegy-hasonlata! Ha a Badacsonyt a Balaton déli partjáról nézzük, majd annak a nyugati oldaláról – másként fogjuk látni! A hegyről készült két fényképet összehasonlítva senki sem gondolná, hogy ugyanarról van szó, de ettől függetlenül a Badacsony – a maga teljességében létezik. Vagyis nincs arról szó, hogy ne létezne ún. objektív valóság! Mivel azonban a történész maga sem független a környezetétől, így ő sem tekinthető ’történelmen kívüli lénynek’! Carr szerint ezért a történelem ’szakadatlan kölcsönhatás a történész és a tények, valamint soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között’. Vagyis – bár a múltról szól, de a történelemnek legalább annyi köze van a jelenhez, mint a múlthoz! Ez viszont azt is jelenti, hogy a történetírás és a politika kapcsolata igen érdekes meglepetéseket tartogathat!

Fukuyama 1989-es tanulmánya, amelyet három év múlva könyvvé fejlesztett, erre is kiváló példa! Amikor íróasztalhoz ült, nemcsak a Szovjetunió kelet-európai szövetségi rendszere volt összeomló félben, hanem maga a Moszkva-központú állam és így tulajdonképpen maga a kommunizmus is! A liberális demokrácia számára korábban kihívóként jelentkező versenytárs szemmel látható veresége azt látszott bizonyítani, hogy a világon nincs a liberális demokráciánál jobb megoldás! Fukuyama igen meggyőző tud lenni, amikor kiszámolja, hogy mennyit kell egy amerikai, egy kelet-német és egy szovjet munkásnak dolgoznia annak érdekében, hogy meg tudjon élni! Ezek a kézzel fogható példák kiválóan szemléltették, hogy a liberális demokráciánál világméretekben – bár az út nem egyenes vonalú – nem igen van jobb társadalom, mint amit az emberiség ki tudott találni! Ezért is választotta Fukuyama művének azt a címet, hogy ’A történelem vége és az utolsó ember’! Ez a néhány év, amíg Fukuyama könyvének mondanivalója érvényesnek tűnt – elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a számtalan kritika ellenére máig ne sikerüljön meghaladni e könyv világméretű olvasottságát, pedig az ezt követően három év múlva írt Bizalomban, amelyben Fukuyama immár arra kíváncsi, hogy egy társadalom mitől sikeres, áttételesen immár pont saját magát cáfolja, hiszen itt már azokra a tényezőkre kíváncsi, amelyek egy-egy társadalom verseny- és teljesítőképességét meghatározzák! Ez azt jelenti, hogy szükség van más tényezőkre is még a liberális demokrácián belül is a társadalom sikerességéhez és – amint azt a dél-kelet ázsiai kis tigrisek példája is bizonyítja –, a társadalmi sikernek nem feltétele a liberális demokrácia megléte!

Ha a történelmet, illetve a történetírást kölcsönhatásként és párbeszédként jellemezve a politika szempontjából vizsgálom, akár gondolatébresztőként is lehet értékelni a 444.hu idei január 30-i összefoglalóját, amely egyfajta reakcióként is felfogható Lezsák Sándor ezt megelőző nyilatkozatára. Az Országgyűlés alelnökét azért támadják sokan, mert a kormányzó 1944. júniusi, budapesti zsidókat mentő akciójára hivatkozva helyénvalónak tartotta volna, ha többedmagával részt vesz a Horthy emlékére tervezett misén is!

A történelmi távlat elvileg biztosított, hiszen a két világháború közötti és alatti időszak ma már a ’messzi múlt’, mégis, különösen az 1944-es esztendőben történtek, a majd félmillió halálgyárakban megölt zsidó magyar, valamint a fronton meghaltak miatt továbbra is neuralgikus téma! A közvélemény nyilván kíváncsi rá, hogy minek tudható ez be, ki hibázott, lehetett volna-e másként? Hallhattuk, hogy 2015 és 2016 között Gecse Gézának volt egy több részes, kiadós vitája Ungváry Krisztiánnal és Karsai Lászlóval, de olvashattuk a témával kapcsolatos véleményét Diószegi István diplomáciatörténésznek is! A vita a Mandinerben zajlott, méghozzá úgy, hogy a Karsai-Ungváry páros leírták a véleményüket. Írásaikban visszatérő fordulat, hogy a kormányzónak ’tudnia kellett róla’. Jó-jó – fogalmazott Gecse – de mi van akkor, ha ez mégsem így történt? Vagyis a kormányzó nem tudott róla, akármennyire kellett vagy illett volna is? Ott van például Jány Gusztáv esete, aki a hadsereg felszereltségében tapasztalt hiányosságok miatt már 1942 őszén jelezte lemondási szándékát a 2. magyar hadsereg főparancsnoki posztjáról, de Horthy Miklóssal ezt végül nem közölték.

A végső megoldásról szóló könyvükben Kádár Gábor és Vági Zoltán szépen bemutatják, milyen nehézségek árán tudták a helyi láger-hatóságok 1944 április-májusa során a birkenaui krematórium kapacitását a többszörösére emelni, vagyis erről a deportálást Magyarországról intézőknek sem igen lehetett fogalmuk. A könyv 2013-ban jelent meg, vagyis ennél korábban ezt nem tudhattuk!

Nem közismert, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyveknek három része volt és nem világos, miért kellett közülük a harmadik magyarra fordításával 1944-ben egy hónapot késlekedni, hiszen Magyarországon a döntéshozók közül mindenki tudott németül!

Mind megannyi feltételezés – a 444.hu ezek közül kiválogatta mindazokat, amelyek Horthy Miklós felelősségét látszanak bizonyítani! Viszont a helyzet az, hogy ezek közül nagyon sok csupán hipotézis! Amennyiben az akkori viszonyok közzé képzeljük magunkat, világos, hogy Budapest zsidóságának a megmentésekor nem lehetett azt mondani a németeknek, akik hadseregükkel Magyarország területén tartózkodtak, hogy a magyar páncélosok júliusi Budapestre rendelésének oka ez. Valami mást kellett helyette kitalálni, vagyis tulajdonképpen hazudni kellett! Kállay miniszterelnök ezt majd nemcsak bevallja, hanem meg is írja az emigrációban megszülető emlékirataiban! Ezek ma már idehaza is olvashatók, nem úgy, mint Koszorús Ferenc kötete, amely idehaza még mindig szinte teljesen ismeretlen – csak tervek vannak egyelőre a magyarországi megjelentetésére!

Gecse Géza arra is felhívta a figyelmet, hogy míg Magyarországon a háborús évek és így az 1944-es esztendő főszereplőit: miniszterelnököket, főhivatalnokokat 1946-ban látványos tárgyalásokat követően nyilvánosan ki is végzik, Edmund Veesenmayer, akinek egymagában nagyobb a felelőssége, mint a nálunk kivégzetteké együttvéve, húsz év börtönt kap Nürnbergben, amit majd megfeleznek, de ebből is csak két évet ül le és 1951-től egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig vidáman él Darmstadtban. Tanulság: a történelem nem mindig igazságos!

A magyar történészek közül még nem kutatta senki, hogy a világháború során mikor pontosan mekkora volt a magyar elit mozgástere, mint ahogy azt sem, hogy mekkora volt a szovjet befolyás alá került országrészben a magyar kommunistáké! Bizony, eredménynek kell tekinteni, hogy 1944 decemberében Debrecenben megalakulhatott az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány, hiszen egészen 1944 novemberének a végéig a moszkvai magyar kommunisták nem önálló Magyarországban, hanem „megszállási zónában” gondolkodtak! Ez benne van a Nemzetpolitika – szorítóban című kötetben! Az Aspektus téma-vezetője azt is elmondta, hogy az Aspektus műhely-beszélgetésekbe – mostantól fogva tízperces betéteket is terveznek: a mostani alkalommal – a geopolitikai thriller szerepéről, vagyis a jövő lehetséges forgatókönyveiről és a történelemmel való kapcsolatáról kérdezi Köő Artúr a David Autere írói néven publikáló Demkó Attilát. Ez a jelen és a jövő kapcsolatáról szól, ami azért is érdekes téma, hiszen a jelen és múlt viszonylatában például Orbán Viktor és a Fidesz magáról Horthy kormányzóról, illetve tevékenységéről szinte semmit vagy nagyon keveset mond, miközben az 1944. március 19-e után kinevezett kormányok közül se Sztójaynak, se pedig Szálasinak „nem kegyelmez”.

Demkó Attilához Köő Artúr első kérdése az volt, hogy milyen szerinte könyvének viszonya történettudományhoz?

A Honvédelmi Minisztériumban tizenhat évet eltöltő védelempolitikai szakember elmondta, hogy a világ szinte valamennyi válság-zónájában járt, ahol arra volt kíváncsi, mi történik valójában? Nem arra, hogy mi az oroszok, az amerikaiak, vagy mások narratívája, hanem hogy mi a valóság. Arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak hogy a liberális demokrácia nem győzött, hanem hogy szinte semmilyen fontos kérdésre nem tudott választ adni. A liberális recepttel a nemzetiségi kérdés nem oldódott meg. Az EU ebből a szempontból csalódás, Trianon nem tudott történelemmé lenni, mert a diktátum következtében továbbra is feszült a helyzet. A Máglyatüz egy forgatókönyv, amelyet ő még jóval a krími válság előtt vetett papírra, de miként a Krím-félsziget esete mutatja, azok a forgatókönyvek, amelyeket ő a könyvben említ, nemcsak megvalósulhatnak, hanem meg is valósulnak. Vagyis Európában határok változtak meg; a történelem messze nem ért véget. Amiről ő ír – állította Demkó Attila – annak a valóság a kulisszája, még ha regényről is van szó.

Mennyire fikció és mennyire beteljesedett jóslat mindez? Milyen következményei lehetnek az általa is említett etnikai feszültségeknek, a fokozódó magyarellenességnek? Például Romániában, mondjuk olyan esetekben, mint például a Beke-Szőcs ügy?

Ez azért nem ennyire bonyolult ügy – válaszolta Demkó Attila – hiszen jó előre lehetett látni, hogy Románia számára addig fontos a magyarokkal a jó viszony, amíg Magyarországnak integrációs előnye van. Ezt a helyzetet mi nem használtuk ki – és ez az előny 2007 óta elveszett. A románok a magyarság lassú felmorzsolásának a taktikáját választották, amelynek az előre látásához nem kellett különösebb jóstehetség.

Eljöhet-e az az idő, amikor baloldalon is reálisan látják a problémákat? – tette fel a kérdést Köő Artúr.

A baloldal óriási hátránya volt a szocialista rendszerben, hogy a mai határok meghúzásánál a Szovjetuniónak volt a legnagyobb szerepe. Nálunk nem lehetett nemzeti kommunizmust építeni, mint sok másik kelet-európai országban. Sőt, a magyar nacionalizmussal még harcolni is kellett, hiszen Magyarország újabb megcsonkításáért elsősorban Moszkva volt a felelős. Csak egy példa: évtizedeken át a lexikonokban az 1920-ban aláírt békéről az szerepelt, hogy a trianoni határ egy imperialista rablóbéke eredménye, míg az 1947-es párizsi – a népek barátságán alapul és igazságos, miközben a Kádár-rendszerben kiadott lexikon ugyanarról beszél!

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a romániai vagy a csehszlovákiai magyarok súlyos jogfosztásának felszámolásában is volt az oroszoknak szerepük, hiszen nem akartak komoly összetűzéseket a csatlósaik között. Ugyancsak kimutatható szerepük van a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásában, mint ahogy az sem tagadható, hogy a kárpátaljai magyaroknak jobb soruk volt a Szovjetunió alatt – legalábbis ami az oktatást illeti –, mint amit az új, demokratikus Ukrajna szán nekik! Az erre adott reakció egyébként a Nyugat teljes kudarcát mutatja a nemzeti kérdés megértését illetően – jelentette ki Demkó Attila.

Gecse Géza megköszönte Köő Artúrnak és Demkó Attilának e ’betétet’, majd röviden – főként Unger Mátyás 1979-ben közreadott munkájára támaszkodva összefoglalta, hogy milyen sajátosságai voltak Magyarországon a történelemtanításnak egészen 1945-ig.

A Ratio Educationistól kezdve van Magyarországon rendszerszerű történelem-oktatás, viszont a leginkább mai viszonyainkhoz hasonló gyakorlat az 1880-as évektől kezdve alakult ki. Meghatározó szerepe volt benne Kármán Mórnak, majd két évtizeddel későbben Márki Sándornak, aki a nemzeti szellemű nevelésben tulajdonított kiemelkedő szerepet a történelemtanításnak.

Az Aspektus téma-felelőse felsorolta azokat a történészeket, akiknek munkássága ma is nagy haszonnal tanulmányozható, mint Szekfű Gyula, Hajnal István, Acsády Ignác, Mályusz Elemér, Szabó István és Hóman Bálint.

Szekfű Gyula Három nemzedék című, 1920-ban megjelent monográfiája az ellenforradalmi Magyarország egyik meghatározó ideológiai alapvetése lesz. Ám a két világháború közötti kultúrpolitika meghatározó személyiségei közül kiemelkedett Klebelsberg Kunó és államtitkára Kornis Gyula, majd Hóman Bálint. Valamennyien a korábbinál jelentősebb szerepet szántak a nevelésnek. Érdekes módon a közoktatásban az 1920-as években még nyoma sem volt a Horthy alakja köré szervezett kultusznak – ez csak az 1930-as évek második felében jelent meg. Március 15-e és 1848-1849 ünneplésének feltételeit viszont már az 1920-as évektől kezdve megteremtették, ami a dualizmus időszakában kifejezetten csak a társadalom ünnepe volt.

Ideológiai szempontból éles váltást jelentett 1945, jóllehet a kommunista kultúrpolitika maga ellenmondásos módján ugyan, de mégis épített az említett hagyományokra és a kezdeti irányvonalát – főként 1956 következtében – erőteljesen módosítania kellett! De erről, a nagy ’rendszerváltásról’ az Aspektus február végi műhely-beszélgetésén lesz szó – jelentette ki Gecse Géza, megadva a szót a közönségnek. Sokan reagáltak az 1944-es esztendőre, a Rákosi-rendszer kiépítőinek személyi összetételére, az ún. objektív valóságra és szóba került a p.c., az ún. kényes kérdések ügye is. A vitaestet rögzítették és arra kérik a résztvevőket, hogy észrevételeikkel járuljanak hozzá, miként adják közre a jövőben ezeket a felvételeket annak érdekében, hogy akik nem voltak ott, azok is értesülhessenek a rendezvényen elhangzottakról.

Aspektus