Márton Áron: aki nem futamodott meg a munkától

Márton Áron nem sokkal érettségi vizsgáit követően, 1915. június 15-én kapta kézhez a katonai behívóját. Az 1896-ban a székelyföldi Csíkszentdomokoson született fiatalembert az olasz frontra vezényelték. Többször megsebesült, végigküzdötte a világháborút: harcolt a Doberdò-fennsíkon, majd erdélyi frontszolgálatot követően ismételten az itáliai hadszíntér következett. 1918 végén újra odahaza, a Székely Hadosztály tagjaként harcolt a tiszai hadműveletekben. A frontra induló ifjúnak édesanyja a rózsafüzérét ajándékozta útravalóként. Évtizedekkel később az idős főpásztor a pillanatot felidézve így emlékezett: „Az mentett meg engem.”

A harctéri szolgálat után, az impériumváltozást követő hónapokat szülőföldjén töltötte. 1920 őszén egész életét meghatározó döntést hozott: október 11-én jelentkezett a gyulafehérvári szemináriumba. Négy évvel később gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök szentelte pappá. Lelkipásztori munkáját Székelyföldön, Ditrón és Gyergyószentmiklóson kezdte, majd Marosvásárhelyen a római katolikus főgimnázium hittantanára lett. A nagyszebeni árvaházban tanulmányi felügyelőként dolgozott, majd püspöki levéltárosként tevékenykedett Gyulafehérváron. Ezt követően egy számára igen kedves munka, a kolozsvári egyetemi ifjúsági lelkészség következett. 1936-tól a kolozsvári Szent Mihály-templom megbízott plébánosa volt. 1938 karácsonyán XI. Piusz pápa – Cassulo romániai apostoli nuncius ajánlatára – kinevezte gyulafehérvári püspökké. A második bécsi döntést követően a püspök egyházmegyéjének északi, nagyobbik része visszakerült az anyaországhoz. Ő azonban székhelyén maradt, így is osztozván a kisebbségi magyarság sorsában.

„Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk”

A nehézségek, nélkülözés és szenvedés ellenére helytállásra buzdította a híveit, miközben saját példájával is erőt kívánt adni a kisebbségi magyarság számára. 1942 nyarán így fogalmazott: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.” Amikor 1944-ben Kolozsváron is megkezdődött a zsidó lakosság deportálása, a püspök felemelte szavát az üldöztetést szenvedők érdekében. A Szent Mihály-templomban május 18-án következőképpen figyelmeztette frissen felszentelt papjait: „Amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.” Két nappal később, mielőtt teendői ismét Romániába szólították volna, éles hangú levélben tiltakozott a magyar hatóságoknál a deportálások miatt: „Emberi keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.”

A második világháborút követően Erdélyt ismét Romániához csatolták. Márton Áron több alkalommal nyilvánosan is állást foglalt a másodszorra is elveszített Erdély Magyarországhoz tartozása mellett. Egyházát illetően mindvégig ellentmondást nem tűrően a Rómához hű, katolikus álláspontot képviselte. Amikor 1948-ban a román kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, a püspöki kar nevében tiltakozó levelet fogalmazott meg a miniszterelnöknek, és határozottan elítélte az egyházi iskolák államosítását is.

Amikor 1949. május 15-én megkezdte öthetes Csík megyei bérmaútját, személye már évek óta a hatalom célkeresztjében volt. A falvakban a székelyek testükkel védték püspöküket, szabályos őrséget alakítottak, faluról falura kísérték, így akadályozva meg, hogy a Securitate emberei a közelébe férkőzzenek. Amikor azonban a katolikus főpásztort Bukarestbe hívatták a kultuszminiszterhez, útja végzetesnek bizonyult: a Tövisre vezető úton csellel letartóztatták.

„A trianoni békeszerződést is a gyűlölet és a bosszú diktálta”

Kétéves rabságot követően a Bukaresti Katonai Törvényszék I-es Tagozatának ítélőtanácsa 10 év szigorított fegyházra és életfogytiglani kényszermunkára ítélte. A bíróság előtt a leghatározottabban cáfolta, hogy Titóval és Rajk Lászlóval szövetkezve meg kívánta volna dönteni Románia kormányát. Elismerte viszont, hogy új határ megállapítását indítványozta, valamint az önkéntes lakosságcserét sem tartotta elképzelhetetlennek: „A trianoni békeszerződést is a gyűlölet és a bosszú diktálta. […] Romániában él közel kétmillió magyar. Ez tény, amit nem lehet letagadni. […] Most volt alkalom az új békeszerződések tárgyalásakor, amikor Európában módosítottak nem egy országhatárt, hogy a magyar–román kérdésben is találjanak a győztes hatalmak egy olyan megoldást, amely véglegesen, s lehetőleg igazságosan rendezné a román-magyar kérdést. Mi nem akarunk igazságtalan megoldást, nem akarjuk az olyan dél-erdélyi megyéket elvitatni, ahol a román nemzetiségű lakosság többségben van, csak olyan területet, ahol a magyar anyanyelvű lakosság van többségben. A Dél-Erdélyben maradt magyarok és az Észak-Erdélyben maradt románok önkéntesen helyet cserélhetnének. Egyszer már békét kellene teremteni a két nép között, de ez a béke nem valósulhat meg kizárólag az egyik nép rovására.”

Előbb Nagyenyeden, majd pedig a máramarosszigeti börtönben raboskodott. A kínzással is felérő bánásmód következtében állapota folyamatosan romlott. Diplomáciai okokból 1955-ben – immáron Bukarestben – felfüggesztették a börtönbüntetését, és orvosi kezelésben részesítették. Ezután visszatérhetett Gyulafehérvárra, ahol biztos kézzel vette vissza egyházmegyéjének kormányzását. Elkövetkező bérmaútjai az eddigieknél is nagyobb jelentőséggel bírtak a hívei számára. A püspök azonban nem került ki a hatalom látóköréből: 1957-ben házi őrizetbe vették, amely többszöri meghosszabbítást követően végül tíz éven át tartott.

VI. Pál pápa: Engedelmeskedjetek püspökötöknek, mert szent

Amikor 1970 őszén Rómába látogathatott, VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadta, amelynek végén így szólt a püspökükre várakozó erdélyiekhez: „Engedelmeskedjetek püspökötöknek, mert szent.” Két évvel később kérte első ízben felmentését, amelyet még három alkalom követett: a Szentszék egyik esetben sem fogadta el a lemondását.

Betegsége azonban egyre inkább elhatalmasodott rajta. 1980. március 17-én ismételten megfogalmazta a lemondását, amelyet II. János Pál pápa – aki „Integerrimus Domini famulusnak”, vagyis „az Úr becsületes szolgájának” nevezte a püspököt – április 2-án immáron elfogadott. Körlevelében így búcsúzott híveitől: „A hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”

Márton Áron életének 1980. szeptember 29-én hunyt el Gyulafehérváron. Temetése napján Erdély-szerte szóltak a harangok. A püspök – akinek a munkásságát a Securitate közel 80 ezer lapon „dolgozta fel” – az embertelenségekkel szembeni tiltakozásáért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől megkapta a Világ Igaza címet.

***

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.

Irodalom

Szentelik a püspököt. Az Apostol kiadása, 1939. február 12. http://mek.oszk.hu/08000/08098/08098.pdf, 2017. július 13.

Denisa Bodeanu: Márton Áron püspök letartóztatása, pere és börtönbüntetése a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) dokumentumai tükrében. Székelyföld, 2012, 8. sz. 81–104. http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=MTcwMw==, 2017. július 13.

Dr. Jakubinyi György: Márton Áron püspök és a Szentszék. https://ersekseg.ro/hu/node/3357, 2017. július 13.

Kiss Gábor: Márton Áron az első világháborús katona. http://nagyhaboru.blog.hu/2014/11/13/marton_aron_az_elso_vilaghaborus_katona, 2017. július 13.

A Magyar Katolikus Püspüki Konferencia Hitoktatási Bizottságának honlapja. www.hb.katolikus.hu, 2017. július 13.

Márton Áron beszéde papjaihoz, Kolozsvár 1944. május 18. http://www.ersekseg.ro/?q=node/3365, 2017. július 13.

Levél a Magyar Királyi Minisztériumhoz, a Kolozs Megyei Főispáni Hivatalhoz és a Kolozsvári Rendőrkapitánysághoz, 1944. május 22. http://www.ersekseg.ro/?q=node/3366, 2017. július 13.

Stefano Bottoni: Ellenállás és közösségépítés. Márton Áron és a román kommunista rendszer

http://backoffice.martonaronmuzeum.ro/site/assets/files/1017/08bottoni_szf_2013_7.pdf, 2017. július 13.

Lakatos István kolozsvári szociáldemokrata politikus visszaemlékezése a Márton Áron-per lefolyására. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf1736.pdf, 2017. július 13.

Márton Áron utolsó püspöki körlevele, 1980. május 15. http://ersekseg.ro/?q=node/3419, 2017. július 13.