Miért lenne relativizálás, amit tettem?

„A “Kérdések és válaszok 1918-1919-ről” című kötetben (Szerk.: Egry Gábor. Budapest, Napvilág Kiadó, 2018) szereplő “Fel akart-e állítani guillotine-t Szamuely Tibor a mai Vörösmarty téren?” kérdésre írt válaszomban - amely valójában Tormay Cécile “Bujdosó könyvével” foglalkozik (a “vörös terror” mértékét és jellegét ugyanis Hajdu Tibor részletezte, az idézőjel pedig azt jelzi, hogy egy speciális történeti fogalomról van szó, a terroristákat sose teszem idézőjelbe), és arra teszek benne javaslatot, hogy ne “hiteles naplóként”, hanem expresszionista horrorregényként kezeljék az írónő munkáját - indításként, amolyan retorikai dobbantóként a következő rövid Szamuely-jellemzést adtam Lengyel József nyomán:
“Szamuely a “vörös terror” jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges volt.” (Ezután ismertetem a Tormay Cécile festette képet a “vérben fürdeni akaró”, “napfénytől irtózó”, vámpírként jellemzett Szamuelyről, akiről az írónő azt is tudni vélte, hogy egy ultraordotox zsidó szekta tagja volt. Nem volt.)

Az a megállapításom, hogy Szamuely “nem volt vérszomjas”, elképesztő indulatokat váltott ki az elmúlt egy hétben, sokan “galíciai patkánynak” neveztek - ezekkel hadd ne foglalkozzam -, de olykor minőségi, okos emberek is “Szamuely-relativizálással” kezdtek vádolni.

Kérdésfeltevéseimmel hozzájuk fordulok, fenntartva, lehet, hogy tévedek.

Miért lenne “relativizálás”, amit tettem? Azért, mert azt írtam, hogy a “vérszomjas”, “őrjöngő vadállat” Szamuely 1919 után kanonizálódott képe alapján (éppen a Tanácsköztársaság Horthy-kori emlékezetéről készül a következő monográfiám, megjelenés tavasszal) értelmezhetetlen az 1919-es tevékenysége, mert egyszer terrorcsapatot vezetett, egyszer gyerekeket üdültetett, egyszer Budapest május 1-jei feldíszítéséért felelt? Minden Szamuelyt közelről ismerő személy szerint (most hirtelen nem jut eszembe kivétel) ő - ellentétben Cserny Józseffel - nem volt “vérszomjas” (és nem volt korrupt). 

Ezek után épp az a kérdés, hogy egy alapjáraton nem “vérszomjas”, a gyilkolást nem élvező személy miért vezényel 1919-ben tömeggyilkosságokat? Hogy az egykori dzsentroid allűröket mutató fiatal újságíróból miként lesz bolsevik politikus? Hogy az első világháború miként “brutalizálja” és tesz tömegesen gyilkossá olyanokat, akik 1914 előtt valószínűleg sose öltek volna? 

Ezek a kérdésfeltevések elhazudják a történelmet, vagy gazdagítják a történelmi tudásunk, ha ezeket megválaszoljuk? Hannah Arendt relativizálta Eichmannt (Eichmann Jeruzsálemben), A. J. P. Taylor Hitlert (A második világháború okai), csak mert nem abból indultak ki, hogy ők maguk voltak a megtestesült Gonoszok? 

Más példa: tegyük fel, hogy egy ország vezetője elképesztő vagyonokat halmoz fel hazája élén, ez esetben tényleg az erre az egyetlen erkölcsös magyarázat, hogy “kapzsi”, és ezt mélyen, nagyon elítéljük, és már “relativizálás”, ha azt a választ adjuk, hogy mivel ennyi pénzt valószínűleg úgysem tudna elkölteni, talán nem is magának gyűjti mind, hanem hogy ne másé legyen a vagyon, hogy ne nőjenek ki olyan oligarchák alatta, akik már elég erősek ahhoz, hogy le tudják váltani? Ezzel már felmentjük ezt a politikust?

Miért ne lehetne gondolkodni és kérdéseket felvetni? A történészt épp ez különbözteti meg a krónikástól. A megértés pedig nem felmentés.

És továbbra is kérem a “vita” iránt érdeklődőket, hogy a csúsztató, vagy egyenesen hazug ismertetések olvasása helyett inkább magát a “Kérdések és válaszok 1918-1919-ről” című kötetünket forgassák, ha kíváncsiak az állításainkra.”