Van hatása a közmunkának – Járóka Lívia a Mandinernek

Brüsszelben tér vissza a nagypolitikához: milyen új feladatokat hoz magával az európai parlamenti alelnöki tisztség? Mennyi ideje marad a romaügyekkel foglalkozni?

Rendkívül komoly kihívást jelent az EP-alelnökség, ugyanis számos terület tartozik hozzám. Azt már most érzékelem, hogy az uniós nőjogi kérdésekben fokozottan számítanak a munkámra, emellett én felelek a fogyasztóvédelem és a Nyugat-Balkán ügyeiért. Az uniós parlament épületével kapcsolatos munkacsoportnak is tagja vagyok, illetve én vezetem ellenőrző testületét is. Ezek mellett képviselőként tovább dolgozom a romastratégia felülvizsgálatán, amit hamarosan az Európai Tanács elé fogok tárni. Idén novemberre várható ugyanis az új uniós romastratégia, amely már 110 millió állampolgárt fog bevonni az eddigi 43 millió helyett, amelyből ráadásul csupán 10 millió volt roma.

Miért van szükség új stratégiára? Az eddig kidolgozott irányelvek kudarcot vallottak a gyakorlatban?

Az utóbbi két évben folyamatosan jártam Európát, és azt vizsgáltam, miért nem működik kellő hatásfokkal a romastratégia. Tudni kell, hogy a fejlesztés első fázisában elsősorban politikai akaratot és anyagi támogatást adott az EU, azonban a módszertani továbbképzés nem valósult meg mindenütt. Nyugaton még csak most ismerkednek a komplex fejlesztéssel, vagyis hogy az oktatás, a lakhatás, a foglalkoztatás és az egészségügy fejlesztése egy időben történjen. Keleten ugyanakkor azt látom, hogy a tagállamokban sokszor az uniós forrásokat sem merik lehívni. Pedig a kelet-európai országok is komoly tapasztalati tőkével rendelkeznek az integrációról. A posztkommunista örökség miatt az itt dolgozó civil szervezetek sokkal jobban reagálnak az akut helyzetre, mint azok a „tősgyökeres” jogvédő szervezetek, amelyek gyakran rutinból dolgoznak, terepen szerzett valós tapasztalatok nélkül.

Az EU tagállamaiban ezek szerint a szándék és a tapasztalat hiányzik egy jól működő romastratégiához?

Ez egy összetett problémakör. Az utóbbi évek személyes, terepen szerzett tapasztalatai nyomán az első megállapításom, hogy

Hiányzik a minőségi, komoly ellenőrzés, illetve a digitalizáció útjára kell lépni: egy központi adatbázisba rögzíteni kell a romasegítő programokat, és kisebb periódusokban jelenteni róla. Fontos a már említett komplex fejlesztés, továbbá a szegénytelepek közelében lévő természeti források kihasználása. Nem szabad, hogy a tagállamok romastratégiája az EU-s pénzek behozatalára korlátozódjon csak, ehelyett profitalapú programokra van szükség, amik önfenntartóak. Fontos az is, hogy valós eredményeket kapjunk mérhető indikátorok alapján és mindezt a lehető legolcsóbban és leghatékonyabban érjük el. 

Sok esetben azonban azt is hallani, hogy az integrációs programok sikere a társadalomban általános jelenlévő cigányellenességen bukik el, gondoljunk a szegregált iskolákra.

Sok esetben ez igaz, máskor csak ráhúzzák a romaellenességet a szakmai kudarcokra. A társadalom romaellenes attitűdjét sokkal pontosabban fel kell térképeznünk, illetve indokolt esetben a faji diszkriminációt tiltó 2004-es direktívához kell visszanyúlni, ehhez pedig tényleges szankciókat kell társítanunk. Ha egy romát nem engednek be egy szórakozóhelyre, azonnal jelenteni kell, és minden ilyen ügy gyors elbírálást igényel, valós szankciókkal.

de ez az egyetlen terület, ahol az EU-nak jogi alapokon fekvő, komoly megoldása van, és kifogások keresése helyett inkább használnunk kéne ezeket.

Mire koncentrál mindezek tükrében az új romastratégia?

Eddig a gazdasági integráció volt az elsődleges csapásirány, most a munkahelyteremtés mellett a komplex fejlesztés többi elemét is erősíteni kell. Az új keretprogramot kiszélesítjük, így nem csak a romákra, hanem a 110 millió legszegényebb európaira is vonatkozik majd. E stratégiának számos elemét a magyarországi tapasztalatok szolgáltatják, kulcsfogalmai az önellátó gazdálkodás, a zöld energia, a digitalizáció (például segítő mobil applikációk) és a nők helyzetbe hozása. A helyi természeti forrásokat a munkanélküliséget figyelembe véve, gyárakat nyitva (így a lakhatási lehetőségeket is javítva) fog változni a helyzet. Az egyéni tantermi felzárkóztatáshoz pedig szakemberek és jól felszerelt iskolák kellenek. A családi vállalkozások és az új vezetői és vállalkozói réteg támogatása, a széleskörű roma emancipáció elengedhetetlen.

Hogy áll a hazai cigányügy? Mi az, amit mi tudunk felmutatni az elmúlt évekből e téren?

A magyar kormány különösen nyitottnak mutatkozott arra, hogy többféle pilot projekteket is elindítson hazánkban. Ilyen a Biztos Kezdet Gyerekházak intézménye, az EMMI által szervezett egyetemista programok és ösztöndíjak vagy a közmunkaprogram is. Fontos célunk a digitális deszegregáció, amelyet egy magyar és egy nemzetközi fejlesztés is segít. Az egyik mobilapplikáció a RITA, a Regionális Integrációs Társadalmi Applikáció, a nemzetközi párja pedig a LISA (Local Integration Social Application). Ezek tulajdonképpen a roma szülőket kapcsolhatják be abba a társadalmi diskurzusba, amelyben minden EU-s állampolgárnak joga és felelőssége is részt venni.

Mondana egy konkrét példát ezek működésére, szerepére?

Ha a szülők a gyermek beiskolázása előtt állnak, az applikáció segítségével teljes képet kaphatnak az előttük álló lehetőségekről: az intézmények leírása mellett roma és nem roma szülők és diákok beszámolóit olvashatnák, illetve a fejlesztőpedagógus, az óvónő, a védőnő véleményét is. Ez is egy esélykiegyenlítő eszköz, amely a romák tudatosságát, saját sorsukról való gondolkodását erősítheti. A RITA első demóváltozata már el is készült az EMMI égisze alatt.

Hosszúnak tűnik az út, ha jelenleg arról lehet olvasni, hogy uniós bírálat éri a hazai szegregáló oktatási gyakorlatot, mint például Nyíregyházán...

Kezdjük azzal, hogy számos akár etnikai, akár más alapon szegregált működő iskola van az Unióban. Az EU-nak általánosan tíz évet kellene biztosítania a szegregáció megszüntetéséhez, ami nem egyszerű feladat olyan helyeken, ahol például szinte csak romák élnek. A nagyobb gyermekek esetében szóba jöhetnek olyan földrajzi megoldások, mint a buszoztatás más körzetek iskolájába, azonban a kisebbeknél a tantermi deszegregációt kell megvalósítanunk. Ebben szociális munkásoknak, iskolapszichológusoknak és fejlesztőpedagógusoknak kell együttműködniük.

A közmunkaprogram élénk politikai és szakmai viták kereszttűzében áll. Kritikusai szerint gyakran olyan tevékenységeket végeznek, amelyek teljesen értelmetlenek, mint például a hónapokig tartó ároktisztítás. E téren milyen előrelépés várható?

A közmunkaprogram bevezetésekor valóban értesültünk ilyen anomáliákról, ezek azonban egyedi, elszigetelt jelenségek. A közmunka az esetek többségében óriási szemléletformáló erővel bír, hiszen például

A közmunka biztonságot ad a legelesettebbeknek. A statisztikák alapján a közmunkások közül többen átkerülnek a profitalapú munkaerőpiacra. Amit feladatnak érzek még e téren, az az, hogy mivel a romák korábban elsősorban takarító, szemétszedő, fizikai munkát igénylő feladatokat kaptak, egyre több közösségépítő munkát vállalhassanak. Például közösségi növénytermesztést vagy a helyi szociális szervezetek, gazdaságok tevékenységében való részvételt. Választ kell adnunk arra a helyzetre, hogy a GYED melletti munka, a közmunkaprogram és a csekély számú piaci szektorban betöltött munkahelyek bővülésével, illetve reményeink szerint helyi start-upok elterjedésével több telepen is átrendeződik a munkamegosztás. A bölcsődék és óvodák szerepe megnő, több telep esetében az országon belüli migráció miatt telepkiüresedés is előfordul, a fiatalok helyben maradását és az öregek ellátását is meg kell oldani. Így a telepen maradó gyermekek és dolgozó szülők számára családi napköziket, gyermekfejlesztő programokat, délutáni tanodákat, óvodákat kell biztosítanunk. A tapasztalat azt mutatja, hogy amennyiben egy-egy család bekapcsolódik eme intézmények működésébe, az húzza magával a többit is, a szülőket a gyermekképző és az agrár programokon keresztül lehet a legjobban megfogni.

A kezdeményezések ellenére egyelőre mégis kevés olyan sikertörténetről olvasni, amely a romák feloktatásban való részvételéről, továbbtanulásról, szakmához jutásáról szólna...

Mindennek alapja a korai fejlesztés, hogy a tankötelezettség korát elérő romáknál eltűnjenek azok a kulturális és szocializációs hátrányok, amiket a közoktatás nem tud már kompenzálni, azaz ideális esetben a gyerekek 3 éves kora előtt el kellene kezdeni. A tapasztalatok alapján a 14 évesek már nehezen menthetők meg. A fegyelmezési gondok is e tőről fakadnak, a gyermekek nem magabiztosak a tudásukban, frusztrálódnak. Nagyon fontos lenne a családsegítő, az ifjúsági és szociális munkás együttműködése a helyi városi struktúrával, a rendőrséggel, a védőnővel, a körzeti orvossal: csak együtt, összefogva lehet megmenteni e közösségeket.

Mi lehet a jövő az olyan szeparált cigánytelepek esetében, mint például a miskolci Lyukóvölgy?

A jövő a szemléletváltásban rejlik: a zárt közösséget képező cigánytelepeken gyors eredményeket lehet elérni, ha motiválni tudjuk az embereket. Egy-egy kis gyár meg tudja oldani a néhány ezres cigánytelepek sorsát. Ne feledjük, ezek többsége erdő mellett, vidéken helyezkedik el, így átértékelődik a szerepük, és nem költöznek el innen feltétlenül. Ehhez agráralapú, szövetkezeti, önellátó gazdaságok létrehozására van szükség. Ha pedig a nulláról kezdjük el ezt a munkát, csináljunk környezettudatosan, hulladéktermelés nélkül, legyen szemléletformáló ereje ilyen téren is!