Az önzetlenség a család alapja – Bíró László püspök a Mandinernek

Ön a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke. Mit jelent ez a szerepkör pontosan?

Ez a szerepkör a kilencvenes évek eleje óta létezik hazánkban. Mindössze egyetlen elődöm volt. Annak idején Seregély érsek úr kért meg, hogy vállaljam el a családpasztoráció koordinálást. A feladatom egyrészt a nemzetközi kapcsolattartás és a családtalálkozókon való részvétel. Ezenkívül minden egyházmegyében van családpasztorációs bizottság. Az ő munkájukat segítjük. Sokan nem tudják, de a katolikus egyházban minden egyházmegye független, én tehát senkit nem utasíthatok, hanem segíteni igyekezzük a helyiek munkáját. Közös családos tábort szervezünk, olyan alkalmakat biztosítunk, ahol a családokkal foglalkozók egymástól is ötleteket kaphatnak.

A mai világban a tanulás és a nők munkavállalása miatt a családalapítás ideje kitolódott. Akik hozzászoktak, hogy hosszabb ideig elsősorban csak magukkal foglalkozzanak, úgy tűnik, nehezebben alapítanak családot, ami nagy alkalmazkodással jár. Hogyan lehet segíteni az embereknek, hogy alkalmassá váljanak a családi élet terheinek vállalására?

A kérdése felveti bennem a gondolatot, mi van előbb: a tyúk vagy a tojás? Sokszor nem inkább egy nagy adag individualizmus van már eleve a mögött, hogy az emberek nem alapítanak családot? A másik gond, hogy a döntés felelőssége nem alakul ki ma a fiatalokban. A túlhajszolt élet miatt, ha egy gyerek kérdez valamit, a szülő sokszor inkább gyorsan dönt is helyette, így a gyerekben nem alakul ki a döntés képessége, a felelősségérzet, hogy neki döntenie kell. A nem házasodás a döntésképtelenséggel függ össze. Egyre gyakrabban találkozom a félelemmel. Sok ember fél a házasságtól. Fél, szorong a döntés miatt.  A harmadik nehézség, hogy

Milyen helyzetekkel találkozott?

Nemrég egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, ahol a beszélgetőtársam elmesélte, hogy elvitték a gyereküket az állomásra egy osztálykirándulás előtt. A gyerek osztálytársai látták a szülőket együtt a kocsiban, és csodálkozva kérdezgették, hogy a férfi az autóban tényleg az apukája volt-e. Alig jellemző, hogy valaki az igazi szüleivel közösen él. Elképesztő már a világunk. Ha belegondolok, a félelmekben benne van, hogy annyi házasság nem sikerül az emberek körül, hogy kétkedni kezdenek, miért pont az övék sikerülne. Nagyon nagy felelősségünk, hogy olyan nemzedéket neveljünk, ami döntésképes. Ha egy gyereknek nincsenek álmai, akkor koravén. Feladatunk, hogy gyermekeink álmait konfrontáljuk a saját gyökereinkkel, hagyományainkkal, hogy a gyerek dönteni tudjon. A szülőnek arra legyen ideje, hogy megbeszélje a gyerekkel: „Te mit döntenél, miért úgy döntenél?” – és kiértékeljék közösen a döntés lehetséges következményeit, hogy a gyermek tudja, lássa, milyen következménye van a döntésének.

Egy családban, ahol két szülő teljes állásban dolgozik, juthat elég idő a gyermekekre? Nincs objektív ellentmondás a jelenlegi társadalmi berendezkedés és a harmonikus családi élet között? Leküzdhetők ezek a nehézségek ténylegesen egy családban?

Egyrészt úgy gondolom, a prioritásokat tudni kell kezelni az ember életében. Az első a házastársam, a második a gyermekeim, utána következik csak a munkám, a társadalmi felelősségem. Fontos lenne továbbá egyre inkább megoldani, hogy a nőknek legyen egyre több lehetőségük részmunkaidőben vagy távmunkában dolgozni. Van egy történet, amiben a kicsi gyerek este otthon imádkozik: „Add Istenem, hogy televízió lehessek, mert akkor apunak, anyunak rám is lesz ideje odafigyelni”. Ez nyílván nem egy mai példa, de látni kell, hogy mi magunk teszünk sok olyasmit, ami miatt nem marad időnk a családi életre.

Említette, hogy a rengeteg szétesett házasság példája bénító hatással van a fiatalokra. Milyen érvekkel lehet ezt ellensúlyozni?

Onnan szeretek elindulni, hogy az ember léte ajándékba kapott lét. Ami akkor tud kiteljesedni, ha maga is tovább ajándékozza. Van egy olyan gondolat, hogy ha valaki azért akar házasságot kötni, hogy boldog legyen, ne kösse azt meg, mert biztosan nem lesz boldog a házassága. Ez a felvetés nyílván nem az embereket akarja lebeszélni a családalapításról, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a boldogság nem abból fakad, hogy magadnak akarsz boldogságot harácsolni, hanem, hogy a másikat szeretnéd boldoggá tenni. Nagyon sajnálom azt, hogy elfelejtettük a jézusi mondást: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. Abban a családban, ahol „te-központú” gondolkodás van az „én-központú” helyett, ott boldogan élnek. A valódi boldogság nem az önmagunknak való létből, hanem a másikért élésből fakad.

Tóth Tihamér írta, hogy van három fából készült tárgy, ami nem hiányozhat a családok lakásából. A kereszt, a bölcső és a családi asztal. Püspök úr mit gondol erről a képről? Hogyan állunk ezekkel?

Egy pedagógus mesélte, hogy az osztályban megkérdezte a kisdiákokat, hogyan szoktak vacsorázni. Voltak, akik azt válaszolták, náluk otthon nincs is családi asztal. A televíziónál ülve eszik mindenki, ott költik el a vacsorát. Nagyon hiányolom az asztal hangsúlyát. Elfelejtettük, az asztal nem pusztán a hely, ahol eszünk, hanem a közösségnek a központja. Ahogy a liturgiában az oltár a központja a hívek közösségének, úgy otthon a családi asztal. Én paraszti családból származom, és a vasárnapi ebéd szertartása fontos volt nekünk. Mindenki együtt volt ilyenkor. Mama, papa, anya, apa, gyerekek. Édesanya merte az ételt, apám töltött mindenkinek. Volt szertartása az étkezésnek. És nem szaladtunk el az ebédtől. Még mi, fiatalok sem akartunk hamar játszani menni. Az ünnepi együttlét, amire törekedni kell, nem az étkezés, hanem több annál. A bölcső mint az élet szimbóluma, is fontos persze. Az individualizmusból való kilépéshez pedig nagyon fontos a kereszt. A kereszt az önzetlenség nagy példája. Az önzetlenség pedig a családi élet alapja is kell legyen. Krisztus egész életét adta oda a kereszten. Ez rendkívül fontos példa.

„Ennek sem volt gyerekszobája” – szokták mondani az olyan neveletlen, kiállhatatlan emberekre, akik képtelenek az együttműködésre. Ezzel a család nevelő szerepének a  fontosságára utalnak. Lehet jól működő társadalmat szervezni olyan egyénekből, akiknek „nem volt gyerekszobájuk”?

A társadalomtudósok állásfoglalása világos: a társadalom humán tőkéjé a családból származik. A társadalom a családból nyeri az értékes embereket. Ha a testben van egy egészségtelen sejt, akkor bizonyos értelemben beteg az egész test. Ha sok sejt beteg, akkor már nagy gond van. Ha a család beteg, akkor az egész társadalom válságba kerül. Azok az elméletek, amelyek a család sírfeliratát írják, nem a jövőbe mutatnak. Badarságok. Az olyan társadalom, amelyik nem segíti a családokat, felszámolja önmagát. Szükségünk van a másik emberre, kell a közösség. Ha nincs közösség, nincs társadalom sem.

Ha egészséges társadalmat akarunk, akkor mind egyénileg, mind társadalmilag a családot kell pártfogolni.

A legutóbbi családszinódus hangsúlyozta a házasságra való felkészítés fontosságát. Püspök úr mit gondol, mennyire működik ez hatékonyan a magyar egyházban?

A házasok, házasságra készülők segítése kiemelten nagy feladat. A felkészítésnek tanácsokat kell adnia a konfliktusok kezelésére. A házasságok válsága többnyire ott kezdődik, az a veszély a kiindulópont, hogy jó emberek a családjukért élnek, de közben a házasságuk erodálódik. A jegyesoktatásnak, a házasságra felkészítésnek mindig katekumenátus jellegűnek kell lennie, ami azt jelenti, hogy a tanítás mellett tanúságtétel, közösségépítés és liturgia is kell legyen. A liturgia alatt nem csak a templomi szent cselekményt értem, hanem az egész életet, a rituálékat. Exupéry regényében mondja a Kis Herceg, hogy elhagytuk a szertartásainkat. A közösségi szokásoknak rendkívül nagy a jelentőségük.  Az életnek nagyon nagy sodrása van ma.  Az I. világháborúban Piavénál az olaszokat legyőzte a Monarchia serege. Amikor a menekülő olasz sereg átvágta a Piave gátját, a Monarchia seregének parancsnoka elordította magát: „Fogjátok meg egymás kezét!”. A borzasztó hirtelen sodrás így nem ragadta magával a katonákat, hamar átfolyt, a sereg túlélte a veszélyt. Ez a szimbólum sokat jelent a számomra. Ha az emberek megszokják a közösséget, ahol tükröt tartanak egymás elé, könnyebben boldogulnak.

Sok rossz és sok nagyon jó házasság van. A példaértékű házasságokat erősebben előtérbe kell állítani.

Nem kellene az egyháznak jobban segítenie ezt a munkát? Vannak ilyen irányú lépések? Központilag milyen iránymutatások vannak?

A házasságra való alkalmasság lassan formálódik. A felkészítést valójában az óvodás kortól el kéne kezdeni. Nem esküvőre való felkészítést, hanem a házaséletre való felkészítést kellene folytatni. Lassan kristályosodnak ki az anyagok, amik ebben segíthetnek. Sokféle jó szokás, segédanyag van a plébániákon. Talán nem is kell ezt központilag szabályozni. Az nem mindig vezet eredményre.   

Az állam, az egyház, a közösség mintha még jószándékkal sem merne behatolni a családi élet területére. Magánügy lenne a családi élet?

Roppantul bosszant az a megfogalmazás, hogy a házasság, a család magánügy. A fogalmak folyamatos torzulásának vagyunk tanúi.

A vallásosság sem az. Személyes, de nem magánügy a család. Ez nagyon fontos.

Az állam sokat tehet a családokért, de ezek az intézkedések értelemszerűen elsősorban anyagi természetűek. Hogyan, mivel lehet ezt kiegészíteni?

Az egyháznak alapvető feladata, hogy segítsen kidomborítani a családi életnek a fontosságát. Ebben ki kell egészítenünk az állam munkáját, ami kevésbé közvetlenül tud csak kommunikálni. Itt van lehetőségünk, kötelességünk segíteni.

Miként tud egyházi személy, mint ön is, azokhoz szólni, akik nem vallásosak? Hogyan lehet a család fontosságát vallási érvek nélkül bemutatni. Mivel kell érvelni a nem hívők felé?

A család, a szeretet fogalma az emberi lét alapigazságaihoz tartozik.

Nézzünk körül magunk körül. Mit látunk? Férfiakat és nőket. Ez a nyilvánvaló tény legyen a kiindulási alap. Az is fontos, hogyan érvelünk. Nemcsak a felkészültség számít, kell tudni kommunikálni is. Az egyházat kell képviselni, de az emberekhez kell beszélni.

Sokszor úgy tűnik – legalábbis sok más országhoz képest –, hogy Magyarországon az egyházak kivonulnak bizonyos területekről, nem vesznek részt aktívan a társadalmi vitákban. Itt elsősorban az életvédelem kérdéseire gondolok. Ön hogy látja?

Magam is minden hónapban vezetek egy életvédő fórumot. Szerveztünk eseményeket az életvédőkkel. Pár százan vonultunk együtt. Máshol sokezren kimennek az ilyen felvonulásokra. Súlyos passzivitást érzek a magyar emberek részéről ezekben a kérdésekben. Azt hiszem, sok az érintett ember. Elég a poszt-abortusz szindrómára gondolnunk. Nehéz terhet jelent. Talán valóban nincs elég hangos megszólalás ezekben a kérdésekben, de sokszor azt érzem, ha szólok, nem értik vagy nem akarják érteni. Egy csomó valós problémával nem foglalkozunk. Van, hogy nem is akarnak meghallani, odafigyelni az emberek.

Pusztán a józan ész alapján érvelve nem lehet meggyőzni az embereket?

A józan ész alapján kell érvelni. Én is elsősorban antropológiai tényekből szoktam kiindulni ezekben a kérdésekben, de mint mondtam, sajnos nagy passzivitással, elutasítással szoktam találkozni. Az a mintegy hétmillió abortusz, ami hazánkban volt, nyomot hagy egy társadalomban.