Az európai közös haderő kérdése

A hidegháború idején a nyugat-európai NATO tagállamok jelentős haderővel rendelkeztek, komoly erőforrásokat fordítottak arra, hogy felkészüljenek egy esetleges keleti blokkal történő fegyveres összeütközésre. A Szovjetunió szétesésével, valamint azzal, hogy a volt kommunista országok döntő többsége a nyugati orientációt választotta, jelezve csatlakozási szándékát a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a biztonsági helyzet jelentősen kedvezőbbé vált. A jugoszláv polgárháború később megmutatta, hogy Nyugat-Európa sem eszközökkel, sem elszántsággal nem rendelkezett a humanitárius katasztrófa feltartóztatásához, így újra az Egyesült Államok beavatkozása tudta csak rendezni a kialakult helyzetet. Eközben habár Oroszországban a belpolitikai helyzet kaotikussá vált – nagyrészt gazdasági nehézségek miatt –, Moszkván mégsem vett erőt a revansizmus. A közép- és kelet-európai országok pedig a régi sérelmek és etnikai viták ellenére sem választották a konfrontációt.

Európát tehát nem fenyegette semmi, elkezdődött a katonai kiadások markáns lefaragása, ezzel párhuzamosan annak az elgondolásnak a térnyerése a társadalmakban, hogy a védelem megteremtésében általánosságban az állampolgároknak nincs sok szerepük – természetesen azon túl, hogy adójukkal segítik a védelmi struktúra fenntartását –, ezt teljes mértékben egy professzionális haderőre bízhatják. Ám ha még mélyebbre tekintünk, akkor ennél is radikálisabb átalakulásokat láthatunk: a globalizáció előretörésével a nemzetállamok fontosságának leépülése volt megfigyelhető a társadalmakban, az emberek számára a nemzeti identitás az előző évszázadokhoz képest háttérbe szorult. Ezt elősegítette, hogy a nyugat-európai államok fokozottan multikulturálissá váltak. Fontos kiemelni azt is, hogy az európai pacifizmust tüzelte a két borzalmas világháború emléke, valamint az a hit, hogy a kontinens tanult ezekből, így elkövetkezhet az „örök béke”. A társadalmi trend átalakulását, a patriotizmus visszaszorulását mutatja a Századvég Alapítvány teljes Európai Unióra kiterjedő, Project 28 elnevezésű közvélemény-kutatása is.

A 2018-as felmérés szerint az európai válaszadók csupán relatív többsége – 48 százaléka – harcolna hazájáért, miközben 34 százaléka megtagadná ezt, 18 százaléka pedig bizonytalan a kérdésben. Németországban, amely a kontinens egyik legbefolyásosabb hatalma, még az európai átlagnál is jobban elzárkóznak a lakosok attól, hogy a hazájukért harcoljanak, bár a németek esetében a negatív történelmi tapasztalat is okozhatja az ellenérzést a fegyveres szolgálat kapcsán. A felmérés ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a kelet-közép-európai régióban, így a visegrádi országokban, az állampolgárok az európai átlagnál jóval nagyobb arányban harcolnának saját hazájukért – Magyarország például az előkelő második helyen áll 72 százalékkal –, és ugyancsak beszédes, hogy eközben a bizonytalanok aránya itt alacsonyabb mind az európai-, mind a nyugat-európai átlaghoz képest, hazánk esetében például – Máltával együtt – a legalacsonyabb a 28 ország közül. Természetesen a történelmi tapasztalatok itt is tetten érhetők, hiszen Nyugat-Európával ellentétben, a kelet-közép-európai régióban az államok függetlensége csupán néhány évtizedes múltra tekint vissza, az állampolgárok számára így még fontosabb nemzetük önállóságának megtartása.

Tehát a társadalmi átalakulások, illetve az iraki és afganisztáni háborúk következtében a 2000-es években kialakult az a szemlélet, hogy a nyugati államoknak az expedíciós képességekre szükséges helyezniük a hangsúlyt, vagyis olyan haderő kiépítésére, amely jelentős része gyorsan bevethető olyan régiókban, ahol a nyugati érdekek veszélybe kerülnek, vagy humanitárius katasztrófa alakul ki. Ez a társadalom számára a háborút még távolabbivá tette, amelyre a világnak inkább csak a fejletlenebb régióiban kerülhet sor.  A grúziai háború, majd a krími konfliktus azonban megmutatták, hogy Oroszország hajlandó akár fegyvert is használni azon szomszédjaival szemben, amelyeket az érdekszférájába sorol, ám azok mégis a nyugati orientációt választották. Ez részben látszik a lengyel patriotizmusban is, ugyanis a Project 28 kutatás szerint a lengyel válaszadók kétharmada kész harcolni hazájáért, miközben Lengyelország fejleszti hadiiparát.

Egy esetleges közös uniós haderő ötlete rendkívül régre, a hidegháború kezdetére nyúlik vissza, habár akkor ez egy nyugat-európai közös fegyveres erő létrehozását jelentette volna. Az 1990-es és 2000-es években egy európai kiterjedésű szervezet helyett a felek olyan gyorsan bevethető közös erő kialakítására helyezték a hangsúlyt, amelyet szükség esetén fel lehet vonultatni Európa határain belül és kívül is. Ám egyes kétoldali együttműködéseket leszámítva ez nagyrészt elsikkadt, különösen azt követően, hogy a 2008-as válságban az európai gazdaságok is nehéz helyzetbe kerültek, pár évre rá pedig a szuverén adósságválság az euró létezését fenyegette.

Az önálló, uniós képességek kialakítása, egy közös haderő összességében kevesebbe kerülne az európai adófizetőknek, teret engedne az egyes országok specializációjának, amely emelné a hatékonyságot, miközben többet lehetne fordítani más, égető, nem védelmi kérdésekre.  A 2015-ös migrációs válság világosan megmutatta, hogy ha az EU nem tud beavatkozni közvetlen földrajzi szomszédságában, nem tudja megvédeni saját határait, akkor képtelen elejét venni az olyan humanitárius katasztrófáknak, amelyek következtében szenvedő alannyá válik. Eközben az Egyesült Királyság kilépésével az Unió az egyik legjobb és legerősebb katonai képességekkel rendelkező tagállamát veszíti el. Ez pedig komolyan leértékeli a blokk presztízsét, hitelességét a világ többi katonai hatalmának szemében.

Azt is figyelembe kell venni, hogy miközben Oroszország folyamatosan fejleszti képességeit, növeli katonai költségvetését, addig az EU tagállamai csak a 2010-es évek közepétől kezdték el újra a territoriális védelem kapacitásainak bővítését. A Donald Trump vezette új amerikai adminisztráció tett ugyan lépéseket az európai szövetségesek biztonságának garantálására, de közben nagyobb nyomást is helyez az európai államokra, hogy fizessenek saját védelmükért, kevésbé hagyatkozzanak az Egyesült Államokra. Ez a kezdete lehet egy olyan trendnek, amely keretében Washington fokozatosan befelé fordul, Európa pedig egyre inkább magára maradhat, így alkalmazkodnia kell az új viszonyokhoz. Ez egyben morális kötelesség is az Unió számára, mivel védelmét nem hagyhatja másra. Azzal pedig, hogy az európai államok hajlandóak jobban kivenni a részüket saját védelmük megteremtéséből, bizonyíthatják az Egyesült Államoknak, hogy a NATO fenntartása még mindig célszerű, az EU pedig nem pusztán teher, hanem hiteles szövetséges.

Mindezek után felmerül, hogy egy európai közös haderőnek milyen szintű a támogatottsága az európai népesség körében. A Századvég Project 28 kutatásának 2018-as eredményei szerint a népesség többsége egyetért egy közös uniós haderő létrehozásával: a megkérdezett európaiak 59 százaléka támogatja, és csak 25 százalékuk veti el. Még a katonailag semleges Ausztriában is többségben vannak a támogatók. Hangsúlyozni kell, hogy a kelet-közép-európaiak egyetértése ismét magasabb az uniós átlagnál, a magyarok például másodikak a 28 ország megkérdezettjei közül: 76 százalékuk támogatja egy közös uniós haderő felállítását, miközben a bizonytalanok aránya nagyon alacsony. A felmérésből egyértelműen látszik, hogy a V4-országokban tehát erős az egyetértés ebben a kérdésben, a megkérdezettek kétharmada – jóval az EU-átlag felett – támogatja a felvetést. Ez nem csak a közös haderő esetleges létrehozásához járulhat hozzá, hanem elősegíti a V4-államok együttműködésének erősödését is. Végül ki kell emelni, hogy ebben a kérdésben az uniós állampolgárok egyetértése lehetőséget teremt a tagállamoknak egy olyan új együttműködés megkezdésére, amely – szemben a kötelező migrációs kvóta erőltetésével – nem élezi, hanem enyhíti az EU keleti és nyugati fele között kialakult feszültséget.

Mindeközben az Európai Parlament legnagyobb frakciója, a Fidesz-KDNP képviselőit is tömörítő Európai Néppárt (EPP) is látszólag a magáévá tette ezt az elképzelést. Egy néppárti tervezet 2030-ra közös uniós haderő kialakítását irányozza elő, első lépésben egy olyan dandár 2020-ig történő felállításával kezdve, amely a hamis hírekkel, a terrorizmussal és a kibertámadásokkal venné fel a harcot, mivel jelenleg ezek égető fenyegetést jelentenek az EU biztonságának szempontjából. A magyar kormány álláspontjával is egybehangzóan, az EPP kiemeli az uniós határok védelmének fontosságát, azok akár kerítések építésével történő megerősítését. Ezek összességében azt jelzik, hogy az európai népesség véleményével összhangban az EPP is igyekszik olyan kérdésekre koncentrálni, amelyek kevésbé megosztóak és nagyobb a lakossági támogatottságuk.

Szerző: Fónyi Dániel, a Századvég Alapítvány biztonság- és védelempolitikai szakértője