Bartók újfajta operai nyelvet alkotott, a szöveget a magyar nyelv természetes tagolása szerint énekelteti, amihez a népdalokból kapta a késztetést. Kodály Zoltán azt mondta róla: „Ez az első mű a magyar operaszínpadon, amelyben az ének elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól hozzánk." (A librettó egyik első német fordítása Kodály közreműködésével, illetve közvetítésével készült.) Az opera előadásmódját Bartók így határozta meg: „legato e misterioso" (kötve és titokzatosan), és még azt is beírta, milyen színben képzeli el az egyes ajtók megvilágítását.
A cselekmény a Kékszakállú várában játszódik, ahová a herceg új feleségével érkezik, aki családját és vőlegényét is elhagyta az ő kedvéért. A szerelmes Judit meg akarja ismerni férje múltját és annak vonakodása ellenére sorra kinyitja a lezárt ajtókat, amelyek véres titkokat rejtenek: a kínzókamrát, a fegyvertárat, a kincseskamrát, a virágok földjét, Kékszakállú birodalmát, a könnyek tavát. Az utolsót már Kékszakáll tiltása ellenére tárja ki, s mögötte a régi három asszonyt találja, akik közé ő neki is be kell lépnie, emlékké válik ő is, hogy a magány örök éjszakája boruljon a várra.
A mindössze egyórás, kétszereplős zenemű értelmezési lehetőségei igen tágak. Balázs művét misztériumnak nevezte, a vég Judit sorsában a tragikus elbukás: a vár a lélek birodalma, az ajtók pedig a lélek kapui. Van, akik szerint a darab a férfi-nő kapcsolatról, a lélek rejtelmeiről és szenvedéseiről szóló szerelmi dráma, mások szerint a Kékszakállú a teremtő, Judit maga az ember lenne.
Az operát az elmúlt száz évben többféle felfogásban játszották, számos különleges feldolgozása is volt. Bartók halálának 50. évfordulóján, 1995-ben Pécsett balettel kombinált előadásán a főszereplőket két-két művész – egy operaénekes és egy táncos – alakította. 2009-ben egy estén kétszer is előadták a budapesti Operaházban ugyanazokkal a szereplőkkel, de más értelmezésben, más hangsúlyokkal. 2011-ben az operatörténet első háromdimenziós technikát alkalmazó rendezésében vitték színre ugyanitt, a nézők speciális szemüveget viseltek, hogy egységben érzékelhessék a vetített háttereket és a színpadon éneklő szereplőket. Többször felvetődött az is, hogy Bartók műve egyáltalán színpadra született-e, sokan az oratóriumi előadásmódot tekintik a legmegfelelőbbnek.