A fekete lyuk és a magyar tudomány

Fekete lyukba ömlöttek a kutatásra költött százmilliárdok – írja az Index. A cím bombasztikus és bulváros, bár a téma egyáltalán nem az. A címben el sem rejtett vélemény alapjául az Európai Bizottság European Innovation Scoreboardja szolgál. Bár a cikk szövege kísérletet tesz a statisztikák elemzésére, a címből ítélve mégsem ez a legfontosabb célkitűzése. Az amúgy nagyon fontos és tanulságos statisztikáról szakmai elemzéseket kel készíteni, tudományos keretek között.

Nem is az a feladatom, hogy Pálinkás József és az NKFIH elmúlt három éves teljesítményét értékeljem. Arra viszont szeretném felhívni a figyelmet, hogy a cikkben említett forrást, nevezetesen 685 milliárd forintot a magyar kutatóhálózat fordította kutatásokra. Egyetemi tanszékek, intézetek, egyetemi oktatók és kutatók, fiatal tehetségek és egyetemi hallgatók százai, továbbá az MTA kutatóhálózata (kutatóintézetei és kutatócsoportjai), a lendület pályázatok és az Új Nemzeti Kiválósági Program fiatal tehetségei – gyakran vállalati partnerekkel, KKV-kal és startup vállalkozásokkal összefogva – „öntötték bele a fekete lyukba” a tömérdek pénzt, és nem az NKFIH apparátusa, az MTA apparátusa vagy bármely minisztérium apparátusa.

A magyar tudomány színe-java kutatásait ilyen lesajnáló kontextusban hivatkozni nem illendő dolog és nem is vezet sehova. A magyar kutatóhálózat ezeket a forrásokat a kutatási szabadság teljes birtokában használta és használja fel. Azzal, hogy az EU bizottsági statisztikáira hivatkozva azt írjuk, hogy „az eredmények most visszaigazolták, hogy ebben a formában nem vezet eredményre nagy halom közpénz ráborítása a területre”, szerintem sem vezet eredményre.

Jómagam alig két hónapja csatlakoztam az egyik tudományos zsűri munkájához, így úgy gondolom, hogy elfogulatlanul alkothatok véleményt. A zsűriben tizenegynéhány tag képviseli az adott tudományágat, a legkülönfélébb intézményekből (egyetemi szféra és MTA). Egy pályázat elbírálásához legalább két bíráló (sokszor nem is hazai) és legalább két referens kell. Amellett minden zsűritag véleményt formál. Ennél átfogóbb és transzparensebb döntéselőkészítés és döntéshozatal alig képzelhető el. Ezt csak azért hoztam fel példaként, hogy mindenki láthassa, hogy milyen szabályok és keretek között „ömlenek százmilliárdok a magyar tudomány fekete lyukába”.

Nem tartom tehát szerencsésnek, hogy a teljes magyar tudomány több éves teljesítményét, kutatási eredményeit bizonyos statisztikák tudományos elemzését nélkülözve sommásan lenullázzuk. Még ha esetleg valamely nehezen elképzelhető és általam fel nem fogható hazai vagy külföldi igény mutatkozna is rá.

Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy az innovációra költendő hazai és egyéb forrásokat koncentráltabban kellene felhasználni és át akarja alakítani a finanszírozás rendszerét, akkor ugyanazon a felületen más írásokban hirtelen elkezdjük tőle félteni az előbbiekben porig alázott magyar tudomány autonómiáját és kutatási szabadságát, amely kutatási szabadság eredményeként a cikk szerint százmilliárdok tűntek el egy fekete lyukban.

Palkovics László esetében egy dolgot nem vonhatunk kétségbe: a mai Magyarországon ő a tudományos/kutatási innováció egyik legavatottabb szakértője. Ezt bizonyította kutatóként (az MTA rendes tagja), egyetemi oktatóként (BME), menedzserként (Mercedes-Benz, Knorr-Bremse), valamint az államigazgatás különböző szintjein (államtitkárként, majd miniszterként) is. Azt, hogy az általa felvázolt tervek – amelyeket valószínűleg a diskurzus alapjául szolgáló bizottsági statisztika is inspirálhatott – milyen hatást gyakorolnak majd a hazai kutatási, fejlesztési és innovációs szektorra minden bizonnyal meg fogjuk ismerni. Azt a hivatkozott cikk szerzője is elismeri, hogy „új alapokra kell helyezniük mindent, ha érdemi javulást akarnak felmutatni”.

A magyar tudomány jövőjéről, forrásigényéről, versenyképességéről, nemzetközi pozíciójáról és jövőképéről – beleértve a K+F+I szektort is – valóban komoly diskurzust kell folytatnunk. Egy olyan világban, nemzetközi térben kell megállnunk a helyünket, ahol a nemzetközi kutatási irányokat nem mi szabjuk meg és azok költségvetési igényeit nem a mi pénztárcánkhoz, nem a magyar költségvetés teherbíró képességéhez mérik.

Ennek a diskurzusnak résztvevője lehet a Magyar Rektori Konferencia, az MTA, az EMMI Oktatási Államtitkársága, azon belül is a Felsőoktatásért Felelős Helyettes Államtitkárság, az Innovációs és Technológiai Minisztérium, valamint a Felsőoktatási Tervezési Testület.

Ellentmondást vélek tehát felfedezni abban a logikai körben, hogy ugyanazon a felületen egyik írásban a magyar tudománynak a kutatási szabadság keretei között elért eredményeit és annak hasznosulását egy fekete lyukba öntött százmilliárdok szinonimájaként, illetve eredménytelenül a területre öntött nagy halom közpénzként aposztrofáljuk (és látványos grafikával illusztráljuk), más írásokban pedig azt, aki változtatni akar a források felhasználásának logikáján (minden bizonnyal a hatékonyság növelésének igényével), azzal vádoljuk, hogy beavatkozik a kutatás szabadságába, és nincs tekintettel annak autonómiájára.

Világos, hogy a szerintem egymással logikai ellentmondásban álló két nézőpont között mely érdek teremthet harmóniát. A magyar tudomány jövőjéről azonban más érdekek mentén kell gondolkodnunk.

Dr. Dezső Tamás
egyetemi tanár
a Felsőoktatási Tervezési Testület elnöke