A Luther-kabátba bújtatott mentőangyal – Sztehlo Gábor

Sztehlo Gábor robosztus szobra mellett nap mint nap elhaladhatunk, ha a Deák téren közlekedünk. Az embermentő evangélikus lelkész emlékére emelt alkotás ott áll a legnagyobb magyarországi lutheránus templommal szemben, még a nagy sietségben sem lehet nem észrevenni, ahogy az absztrakt kompozícióban a főhős kiterjeszti köpönyegét a védtelenekre.

Az 1909-ben Szenczy Gábor néven született és 1932-ben pappá szentelt Sztehlo Gábor élete nem volt kacskaringóktól mentes. Már pályája elején is letette névjegyét, amikor Új-Hatvanban egyetlen év leforgása alatt új templomot építtetett az ottani gyülekezetnek, majd Nagytarcsán 1938-ban a finn evangélikusok mintáját követve népfőiskolát alapított.

De a java még csak ezután következett. 1944 márciusától, Magyarország német megszállásától kezdve elöljárója, Raffay Sándor püspök megbízásából módszeresen és szisztematikusan mentette zsidó honfitársai gyermekeit. Ügybuzgalma eredményeként mintegy 1600 kisfiút és kislányt, valamint további 400, az otthonokba alkalmazottként felvett felnőttet mentett meg a vészkorszakban a biztos haláltól. Közéjük tartozik mások mellett Oláh György, későbbi Nobel-díjas kémiaprofesszor is.

A mentőakció során eleinte igénybe vette rokonai segítségét, amikor nagybátyja, Haggenmacher Ottó I. kerületi, Bérc utcai villájában bújtatták az első, veszélyben lévő gyermekeket. 1944 végéig a svájci Vöröskereszt támogatásával összesen 32 ingatlanban sikerült fedelet és ellátást biztosítania a kiskorú üldözötteknek. A gyermekek mentésében az 1924-ben létrehozott Fébé Diakonissza Egyesület tagjai is segítették a fővárosi Csaba utcában, a Magdolna utcában és a Fasori Evangélikus Gimnáziumban.

Az utókor és a megmentettek nem voltak hálátlanok a nemes cselekedetekért: Sztehlo Gábor 1972-ben megkapta a jeruzsálemi Jád Vásem Intézet legmagasabb elismerését, a Világ Igaza címet.

A második világháború befejeződése után továbbra is a gyermekek megmentését tartotta a legfontosabb feladatának. Ezúttal is adott volt a kihívás, ugyanis a rommá lőtt Budapesten, de vidéken is számos helyen csapatokba verbuválódva kóboroltak az árván maradt gyerekek. (Ezt a szörnyű helyzetet elevenítette fel Radványi Géza Valahol Európában című filmje.)

Sztehlo Gábor ekkor is gyorsan cselekedett, és 800 bentlakóval 1945-ben Gaudiopolis (Örömváros) néven létrehozta azt az intézményt, amelyik több volt egyszerű menhelynél: a fiatalok itt közösségre találtak. A gyermekköztársaságnak is becézett intézményben leginkább ekkor is az üldözöttek gyerekei kaptak helyet, csak most nem a zsidó származásúak, hanem azok, akiknek a szülei a Horthy-korszakban valamilyen módon diszponálták magukat, katonatisztek vagy hivatalnokok voltak.

A Gaudiopolis bizonyos értelemben állam volt az államban, mivel „polgárai” javarészt önellátásra rendezkedtek be. Alkotmányuk és törvényeik is voltak, amelyek értelmében szankciókat alkalmazhattak, a legsúlyosabb büntetésnek a kiközösítés számított. Sztehlo Gábor annak ellenére, hogy evangélikus lelkész volt, önmérsékletet tanúsított a gyermekek vallásgyakorlása terén, ugyanis mindenki azt a felekezetet választhatta, amelyiket akarta. Mindamellett, hogy tanultak, szorgalmasan dolgoztak is: például sportpályát építettek, gyümölcsöt termesztettek vagy műhelyekben fúrtak-faragtak, de még színjátszó körük és saját könyvtáruk is volt.

Mivel szüleik nem éltek, vagy legalábbis nem tudták velük tartani a kapcsolatot, a gyerekeknek Sztehlo Gábor megadta azt a szabadságot, hogy maguk válasszanak szakmát. Még külön „valutájuk” is volt, az úgynevezett Gapo-dollár, amelynek árfolyamát mindig a villamosjegy árához igazították, és amelyikkel természetesen csak Gaudiopolison belül lehetett fizetni. A jókedvről az embermentő lelkész személyiségén kívül saját szerkesztésű vicclapjuk, a Gapo Matyi gondoskodott.

Nem tartott azonban sokáig a vidámság az Örömvárosban, ugyanis a kommunista rezsim 1950-ben felszámolta Gaudiopolist, Sztehlo Gábor Luther-kabátja pedig már nem tudott kellő fedezéket nyújtani a felkaroltaknak.

Mint akkoriban mindent, így ezt az önálló kezdeményezést is megszüntették, az intézményt államosították, a gyerekeket szélnek eresztették, illetve a kiskorúakat átvették az állami nevelőintézetek. Sztehlo Gábor segédlelkész lett a budavári, a kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetekben, de ekkor sem tudott kibújni a bőréből: evangélikus szeretetotthonokat szervezett még azután is, hogy 1956-ban családja Svájcba költözött, de ő itthon maradt.

Lehet, hogy éppen a viszontlátás nagy öröme okozta, mindenesetre tény: akkor kapott infarktust, amikor meglátogatta feleségét és gyermekeit. Mivel betegsége miatt orvosai tanácsára Svájcban maradt, útlevele pedig lejárt, persona non grata lett Magyarországon., a kommunista rezsim mint „törvénytelenül emigrált disszidenst” nem engedte hazalátogatni. Sokáig várt arra, hogy hazatérhessen, de amikor végre megkapta volna erre az engedélyt, mindenkin megeső szíve végleg cserben hagyta. Sztehlo Gábor 1974-ben hunyt el.

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottsága segítségével készül.