Kedvenc példám erre a bibliai Dávid. Őt nem lehet megismerni sem Sámuel két könyvéből, sem a Krónikák, sem a Királyok könyvéből. Aki az igazi Dávidra kíváncsi, annak a zsoltárokat kell elolvasnia. A Szentírás egyéb részeiben Dávid csupán mint hős, férj, király és apa jelenik meg. Ez mind Dávid, kétségtelen. Ám Dávid nem ennyi. Egy lélek rianásait a művészet képes csupán megosztani velünk a maga nemeuklideszi szökelléseivel. Ezen interjú olvasói is valósabb véleményt alkothatnának rólam, ha e beszélgetés alá, mondjuk, kitennénk egy eddig még sehol nem publikált versem.
(...)
Isten úgy teremtette a világot, hogy Auschwitz megtörténhetett benne. Közös a felelősség, nem? Itt is egy fifty-fifty, nem?
Isten, ez kétségtelen, süketté tette magát az áldozatok imáira. El nem némult azonban. Ő szólt mindazokból, akik nem fajzottak el teljesen. Akik odafigyeltek még ott is, még akkor is a másikra. Ha megkérdezném maguktól, mit választanának, inkább süket legyen-e a szerelme, vagy néma – mit választanának? Tudom, rettenetes kérdés. Én egész biztos úgy döntenék, hogy inkább legyen süket. Fontosabb számomra ugyanis az, hogy én halljam őt, mint az, hogy ő halljon engem. Ha így áll ez halandó szeretteimmel, vajon mennyivel inkább így áll ez a Mennyei Atyával, akit, remélhetőleg, jobban szeretek minden halandónál. Isten süketté tette magát, ám nem némult el sem Auschwitzban, sem Ruandában, sem a Kolimán.
Ő munkált Lorenzoban, aki a leveseivel megmentette Primo Levi életét, ő munkált a Kaddis bevagonírozott Tanár urában, aki nem vette el a dupla fejadagot, és ő munkált Kolbe atyában is, aki egy kétgyerekes apa helyett lépett ki a sorból, amikor tizedeltek. Ha Isten elnémult volna Auschwitzban, nem hinnék. Így azonban azt mondom, amit Dávid: »Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.«
Egy holokausztfilm, a Saul fia hozta el önnek a világhírt.
Pedig herótom van a holokausztfilmektől. De a Saul nagyon feszes és tiszta szöveg volt.”