Az Obama–Biden–Harris külpolitika egy személyiségzavaros külpolitika
Soha nem tudni, hogy aki a vonalon van Washingtonból, az most Dr. Jeckyl vagy Mr. Hyde.
Apámhoz közeli jó viszony fűzte idősebb Bush elnököt.
Magam csak egy kézfogás erejéig találkoztam, 1989 nyarán, az akkori amerikai elnökkel, apámhoz viszont közeli jó viszony fűzte.
1991 reményteli nyarán, amikor a nyirokrák remisszióban volt, s az ország talán egy kicsit jobb állapotban, épp a nagyanyámnál – apám anyjánál – voltunk a szokásos hétvégi családi látogatáson, s a pápa-látogatást, meg az aktuális orosz puccsot tárgyaltuk, amikor jelentkezett a külügy, hogy Bush akar a miniszterelnökkel beszélni. Ez a Ferenciek terén, a Kárpátia feletti nagy lakásban volt, ahol én voltam gyerek, s nagyanyám Jeszenszkyékkel lakott ott együtt.
Bementünk a parlamentbe, s bent ültem, amikor a kihangosított telefonon beszéltek. Bush arra volt kíváncsi, hogy az apám mit gondol az orosz helyzetről. Ő nagyjából azt mondta, hogy Gorbacsovnak vége, nem fogja tudni egybetartani a Szovjetuniót, viszont nem szabad elismerni a puccsistákat. Az önálló Oroszországra, meg Jelcinre kell tenni. S azt is tanácsolta, most kell elismerni a balti államok függetlenségét, amit az amerikaiak könnyen megtehetnek, mert formálisan sose ismerték el a balti államok bekebelezését.
Egyébként 1990 karácsonya előtt volt Párizsban egy atlanti csúcs, ahol az apám az orosz veszélyről, meg a széteső államok helyén keletkező káoszról, az ellenőrizhetetlen fegyveres erőkről beszélt. Nagy sikere volt a szövegnek,
Apám sokáig őrizgette, nem tudom mi lett vele.
A párizsi csúcs reggele amúgy drámai volt. A megkezdett kemoterápiától akkor kezdett hullani a haja... Ez 28 éve volt, így december elején.