Mi, továbbélők

„»[k]önyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak« (689.). Mert a közmegegyezések szükségességéről sincs közmegegyezés. Esterházy persze a tarthatatlan élethelyzetekre is jól rálát, több ilyen szöveghelye van az Olvasónak. Ez az egyik: »vagy Wass, vagy Babits, egyszerre nem tud jó lenni mind a kettő. Vagy tessék azt az értékrendet megmutatni, amely szerint mégis. Éppen Babits szokott emlékeztetni, pajzzsal és dárdával, hogy nem minden összeegyeztethető.« (54.) Nem minden összeegyeztethető, még a konszenzuskeresés árán sem. Arról pedig nem Esterházy tehet, hogy mi van ma potenciális értékviták sok hasábnyi helyén. »A szabadságnak, az eleganciának, az iróniának, a tudásszerkezetnek és e tudásszerkezet finom mozgásának az a sajátos szőttese, ami Esterházy Péteré volt, kiszorul abból az új brutalitásból, ahol ma keressük a szavakat«, mondja az Olvasó bámulatos munkát végző szerkesztője, Tóth-Czifra Júlia abban a beszélgetésben, amit a Literára készítettünk. Ennek a keresésnek régi-új, autentikus és autonóm eszközeit találni meg: ez a mi munkánk, továbbélőké.

Esterházy Péter vállalt igazodási pont, zsinórmérték. S mindazokat, akik például az Olvasót egy-egy passzusért rendszeresen fellapozzák, ez közösséggé teszi.

Viszont ha alkalomról alkalomra csupán ennyit készülünk felmondani egymásnak, akkor felesleges összejönnünk a Nyitott Műhely, az Írók boltja vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum melegében. Persze érthető, ha sokunk visszakívánja Esterházy nyomán az általa nyújtott biztonságérzetet, a konszenzus igézetét és illúzióját. Viszont ha úgy döntünk, hogy irodalmi szocializációnk nosztalgiájában, Atlantisz anekdotákkal siratható otthonosságában, s e mozdulatlan, áhítatos gyászmunkában leljük meg (újra és újra) önmagunkat, akkor valami olyasmit őrizgetünk, ami mára végzetesen máshogyan van. »[A] hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek«, üzeni az Olvasó a 378. oldalon, és ennél egyértelműbb hazafias házi föladatot (354.) az Esterházy-tanítványok generációi aligha kaphatnának. Mert élő hagyománnyá attól lesz valami, hogy munkában vagyunk vele, hogy használatban van, nem vitrinben. Az Olvasó aktualitása abban is áll, s erre Jánossy Lajos is kitér Keresőfák című kritikájában, hogy – akár épp pandant-ként – rámutat az új aktualitásokra. Hogy például nem működőképes többé az az értelmiségi modell és hit, ami a felháborodásra már önmagában cselekvő gesztusként tekint, s így még a gonosz pitiánerségekhez is érdemesnek látja hozzászólni. Mert közben a jogos háborgásaink is elinflálódtak az új és magyar időkben, alibivé, tehát tehetetlen rosszkedvvé lettek már valójában számtalanszor. Nem Esterházy Péter lett időszerűtlen vagy érvénytelen. Érvénytelen inkább a korszak, aminek beköszöntét még megérte. Esterházy nem tévedett, sőt, a megrendítő az, hogy még így tudhatott beszélni. Aber es ist vorbei.

Mert valamilyen közmegegyezés épp azokkal lenne kikalapálható, ha egyáltalán, akik a kis magyar kultúrrendőrség legújabb célpontjai: a fülkeforradalom kontraszelekciója is bekóstolja saját gyermekeit. (Ez a kis magyar kultúrrendőrség egyébként nem Esterházy Pétertől, s már régen nem Márai Sándortól, hanem Milo Yiannopoulos-videókból tanulja a konszenzuskeresés művészetét, ami kétségkívül trendi és üzemkész, ennél viszont nem is látni többet, egyetlen nevet sem az új és magyar kánonból, csak hatalompolitikát és hegemóniaküzdelmet, csak konteót és komplexust). S történik mindez akkor, amikor nemzetbiztonsági kockázatnak minősítenek civileket, és már nem Kaliforniában bejegyzett náci portálok listáznak magyar értelmiségieket, hanem kormányszócső hetilapok, melyeknek szerzői ugyebár honfitársaink

(vö. »ezt a mást le kell nyelni. Nekem azt, hogy ők a honfitársaim, és nekik, hogy én az övék. Ezt a feszültségteli képződményt hívjuk hazának.«, 317.).”